Egy szabad ember | Csáki Judit: Cserhalmi

D. Magyari Imre |

Shakespeare Lear király című tragédiája negyedik felvonásának hatodik jelentében kérdi a megvakított Gloster: Nem a király ez? Amire a Dover mellett váratlanul felbukkant Lear így válaszol, Vörösmarty fordításában, kellő öniróniával: Ízről ízre király. Hisz már se királysága, se hatalma.

Cserhalmi György 2013-ban Székesfehérváron volt Lear. (Ez volt az a Bagó Bertalan rendezte előadás, amiben Lear és Kent Vörösmarty fordítását mondták, a többiek Nádasdyét. Nagy ötlet.) Aztán nemsoká visszavonult, nemigen bukkan fel sem színpadon, sem filmen, bár az És mi van Tomival? című mozgóképben volt egy rövid jelenete, a Fény utcai piacon iszogatott Újlaki Dénessel, Thuróczy Szabolcs Tyutyu bácsinak merte titulálni és nem kellett félnie a megtorlástól. A leginkább kékkúti házában üldögél, bár a múltkor a Veres Pálné utcában találkoztam vele, ahol lakik.

Színészkirálynak Latinovits Zoltánt nevezték, Nagy László is ezt a szót használta 1976-os megrendült és dühös búcsúverse címében. (Tényleg, emlékszik még valaki Nagy Lászlóra? És Latinovits Zoltánra? Sok szó esik róla ebben a könyvben.) Nekem úgy tűnik, Cserhalmi megörökölte ezt a címet. Bár nem ragaszkodom ahhoz, hogy így nevezzem, ő pedig talán még dühös is lenne érte. Nincsenek uralkodói allűrjei. Olyan király, aki nem tudja, hogy az. Ami rendkívül üdítő az olyanok országában, akik semmiképp sem királyok, de annak gondolják magukat. Némelyiküket Cserhalmi meg is leckéztette. Nagyon tetszik, bár igazán nem tartozik a fővonalhoz, az a történet, amit Makk Károly filmje, az Egy erkölcsös éjszaka kapcsán mesél el: „Ónodi György volt a gyártásvezető. … Egyszer névnapom volt. Neki is, ugye. Ott állt reggel, és azt mondta, hogy nekem ilyenkor a színészek szoktak hozni egy üveg whiskyt. … Taxiba ültem, vettem egy üveg whiskyt, mentem vissza. Nyújtotta a kezét benn a műteremben, én meg elengedtem, vagyis elejtettem az üveg whiskyt. Meg akartam tanítani neki, hogy mire tartsa a színészeket. A rendező, Makk Karcsi meg gratulált.”

Olykor csoportos leckéztetésre is sor került. „Volt egy Abonyi György nevű díszítő gyerek Veszprémben, a színházban, amikor én ott voltam tag. (Azaz a hetvenes évek első felében. DMI) És a társalgóból pont rá lehetett látni a Lenin-szoborra. Mondtam, hogy ezt rendőri felügyelet alá kéne helyeztetni, én elintézem. Abonyi Gyuri egy… kicsit másként gondolkodó díszletmunkás volt. Mondja, hogy van egy csomó krepp-papír a kelléktárban. Piros, fekete, amilyen kell, kék. Ragasztó is van? Persze. Akkor találkozunk éjfél után a Lenin-szobornál. És beöltöztettük huszárnak, március 14-e éjszakája volt. … És másnap arra ébredt a város, hogy ott áll Lenin huszárruhában. Tudták, hogy mi vagyunk, csak nem volt bizonyíték. És a rendőrök ott őrizték, miközben a nép nézte, szóval tényleg rendőri felügyelet alá helyeztettem.” Amit persze nem lehetett büntetlenül csinálni, ó, dehogy! „1973-ban kijöttem a veszprémi börtönből, ahol az előzetest töltöttem. … – olvashatjuk Cserhalmi MMA-székfoglalójában. – Visszafelé a színészházba mentemben megállított a posztoló rendőr: »Menjen innen – mondta, miközben színpadiasan körülnézett –, mert lelőjük.«”

Ugyanez a szabadság van ott a komoly történetekben, elmélkedésekben is. Egy szabad ember emlékezik ebben a könyvben, aki mindig is szabad volt. Beszél a családjáról, a neveltetéséről („Nem, nem hiszem, vagy nem tudom, hogy én »más« lettem volna. … Az osztálytársaim szerint voltam »más«.”), a házasságáról, a lányukról, az elmeneteléről – megengedi magának az őszinteség luxusát, ugyanakkor tapintatos. Beszél a politikai szerepléseiről, elsősorban a tizenkét pont felolvasásáról a Magyar Televízió székháza előtt a Szabadság (hm!) téren 1989. március 15-én. („Van, aki nem felejti el nekem, és van, aki nem bocsátja meg”). „Mit kíván a magyar nemzet? Szabad, független, demokratikus Magyarországot.” Volt ilyen, tényleg. Aztán hozzáteszi: „És ’90 után kiderült, hogy van politika. Kiderült, hogy mindenki mást akar. Mindenki mást ért a jó alatt.” Tudom hallani, ahogy mondja.

• Olvass bele!

És beszél saját magáról („Nem, a félelem nekem nem ismerős. De a szorongásról, arról doktorit tudnék írni.”). Szabad ember is szoronghat. Sőt szabad ember szoronghat csak igazán.

