Földes Jolán: Légy oly jó és ölj meg (részlet)

Egymillió font a tét

Második fejezet

– Gyertek közelebb – utasította a fiatalokat John papa, amint a nők elhagyták az ebédlőt.

Tony átcsúszott Célia helyére, Paul Lillian helyére ült, Michel pedig Paul mellé, míg Clive maradt, ahol eddig is ült.

– Ez úgy hangzik, mint egy összeesküvés – kiáltotta Tony izgatottan. – Felfedeztél egy kémfészket a faluban, és azt akarod, hogy segítsünk felszámolni? Imádom az összeesküvéseket és jó vagyok az ilyesmiben. Tudod, mindig rám osztják az áruló szerepét. Biztosan az ellenállhatatlan vonzerőm miatt.

– Ebben a jóhírű faluban nincsenek kémek. A tapasztalataid azonban hasznosak lesznek. Arra kérlek benneteket, hogy hallgassatok meg.

Tekintetével parancsolóan az előtte álló portói felé intett, Michel pedig sietett megtölteni John papa poharát. Miközben átnyújtotta nagybátyjának, barátságos mosollyal megjegyezte:

– Micsoda bukéja van!

Az öregember elvette a poharat, mormogott valamit, de úgy tűnt, nem akar csevegni a borról, vagy bármi másról, mint amit ő akar elmondani nekik.

– Nem kellene… innom. A kis barátaid – nézett Michelre –, azok a sarlatánok, akik orvosnak nevezik magukat, azt állítják, hogy gyenge a szívem. Azt mondják, más betegségeim is vannak, és hogy nemsokára meg fogok halni.

– Bácsikám! – kiáltott fel Michel. – Annyira sajnálom. Akarod, hogy megvizsgáljalak?

Az együttérzés jeleként a többiek is felmorajlottak.
John nem nézett rájuk, Michelnek válaszolt:
– Ó, nem. Ebben a dologban nincs kivételezés. Mindannyian egyenlő esélyt kaptok.
– Hogy érted ezt, bácsikám? – kérdezte Clive.
John papa elfojtott egy nevetést.

– Figyelj, és ne kotyogj bele. – Néhány másodpercnyi szünet után megszólalt. – Nos… Azt akarom, hogy öljetek meg, azt akarom, hogy valamelyikőtök…, akinek van hozzá bátorsága, öljön meg engem!

A döbbent csendben csak Clive székének reccsenése hallatszott, ahogy a hátával a támlájához feszült. Szép, harmonikus vonásai eltorzultak.

– Te megőrültél, bácsikám! – mondta, és felállt.

– Mondtam, hogy ne vágj közbe! – kiáltotta az öreg Clive felé fordulva. – Nem tudnál egy percig csendben maradni, te… te katona…?!

– Nem akarom hallgatni az ostobaságaidat – jelentette ki Clive, és elindult az ajtó felé.

– De igen, meghallgatsz – felelte a nagybátyja –, hacsak nem szeretnéd, hogy kihagyjalak a végrendeletemből. – Gúnyos tekintettel várt, míg Clive visszafordult.

– Azt hiszem, inkább azt választanám – motyogta Clive. A fenyegetés azonban hatott rá, hiszen szüksége volt pénzre.

– Ülj le! – mondta az öregember szinte kiáltva. – Ülj le, és tedd meg nekem azt a szívességet, hogy meghallgatsz.

– Nem kell kiabálnod velem. – Clive leült. – Meghallgatlak, ha akarod, még akkor is, ha ostobaságokat beszélsz. De nem szeretem az efféle vicceket.

Paul fészkelődött a székében, és morgott valamit csak úgy magában.

– Miért nem magyarázod meg, bácsikám? – kérdezte Tony. – Biztos lehetsz benne, hogy mindannyian támogatunk, azonban azt akarjuk, hogy megmaradj nekünk, úgyhogy nagyon meggyőzőnek kell lenned, ha tényleg azt akarod, hogy megöljelek.

– Meggyőzőnek? – Az öreg John felnevetett. – Tudok én nagyon meggyőző lenni! Tessék: egymillió font.

Tony füttyentett, és szomorúan megrázta a fejét, jelezve, hogy ilyen összeg nincs a világon. Paul elsápadt. Clive és Michel megpróbált távolságtartónak látszani, de Michel az asztalhoz koccintotta a pohár portóit, Clive kezében pedig megremegett a kávéscsésze.

