Függőleges magányok | Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik

kistibi |

Írásom címét sajnos nem én találtam ki. Viktor Jerofejev gigantikus regénye két részből áll, a kölcsönvett cím az első részé. Ez annyira megfogott, és annyira rímel a kaotikus regényvilágra, hogy eloroztam. Az első rész száz, a második nyolcvan fejezetből áll, melyek terjedelme az alig húszsoros karcolattól a szabályos elbeszélésig terjed. Ez a felépítés azt teszi lehetővé, hogy Oroszország múltja, jelene, történelme keveredni tud a szerző önéletrajzi epizódjaival, hogy az egész együtt hozzon létre egy sajátos hangulatú, és valójában megfejthetetlen tematikájú regényt.

Mert hiába gondolom az egyik fejezet alapján, hogy ez az írásmű önéletrajzi ihletésű, ha pár sorral lejjebb már történelmi műként mutatkozik be, és tovább haladva az orosz lélekről kapok elemzést, néhány oldallal később pedig már a párizsi orosz emigráció életének epizódjaiba áshatom bele magam… Nem is kell tovább próbálkoznom: a legpontosabb tematikai meghatározást maga az író adja az alcímben: Feljegyzések az élő és halott Oroszországról.

Jerofejev azt mondja egy interjúban: „… ez a civilizáció nem rossz vagy jó, egyszerűen csak más. És Európa számára ez a civilizáció nem elfogadható.”

Erre a gondolatra válaszol A nagy gopnyik, miközben közelebb viszi olvasóját az orosz lélek megértéséhez. Ha valaki vállalja azt a hihetetlenül fárasztó kalandot, hogy egymás után olvassa el Navalnij memoárját, Jerofejev regényét, akkor többet tudni bizonyára nem, de megérezni képes lesz valamit az orosz valóságból ­– ami Sztálin óta gyakorlatilag semmit sem változott: „Oroszország sztálinvírussal fertőzött. Oroszország olyan, mint egy dívány, ami macskapisivel van átitatva. A macska már réges-rég megdöglött, de a dívány még mindig bűzlik.” És van még egy azonosság a két szerző között. Mindketten pontosan tudják, hogy a kor társadalmának legpontosabb tükre: a vicc. Navalnij nemcsak meséli a vicceket, de szituációba is illeszti őket. Jerofejev egy lépéssel tovább megy, értelmezi is. A Szovjetunióban minden hiánycikk.

„Megy a muzsik a moszkvai utcán egy rakás vécépapír gurigával a nyakában. Kérdezik tőle: hol vette? A válasz: – A tisztítóból hozom. Kérdezzék meg tőlem, mi az a Szovjetunió. Hogy mi az? Hát vécépapír a vegytisztítóból. A nyakba kötözött tizenöt guriga a tizenöt köztársaságnak felel meg.”

Érdekesek, szórakoztatóak a történetek, de a sorok közül néha kivillan a valóság: „…a forradalom következtében 1917 és 1953 között Oroszország elvesztette százmillió lakosát, amit egyébiránt Ördögök című könyvében maga Fjodor Mihajlovics is megjósolt.” És ennek a hihetetlen számnak alig harmadát teszi ki a második világháború vesztesége, amit nagyjából 27 millióra becsülnek a történészek. A többi, mintegy hetvenmillió halál okát egyetlen szóval meg tudjuk határozni. A pusztító kór neve: Sztálin.

• Olvass bele!

Az orosz élet tragikumát úgy elmesélni, hogy közben az ne legyen rettenetesen nyomasztó, még a befogadhatóság határán mozogjon, az az igazi művészet. Ha olyan remekművekre gondolok, mint az Ivan Gyenyiszovics egy napja (Szolzsenyicin) vagy a korszakos Moszkvai történet (Akszjonov) – még azok sem tudták megoldani, amit Jerofejev megoldott. Nagyon nehéz úgy mesélni a gyomorforgató diktatúráról, hogy közben kicsillanjon emberség és humor, de Jerofejev ennek nagymestere.

Hadd mutassak meg néhány példát! A Szovjetunióban csak az a művész juthat hírnévhez, anyagi javakhoz, külföldi megjelenéshez, aki eladja magát a diktátornak. Jevtusenko Dolmatovszkijhoz írott versében ez így jelenik meg:

„Jevgenyij vagy, vagyok én is
Azért zsenik vagyunk mégis
Szarok vagyunk mind a ketten
Te már rég, én csak most lettem.”

