Súlya van a kimondott szónak | Dallos Szilvia: Utószinkron

Kása-Bókkon Tímea |

Aki a szinkron szakma minden csínját-bínját ismeri, attól csakis hiteles információkat kapunk, ha meg akarjuk ismerni munkájának kulisszatitkait. De nincs ez másképp akkor sem, ha egy szinkronstúdió által ihletett színdarabban a karaktereit szólaltatja meg. Dallos Szilvia Utószinkron című műve – ami rádiójátéknak is alkalmas lenne, ha még létezne ez a műfaj – idén új köntösben jelent meg, kibővítve. A színmű igen komplex, nagyon sűrű. Szórakoztat és elgondolkodtat, életszerű és groteszk, könnyed és megrázó.

A színművész szerző – aki számos külföldi filmszínésznek kölcsönözte hangját – abból a korból merítette témáját, amit személyesen is átélt. Huszonéves volt az 50-es évek Magyarországán, amiről semmiképp sem a móka-kacagás jut először eszünkbe. A rendszerhű kinevezettek körül félelemmel teli a jeges levegő. Dallos Szilvia soraiból mégis sziporkázó humor sugárzik. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy ma már csak az abszurditását látjuk sok dolognak, ami egykor nyomasztó valóság volt.

Nevetünk azon, hogy a színészeknek a kárókatona helyett másik szót kell használniuk, mert ez így egyesekben a japán militarizmust idézheti fel. Pedig ahhoz a szinkronnak aztán igazán ne legyen köze, még áthallásosan sem! Továbbá nagy segítség a szinkronszínészeknek, ha mindenki megtanulja az orosz nyelvet, és különben is, minden orosz szó kimondható, ha az ábécé hangjait veszik fel, és a kívánt sorrendben egymáshoz illesztik. Ha viszont Rákosi portréjának falra helyezéséről van szó, könnyen el lehet tévedni az olyan veszélyes fogalmak közt, mint „rendezői jobb és bal”.

• Olvass bele!

„Gondolni kell mindenre!” Ez a többször elhangzó figyelmeztetés nem csupán a kort átható fenyegetettséget, kiszolgáltatottságot idézi fel. (Abban az időben szinte minden fórumon, mindenkit folyamatosan emlékeztettek az éberségre…) És mivel a helyszín a szinkronstúdió, a jelszó utal a rendszer által előírt átfogalmazásokra is. A kimondott szavaknak ugyanis súlya van. De még a kimondhatatlanoknak is. A mikrofonnal szemben álló hangművészeknek sűrűn meggyűlik a baja az orosz nevek kiejtésével. Az egyik szereplő felháborodva mondja: „Ez a nyelv… (mutat a nyelvére) …nem erre a nyelvre van idomítva!” Nem is sejti, hogy felelőtlen kijelentése milyen súlyos következményekkel jár…

Dallos tragikomédiája a valóságtól egyre féktelenebbül halad az irrealitás felé. Létező jelenség – és nem kizárólag az ötvenes években –, hogy amikor az emberek gondolkodására rátelepszik a politika, a társadalmi elvárás vagy a média, akkor a befolyásolás hatására elvesztik objektív valóságérzékelésüket, belesüllyednek a konstruált valóságba, abban kezdenek létezni. Ráadásul ha valaki közel kerül a tűzhöz, ő maga is elhiszi, hogy mindenki felett áll, és ezt közvetíti kifelé – holott valójában nem ért semmihez. Ilyen alakok szép számmal bukkannak fel az Utószinkron világában.

Nem akarom lelőni a poént, de itt a minisztérium úgy fogalmazza meg a kultúra feladatát: a kultúra legyen népnevelő! A színészeket ezért gyakorlatilag kivitelezhetetlen feladatra kérik fel: egy orosz színielőadást élőben kellene szinkronizálniuk… Miért? Hogy a néző csak „megfelelő” szavakat halljon. Nemet mondani nem lehet, megcsinálni szinte lehetetlen. E szinkronmunkába egyetlen baki sem férhet bele, mert a szavaknak – ugyebár – súlya és következménye van.

Nem véletlen, hogy a darab műfaja tragikomédia. Egyetlen rossz döntés kiválthatja a hatalom – hiszen a minisztérium magát a rendszert képviseli – rosszallását, az egyén, a színész, a rendező életrajzára pedig csúnya fekete folt kerül, ami kihat akár az egész életére. És itt már etikai problémával szembesülünk. Behódoljanak vagy ellenálljanak, miközben csupán a munkájukat kell végezniük? Mihez kell adniuk a hangjukat? Lehet, hogy ezzel másokat megmentenek – de közben a saját életüket teszik kockára. Szabad-e manipulálniuk a valóságot? No, nem mintha ez a fajta manipuláció csak az ötvenes évekre lenne jellemző. Elég, ha szétnézünk a világban, miképpen éled újra az orwelli 1984.

Dallos Szilvia műve feltűnően időszerű, amire talán a szerző sem számított. Amikor a mű megszületett (2001), a szerző „nevetve búcsúzott a soha vissza nem térő múlttól”. A kortól, amelyben minden kaphatott utószinkront, vagyis a hatalom érdekében, ha úgy adódott, mindent felül és át lehetett írni. A történelmet, az egyéni sorsokat is.

Ahogyan a dolgok zajlanak nálunk éppen most…

Dallos Szilvia: Utószinkron
Álarcok sorozat
Második, bővített kiadás
Nap Kiadó, Budapest, 2025.
108 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft
online ár a kiadónál 3150 Ft
ISBN 978 963 332 2352

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Dallos Szilvia tragikomédiája egy 2000-es drámapályázatra íródott, könyv alakban először az 1956-os forradalom évfordulójára jelent meg. Réz Pál akkor ezt írta róla:
„Az írónő kitűnő érzékkel találta meg a történetet, a sohanemvolt, nemlétezhető, de éppen képtelenségében oly kifejező színházi szinkronelőadás rémisztő-mulatságos motívumát, és hozzá az ötvenes évek jellegzetes alakjait: a gátlástalanságát, kegyetlenségét funkcinevetés mögé rejtő kedélyes hóhérsegédet, a cinizmust kényszerű álarcként viselő fél- vagy negyedtehetséget, a kenyeréért, sőt életéért reszkető kisembert, akinek megalkuvásait fortélyos félelem igazgatja, mégis kimondja, félve és félre, hogy ez a nyelv – és a nyelvére mutat – nem erre a nyelvre van idomítva. […] A fergeteges jelenetek után, a dráma végén nem bohózati vég következik: egy koncepciós pert kellene szinkronizálniuk a szerencsétlen, megnyomorított színészeknek. A játék, ha eddig nem tudtuk volna, vérre megy.”
A jelen kiadás a Függelékben tartalmazza a darab elő- és utóéletét, a 2001-es Különdíjhoz kapcsolódó dokumentumokat, a Tivoli Színház 2009-es előadásáról szóló kritikákat és egyéb érdekességeket.