John Marchmont elégedett volt a hatással.

– Most pedig – folytatta – tényleg szeretném, ha végighallgatnátok. Egy szót se halljak, amíg be nem fejezem. Utána, Clive, szabad utat engedhetsz erkölcsi felháborodásod és szereteted hullámainak. Azt már mondtam, hogy beteg vagyok. Nagyon beteg, a szívbetegségem valójában csak enyhe ráadás. Azért említem mégis, mert hasznos információ lehet. – Egy pillanatra Paulra szegezte a tekintetét, aki ezúttal elpirult. – Legalább egyikőtöknek van némi esze – jegyezte meg az öreg.

– Bácsikám – kezdte Paul láthatóan zavarban –, ha arra gondolsz…

– Pontosan – szakította félbe a nagybátyja. – Paul, te realista vagy. Talán azért, mert francia vagy. Az aktív agytekervényed már elkezdte keresni a módot arra, hogy ezeket az információkat beillessze valamilyen tervbe és a lehető legjobban kihasználja. Jogod van hozzá, de ki kell várnod a sorodat. Mindannyian élhettek a lehetőséggel. Először is te, Clive – mondta, és feddő tekintetét a katonatiszt felé fordította –, mert te vagy a legidősebb. Ráadásul kevesebb pénzembe kerültél, mint a többiek. A szüleid elég sokáig éltek ahhoz, hogy gondoskodjanak az iskoláztatásodról. És azért is te vagy az első, mert nem ismered az emberek nyaggatásának és a kunyerálásnak a művészetét, bár az unokatestvéreid megtaníthatták volna neked, de inkább maguk gyakorolták.

– Sajnálom – mondta Michel szárazon –, hogy azt a benyomást keltettük benned, hogy nyaggatunk és…

– Azt a benyomást keltettük…?! – Az öreg nevetésben tört ki. – Nem vagyok befolyásolható, fiam. Egy csekkfüzetben nincs semmi szubjektív. De ez most mellékes. Clive fogja először megpróbálni. Születési idő szerinti sorrendben… A ma este a tiéd, Clive. Elismerem, hogy elsőnek lenni hátrányt jelent, mert így kevés időd marad a felkészülésre, de végül is katona vagy, nem igaz? Mindent összevetve, úgy gondolom, hogy ti négyen kivételesen jó helyzetben vagytok. Téged, Clive, arra képeztek ki, hogy gyorsan ölj. Téged is, Michel… Ami téged illet, Paul, te vegyész vagy, és ismered a mérgeket. Ügyelj arra, hogy a hatás fájdalommentes legyen, különben nem örökölsz. Végezetül, Tony, te magad mondtad, hogy színészként mindig az árulót alakítod, kétségtelenül van valami a karakteredben, ami erre a szerepre hajlamosít. Biztosan tucatnyi színdarabban gyilkoltál, illetve tervezted, hogy gyilkolni fogsz. Remélem, tanultál valamit ezekből a szerepekből. Persze, nem feltétlenül lesz lehetőséged bizonyítani, lehet, hogy az idősebbek elég okosak ahhoz, hogy elvégezzék a feladatot előtted. Őszintén szólva, mivel Paul és Michel előtted kísérelheti meg, nem fogadok az esélyeidre, Tony, sajnálom. Életkor szerinti sorrendben csinálhatjátok!

– Ez egy rémálom, amit nem értek, és nem akarok benne részt venni – kiáltott fel Clive.

Az öreg John szomorúan megrázta a fejét.

– Mindig lassúbb voltál a többieknél, Clive. Igaz, Paul félig francia, de Michel nem az, Tony pedig a testvéred… Gyerünk, szedd össze magad, fiam. Ha mások megértik, te is megérted.

– De nem, bácsikám, mi sem értjük – kiáltotta Tony. – Ami engem illet, mindenesetre, elég homályos… Egyszóval megkérsz minket, hogy álljunk sorba, és csapjunk egymás után kalapáccsal a koponyádra, majd az, akit nem akasztanak fel, zsebre vághatja a pénzt?