Hogy lehet legyőzhetővé tenni egy diktátort? Az első lépésben úgy, hogy nevetségessé tesszük. Ha a diktátort százmillió halott árnyékában ábrázoljuk, akkor félelmetes, ám Jerofejev egy új Sztálin-figurát alkotott. Ennek Kis Éji Sztálin a neve, a mű visszatérő karaktere, aki lehet sok minden, csak félelmetes nem.

A grúz despota (akit csak a szobrai ábrázoltak óriásnak) megjelenik a maga valóságában is az egyik önéletrajzi jelenetben. Jerofejev édesapját hívatják Sztálinhoz, hogy eldönthesse: alkalmas lesz-e francia tolmácsnak. Az ifjú remegve áll meg Sztálin irodájában, minden oroszok ura felteszi neki a kérdést, hogy hol született. Halkan beszél, erős grúz akcentussal, a tolmácsjelölt nem hallja-érti a kérdést. De ha a nagy Sztálin kérdezett valamit, arra kötelező válaszolni. Ezért megnevezi azt a főiskolát, ahol a diplomáját szerezte. Sztálin ezen nagyot nevet, és máris megvan a kinevezés, ami azért jobb opció, mint a kivégzőosztag. Ez az epizód vezet el oda, hogy az író gyermekkorában élhetett Nyugaton, és nem csak a szovjet-orosz kultúra hatott rá.

De hát mi is, ki is az a gopnyik? Az író így fejti ki egy másik interjúban:

„A gopnyik egyszerre sztereotípia és szubkultúra Oroszországban és több, egykori szovjet köztársaságban. Az oroszok számára sem könnyű elmagyarázni, hogy mi is ez, mert mindenhol ott van, a vérükben is. A gopnyik általában alacsonyabb társadalmi osztályú, alacsonyan képzett és alacsony jövedelmű családból származik. A gyerekkori komplexusai ellen küzd. Szegény gyerekkora volt, sokat verték, és ezért eldönti, hogy megpróbálja magát megvédeni. A legfontosabb szó számára a győzelem, a legfontosabb pozíció pedig az uralkodás. A gopnyik embertelen, mert ez adja meg neki a lehetőséget, hogy azt csináljon, amit akar. Uralkodni akar, és élvezi, ha uralkodhat. Élvezkedni akar. Ezt csinálja a nagy gopnyikunk is.”

Ez pedig pontosan rímel a Putyin-életrajzra. Szentpétervár, szegény család, utcagyermeki lét, állandó küzdelem, ahol azt tanulja meg az ember, hogy az győz, aki először üt. Aztán KGB. Kérdés, hogy ki alkalmas politikusnak. A politika, mint tudjuk, a kompromisszumok művészete. Tud egy gopnyik kompromisszumot kötni? Egy utcagyereknek vannak erkölcsei? Putyint a csecsen háború tette népszerűvé, és az összes többi (Krím, Ukrajna) csak ennek a tapasztalatnak a következménye.

Hogy milyen írói technikával teszi Jerofejev ezt a hatalmas történelmi-önéletrajzi anyagot élvezhetővé, számomra az Iván cárevics című fejezet (II/25.) mutatja meg legpontosabban. Ez úgy mesél Navalnijról, hogy a nevét nem írja le, de a történet legfőbb elemei halálpontosak, és a főbb fordulatok a valóságból kerülnek át a mesébe. A nép imádja a cárt, de még az imádatnak is van határa. Iván cárevics tevékenysége arra mutat rá, hogy a cár nem is cár, hanem a gonosz és szívtelen Halhatatlan Koscsej, akit a nép szívből utál. Koscsej megrövidíti népét, palotát épít magának a közös pénzből. Ezért a cár nem lehet újra cár, Iván cárevicsnek kell átvenni a hatalmát. A történet befejezését a valóságból ismerjük. Iván cárevics méltatlan körülmények között, egy sarkkörön túli börtönben vesztette életét.

Jerofejev ír a putyini propagandáról is: „A propaganda… abból indul ki, hogy Zelenszkij egy bohóc, akinek nincs hatalma, és aki eladta magát az ukrán neonáciknak. Mi jól viszonyulunk a zsidókhoz – hallom a televízióban –, na, de egy zsidó, aki eladja magát a náciknak, hát az már szégyen.”