A legtanulságosabbak persze a szakmával, a filmmel, a színházzal kapcsolatos részek. Cserhalmi mesél Jancsóról, Majorról, Bódy Gáborról, Cseh Tamásról, Garas Dezsőről, Gáspár Sándorról, Őze Lajosról, Székely Gáborról, Törőcsik Mariról, Zsámbéki Gáborról, mesél forgatásokról, próbákról, műhelyekről, előadásokról. Egyedül itt van némi hiányérzetem: mesélhetett volna még többet. Elemezhetett volna előadásokat. Vagy ez nem az ő dolga? Akkor szerepeket. Alakításokat. És hát volt ő rendező is…

Egy régi, Németh Antal rendezte, 1938-as Csongor és Tünde, Major Tamás, Várkonyi Zoltán és Ungvári László ördögfiak-alakítása kapcsán mondja – ő is csak hallott róla, de Majortól: „Ők már bukfenceztek, meg mozogtak mindenféléket, vagyis már volt fizikai mutatvány. Nem az volt, mint a nagy bölényeknél, hogy »ezt majd a premierre hozom«. … Vagyis ez a »lefúrt lábú színészet«, illetve ennek a kárhoztatása nem az én találmányom volt. És tudod, nemcsak a lábak lehetnek lefúrtak, hanem az agyak is.”

Igen, ez mélyen igaz.

Olykor tudnék vitatkozni. Például én szeretem Popper Péter Színes pokol című, színészekről szóló könyvét. És mást gondolok az értelmiségiekről, akiket Cserhalmi nem tart sokra. Pontosabban úgy gondolom, hogy akiket ő nem sokra tart, azok nem értelmiségiek. Nem értek egyet minden lépésével. De miért is kellene? Bizonyára ő sem ért egyet minden lépésével. És bizonyára oka van, hogy bizonyos helyzetekben azt lépte, amit lépett.

„A nagyapám mindig azt mondta, hogy légy szabad. A lelked legyen szabad, fiam. Ha ezt az ember megérti, akkor él vele; illetve biztos mindenki megérti, csak nem mindenkinek sikerül. És nekem olyan szerencsém volt, hogy én valahogy tudtam ezzel élni. Nem tudom, hogy.”

Igazi nagyvonalúság azt feltételezni, hogy ezt az egyszerű tanácsot mindenki megérti. Ugyan már!

Egy szabad ember, akinek egész rendkívüli tehetség adatott, ez derül ki ebből a nagyszerű könyvből is. Csáki Judit roppant felkészülten és rendkívül érzékenyen, empatikusan kérdez, ráadásul a háttérbe húzódik, a kérdésekre legfeljebb a válaszokból következtethetünk olykor. Ugyanakkor, ha eltérnek is az időrendtől, rend van a könyvben, ami mindenképp a kérdező érdeme. Ez a munka egy terebélyesedő, komoly életmű újabb darabja.

A teljes cím – Nem lehet mindennap meghalni – arra vonatkozik, hogy a szerep szerint sem könnyű meghalni, főleg, ha a hét minden napjára esik egy exitus. „Tudod, ezt a meghalást a színházban ki lehet bírni, akár mindennap, hisz másnap is van előadás. De egy filmben egy vége-jelenet csak egyszer van, aztán soha többé.” És Cserhalmi csak néhány nap késéssel jelent meg a Szirmok, virágok, koszorúk forgatásán, hogy – szó szerint – elégjen.

Igen, jobb ezzel várni. Még mintha lehetne.

Csáki Judit: Cserhalmi.
Nem lehet mindennap meghalni
Open Books Kiadó, Budapest, 2024
240 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 5400 Ft,
e-könyv változat 4320 Ft
ISBN 978 963 572 5090 (papír)
ISBN 978 963 572 5106 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Cserhalmi György több mint kétszáz filmszerepet és több mint kétszáz színpadi szerepet játszott el – hatalmas életmű, amely szerencsére még nem zárult le. És a több mint ötven év alatt annyi történet halmozódott az alakítások mellett és mögött, hogy úgy gondoltam, ezeket érdemes közkinccsé tenni; fölé emelni a társasági sztorizásoknak.
Miniportrék, anekdoták, vidámak és szomorúak sorjáznak tehát ebben a könyvben, olyan emberekről, akiknek a többsége már a színház- és filmtörténet része, a kulturális közelmúltunk, értéktárunk meghatározó eleme; olyanok, akiket nem szabad elfelejteni, mert nélkülük érthetetlen és értelmezhetetlen az a kulturális közeg, amelyben ma élünk.
És kirajzolódik egy monumentális pálya jó néhány tapasztalata, és mögötte remélhetőleg egy szakma, a színészet ethosza is. „Nagy színész”, „népszerű színész”, „főszereplő színész” – gyakran felbukkanó jelzős kapcsolatok ezek Cserhalmi pályájával kapcsolatban, és igazak is, csak éppen nem sokat árulnak el arról, ami mögöttük van; mi erről is sokat beszélgettünk, a „melóról”, a családról, a színészi „trükkökről”. – Csáki Judit

Cserhalmi György 1948-ban született Budapesten, jelenleg Kékkúton él. 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Többek között a Nemzeti Színház és a Radnóti Színház tagja, a Katona József Színház alapító tagja volt. A magyar filmművészet megkerülhetetlen és legendás alakja, aki olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Jancsó Miklós, Fábri Zoltán, Makk Károly, Szabó István vagy Tarr Béla.