– Óhohó! Akasztás?! – ismételte a szót az öreg John igazi élvezettel. Nagyon jól szórakozott. – Ez egy másik történet, és képzeld, nem érdekel. Úgy kell cselekednie az illetőnek, hogy ne akaszttassa fel magát. Ezért lehet jó ürügy a szívbetegségem. És arról szó sincs, hogy kalapáccsal! Hogyisne! Milyen primitív gondolat, Tony, amikor van itt egy katona, gyönyörű szablyával, sőt még revolverrel is, meg egy sebész a szikéjével és egy vegyész, aki a legtitkosabb mérgeket tanulmányozta, erre te kalapácsot emlegetsz…! Nem. Nem ismerem a fegyvereidet, fiacskám, de javaslom, válaszd ki a legmegfelelőbb módot azok közül, amikkel a színpadon ölöd meg a riválisaidat.

– Engedélyt kérek tőled, bácsikám – mondta ünnepélyesen Clive –, hogy visszavonuljak. Akár komolyan beszélsz, akár nem, tévedésben vagy. Michelnek már rég ágyba kellene parancsolnia téged, ha beteg vagy. – Felállt. – Nem tagadom, szükségem van pénzre, de nem ilyen feltétellel. Az biztos, hogy nem öllek meg azért, hogy pénzem legyen. Jó estét!

– Ülj le, te bolond! – kiáltott rá az öreg John. – A fiatal sakálokra hagyod az esélyt? Ez az éjszaka a tiéd, bármi hasznod is legyen belőle. Ha ma este meghalok, holnap egymillió fontod lesz. A többiek egy-egy ezrest kapnak, egy fillérrel sem többet. Kivéve a nőket: készítettem egy külön záradékot Géniának és Lilliannek. De a másik három unokaöcsémnek csak ezer-ezer fontja lesz, ami mohó szemükben az örökség elveszítésével lesz egyenlő. Szóval, ez az éjszaka a tiéd, Clive. Ha nem tudod, hogyan használd ki, holnap reggelre már késő lesz, elszalasztottad a nagy lehetőséget.

– Te egy szörnyeteg vagy – válaszolta Clive nyugodt hangnemben. – Én nem táncolok úgy, ahogy fütyülsz. Hiányozni fog az örökségem, de te egy démon vagy, aki kijátszod azokat, akiknek fontos vagy.

Paul tiltakozó mozdulatot tett.

– Nem értem, miért sértegeted a bácsikánkat – mondta. – Minden joga megvan arra, hogy megválassza az örökösét. És ha a merészséget és a kezdeményezőkészséget részesíti előnyben a kicsinyes becsületesség helyett, az az ő dolga. Ne feledd, hogy bárki, aki megpróbálja megtenni, amit kér tőlünk, szörnyű kockázatot vállal, mert mások feljelenthetik, vagy a rendőrség kideríti, mi történt, és ez mind szörnyű kockázat. Arról nem is beszélve, hogy élete végéig zsarolhatják az illetőt.

– Paul, jól látod a következményeket. – John Marchmont mosolygott. – A kifogásaidra később válaszolok. Ami téged illet, Clive, nem hibáztatlak, amiért démonnak neveztél, ez egyszerűen azt bizonyítja, hogy olyan erőt érzel bennem, ami téged megrémít az unalmas és félénk lények után, akikkel életed során eddig összeakadtál. Paul volt olyan kedves, hogy támogasson emlékeztetni titeket arra, hogy minden jogom megvan ahhoz, hogy megválasszam az örökösömet. Ez így igaz. A közjegyzőm kezében van egy gyönyörűen megszerkesztett irat, egy végrendelet, aláírva, tanúkkal ellenjegyezve. Minden, ami benne van, akkor lesz érvényes, ha öt nap múlva még élek! És jó, ha tudjátok! – John Marchmont felemelte a hangját. – Ezzel a végrendelettel, amely akkor lép érvénybe, ha még élek öt nap múlva… a milliómat egy macskamenhelyre hagyom.

Michel felkiáltott: – Bácsikám!
Tonyból kitört a nevetés.
– De, ha az emlékezetem nem csal, bácsikám, te utálod a macskákat – mondta Paul.
Az öreg John bólintott.