Ez a bekezdés két dolog miatt fontos számunkra. Tudnunk kell, hogy Oroszország nagyon kevés igazságos háborút viselt hosszú történelme során, az egyik éppen a nácik elleni. A másik oldal pedig az, hogy ez az agysulykolás mennyire hatékony: szinte szóról szóra hallottam vissza ezt a szöveget néhány ismerősömtől. Milyen kicsi a világ: kitalálnak valamit a Kremlben, amiről már messziről látszik, hogy ordító baromság, de (megfelelő csatornák révén) másnap a magyar közvéleményben már valóságként jelenik meg. Ha a magyar átlagember csak egy picit is olvasottabb lenne, mondjuk ismerné Polcz Alaine: Asszony a fronton című emlékezését vagy Oravecz Imrétől A rög gyermekeit, esetleg átnézné az utóbbi kétszáz év közös orosz–magyar történelmi eseményeit, akkor nem hinne el ilyen információkat.

Jerofejev nagyon ambivalens viszonyban volt szüleivel, különösen édesanyjával. Polgárpukkasztó műveit az anyja sohasem fogadta el, ez a regény valamifajta engesztelésnek indult: „a mama emlékére” – olvashatjuk a könyv elején. Mivel ez a regény is ugyanolyan szabadszájú, mint az életmű többi része, elképzelhető, hogy a mama erre sem adná áldását. Hét éven át íródott, és a valóság még tekert egyet rajta. 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, Jerofejev családostul Németországba költözött: ez az esemény nem csak a történelmet változtatta meg, hanem a regényt is.

Aki lineáris történetvezetést vár a vaskos kötettől, inkább ne kezdjen bele… Ám akik egy kultúrát, gondolkodásmódot, életérzést szeretnének megismerni, kalandozni akarnak a világ legismertebb alkotóinak világában, azoknak nagyon ajánlom. Ők nem fognak csalódni.

Viktor Jerofejev: A nagy gopnyik.
Feljegyzések az élő és halott
Oroszországról
Fordította: Bokor Pál
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2024
496 oldal, teljes bolti ár 6490 Ft,
online ár a bookline.hu-n 5481 Ft
ISBN 978 963 557 0782

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szerzőt évtizedek óta az orosz irodalmi „új hullám” vezéregyéniségének tekintik. A Boston Globe a posztszovjet irodalom legnagyobb egyéniségének tartja. Az orosz széplány című regényének francia kiadása nagyobb példányszámot ért el, mint Paszternák klasszikusa, a Doktor Zsivágó. Új regénye korábbi írásaihoz képest is csúcsteljesítmény. Száznyolcvan (!) fejezetben a kivételes találkozások, meghökkentő intimitások, történelmi és politikai eszmefuttatások olyan tömegét vonultatja fel, ami alighanem páratlan a posztmodern világirodalomban.
A tárgy Oroszország a maga történelmével, Sztálinnal, Gorbacsovval és persze a címadó Putyinnal. „A nagy gopnyik úgy bombázta le a könyvemet, ahogy Ukrajnát” – írja korábbi könyvének fogadtatásáról ebben a könyvében, mely őszintesége és szépírói eszközeinek sokfélesége okán olyasféle intellektuális bombaként robbanhat az orosz-és világirodalomban, mint annak idején a Szolzsenyicin által írt Gulág szigetcsoport.
Jerofejev apja diplomata, Sztálin egyik tolmácsa volt, ő maga filológiát tanult a Moszkvai Állami Egyetemen, fiatalon Dosztojevszkijről és De Sade márkiról írt könyveket, majd a Metropol című szamizdat kiadvány egyik szerkesztője volt, ezért ki is zárták az Írószövetségből. Ez azonban csak egyike azoknak a kudarcoknak, melyek „a nagy Szovjetunió” értelmiségi polgárát fenyegetik. Jerofejev most minden frusztrációt kiír magából, amelyek egy számára immár vállalhatatlan országban a gondolkodó embert érik.
A nagy gopnyik név, Putyin gúnyneve, a szputnyik mintájára született (a gopnyik kis csirkefogót, huligánt jelent) úgy kerül a regénybe, hogy a szerző, aki maga is találkozott az orosz elnökkel, autentikus korrajzzal és megannyi következtetéssel szolgál a Szovjetunióról és Oroszországról, Sztálinról, Gorbacsovról, Putyinról az „októberi fordulattól” az ukrajnai háborújáig. Ezek némelyike az áthallások folytán elgondolkodtatja a magyar olvasót is.