– Bizony. De még jobban utálom a gyávákat. Ami azt illeti, amit Paul korábban említett, elismerem, hogy van bizonyos kockázat a dologban, de meglehetősen csekély, tekintve a szívem állapotát. Bármelyik percben leteríthet egy szívroham, holnap vagy negyven év múlva. Az orvosok olyanok amilyenek… De ez elég kell, hogy legyen neked Clive. Egy kis ügyességgel természetes halálnak tűnhet a dolog, és senki sem fog feltenni neked kérdéseket. Egy dologra figyelj, a ház hallja őrhelyül szolgál Géniának és a passzív védelemben összeforrott baráti társaságának. Az éjszakák mostanában meglehetősen nyugodtak, mert a német bombázók elkerülnek minket, s a passzív védelem becses társasága csendben kártyázik. Néha ugyan kimennek a konyhába teát főzni, és nem árt, ha figyelsz rájuk, mert éjszaka jönnek-mennek a házban. Ez még izgalmasabbá teszi a játékot – az öreg felnevetett. – Ami azt a lehetőséget illeti, hogy valamelyikükről kiderül, hogy besúgó vagy zsaroló, nem hiszem, hogy bátor gyilkosomnak emiatt oka lenne az aggodalomra. Clive, ha az ittlévő unokaöcséid közül valaki beszélni akar a rendőrséggel, vagy megpróbálja megfenyegetni azt, akinek sikerül megölnie engem, akkor csak finoman emlékeztetni kell őt arra, hogy már ma estétől mind a négyen tudtátok, mi készül, mégsem szaladt senki a rendőrőrsre jelenteni… Ugye…?!

– De miért? – kiáltott fel Clive. – Miért követeled tőlünk ezt a szörnyűséget? Miért akarsz meghalni? Te szereted az életet, bácsikám. Szeretted az életet…

– Én azt hiszem, értem – mondta Michel.

– Biztos vagyok benne – bólintott az öreg John, miközben Michelre nézett. – A válasz a kérdésedre, Clive, a következő: talán hat hónapom vagy egy évem lenne hátra, és azt az időt szörnyű fájdalmak között tölteném. Ezt nem akarom. Sokkal szívesebben halnék meg, amikor még nincsenek fájdalmaim. Egy enyhe gyengeségtől eltekintve minden érzékszervemet, ahogy ezt a portóit is, most még remekül érzékelem és élvezem – töltsd tele a poharamat, Tony. Úgyhogy egyáltalán nem leszek hálás nektek, ha hagyjátok, hogy hosszan tartó kínok között fejezzem be ezt a jó kis életet. Annyira hálátlan leszek, hogy ki foglak titeket tagadni az örökségből.

Úgy tűnt, hogy Tony most először döbbent rá, mi van a rettenetes kérés hátterében.

– Sajnálom, bácsikám – motyogta.
– Nem kellene mástól is tanácsot kérned? – kérdezte Michel gondoskodón. – Megkérdezni több szakembert? Talán egy műtét…

– Ne beszélj hülyeségeket – szakította félbe az öreg John. – Elmentem ahhoz az emberhez, akit te a legnagyobb szaktekintélynek tartasz a témában. Ő is megemlítette a műtétet, de elismerte, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy túléljem, és ha túl is élném, akkor is csak úgy, mint önmagam árnyéka, darabokban, amiket orvosi zsineg tart össze. Nem akarom, hogy feldaraboljanak, hogy talán, és legjobb esetben is, egy-két évig nyomorékként éljek valami szánalmas életet. És nem, nem vonz az a gondolat sem, hogy megöljem magam – hacsak nem kényszerít rá az ügyetlenségetek. De ezesetben a pénz a macskamenhelynek menne, amin csak nevetni tudnék!

Clive lemondó mozdulatot tett, és halkan mondta:

– Most már látom, hogy komolyan gondolod, és megértem az indokaidat. Elnézést kérek a hirtelen felindultságért. De még így sem tudok részt venni ebben a… a játékban, amit továbbra is szörnyen visszataszítónak találok. A sorsot, a megpróbáltatásokat, nevezhetjük, ahogy akarjuk, nem szabad becsapni.

– Én kértem, hogy gyere ide, de nem azért, hogy prédikálj, hanem azért, hogy megölj! – Ezen az estén az öreg John először tűnt igazán dühösnek, de rögtön le is higgadt. A szemében újra megjelent a szórakozott csillogás, ahogy egyenként végignézett a négy férfin. – Megértettétek végre, mit szeretnék? Ma este, pénteken, Clive. Holnap, szombat este, Michel. Vasárnap, Paul. Hétfőn Tony. Tony, szegény fiú, szeretnék jobb esélyt adni neked, de túl későn születtél.

– Miattam ne aggódj, bácsikám – szólalt meg Tony. – De, mi lesz a nőkkel? Mi mindannyian a nemek közötti egyenlőségre voksoltunk, nem igaz? A nőknek is kell, hogy legyen esélyük. A demokrácia korát éljük, hiszen háborúkat vívunk a demokráciáért. Ami engem illet, tudod, bácsikám, bármelyik nap behívhatnak. Miért ne vonjuk be a nőket is?

– Ebben a házban nincs demokrácia – válaszolta határozottan John. – Ebben a házban a nő a napsugár a férfi életében, de itt nem lesz egyenlőség a nemek között amíg én élek, ami nem tart sokáig… De ki akarok használni minden másodpercet, ami még hátravan. És figyelem, fiúk: aki egy szót is szól valamelyik nőnek erről a beszélgetésről, az kizárja magát a Marchmont-hagyatékból! Demokrácia…? Valóban? Nem akarom, hogy egy nő gyilkoljon meg! És erről eszembe jut még valami: ha bármelyik közületek elrontja, ha nem képes tiszta, azonnali halált okozni, ha az ügyetlen próbálkozás után akár csak egy percig is szenvedek, akkor a macskák lesznek boldogok… Most már mindent tudtok. Van kérdésetek?

Tapintható csend volt az asztal körül. Egy gyors mozdulattal, amit Michel kivételével senki sem vett észre, Paul eltolta magától a portóit. Michel odafordult, felvonta a szemöldökét. Paul jelentőségteljes pillantással és vállrándítással jelezte, hogy a magyarázkodásnak most nincs helye.

– Még mindig úgy gondolom, hogy ez nagyon igazságtalan a nőkkel szemben – morogta Tony, de tiltakozása nem volt túl meggyőző.

Anélkül, hogy megvárta volna, hogy bárki megszólaljon, John Marchmont elővett néhány papírt a kabátja belső zsebéből. Négy szempár szegeződött rá. Egyedül Clive próbálta elfordítani a tekintetét, de rémülten tapasztalta, hogy nem sikerül. Kicsit több bort ivott a szokásosnál, különben józan életű volt, és, ha egyáltalán ivott, akkor csak sört. Most a helyzet miatt kénytelen volt bort inni. A szeme ugyanolyan lenyűgözve követte az öreg John mozdulatait, mint a többieké.

– Itt van – mondta az öregember – négy egyforma végrendelet, mindegyik hitelesített, tanúk előtt aláírva, egy adat kivételével teljesen hiánytalanul: az örökös neve üresen maradt. Ettől eltekintve minden világos. Itt a szöveg: az unokaöcséim, Clive Marchmont, Michel Dorsey, Paul Cartwright és Tony Marchmont… Itt – John Marchmont egyenként rájuk nézett miközben ujjával a lapra bökött –, itt egy üresen hagyott rész… – A zsebéből elővette és lassan lecsavarta arany töltőtolla kupakját. – Ebbe az üresen hagyott részbe most beírom, hogy: Clive Marchmont – John Marchmont beírta Clive nevét, és tovább olvasott: „aki az említett kisebb hagyatékokon kívül minden vagyonomat örökölni fogja, a másik három unokaöcsém pedig fejenként ezer fontot kap.”

– Bocsásson meg, bácsikám, de… – tiltakozott Clive.

– Holnap reggel, ha még élek – folytatta John – ezt a papírt, amin a te neved van, Clive, a tűzbe dobom. A másodikra pedig a Michel Dorsey nevet írom be.

– Őrült vagy, de módszeres – mondta Tony csodálattal.

Úgy tűnt, ez hízelgett az öreg Johnnak, aki felnevetett, és sugárzó arckifejezéssel nézett a legfiatalabb Marchmontra.

– Igazad van, Tony. Sajnálom, hogy te vagy a legfiatalabb, ráadásul eléggé ártalmatlan. Ez a tulajdonság nem hasznos ebben a helyzetben. Egyébként, ha meg tudod akadályozni, hogy az unokabátyjáid öljenek meg, csak rajta! Őszintén szólva, kétlem, hogy sikerülni fog… Ez mindannyiótokra vonatkozik, legalábbis a három fiatalabbra. Az lenne a vicces, ha egymást ölnétek meg, hogy megvédjetek engem…

Földes Jolán: Légy oly jó és ölj meg
Fordította: Dézsi Ibolya
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2024
336 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft