Klasszikus zene, irónia és finom humor | Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

KBT |

Az Európa Kiadó immár negyedik kiadásban dobta piacra vadonatúj köntösben Norman Lebrecht könyvecskéjét, ami a klasszikus zene jelentős figuráiról szóló csattanós kis történeteket tartalmaz. A brit zenei szakújságíró és író néhány éve a Maestro! kötetben elemezte a karmesterek mítoszát, jellemét és viselkedési jellemzőit (amivel alighanem beletenyerelt az ájult dirigensrajongók lelkébe – de hát igaza volt). A komolyzene anekdotakincse című könyvnek viszont leginkább szórakoztatás a célja.

Lebrecht nem annyira a művészéletrajzok vagy a zenemű-elemzések felől közelít, hanem a művészek emberi, hétköznapi arcát igyekezett megmutatni. Az itt megszólaló hírességek meghatározó személyiségek a zene történetében. A róluk szóló – immár olykor több évszázados – anekdoták bizonyítják, hogy a zeneszerzők és előadók életében nem ritka a humor, és a komolyzene sem szükségszerűen szomorú. (Presser Gábor hozta forgalomba a szomorúzene kifejezést a könnyűzene ellentéteként…)

Az első zenei témájú anekdotagyűjtemény 1828-ban jelent meg Concert Room and Orchestra of Music and Musicians címmel. Az angol irodalom amúgy is tele van hasonló történetecskékkel a legkülönbözőbb pályák szereplőiről – zenészek, politikusok, tudósok, színészek és így tovább. Lebrecht műve alapos kutató- és rendszerező munka gyümölcse, hiszen igyekezett az egész zenetörténetet felölelni. A legendás szerzetestől, Arezzói Guidótól szinte napjainkig tart az időrendbe szedett anekdoták sora. A komponisták csak töredékét jelentik a kötetnek, hiszen a fejezetekben találkozhatunk előadókról fennmaradt történetekkel is – az első trubadúrok egyikétől egészen Maria Callasig. A klasszikus zenével kapcsolatos ismereteink is bővülnek – miközben jól mulatunk.

Sem a zeneszerzőket, sem az előadókat nem kell feltétlenül ismerni, hogy megérthessük és élvezni tudjuk a történeteket. Rögtön meg is jegyzem: a magyar kiadás az eredetinél valamivel rövidebb, egyes zeneszerzők kimaradtak, és olyan dokumentumrészletek is, amelyek más forrásból hozzáférhetők. Ennél azonban fontosabb, hogy a könyvben felvonultatott zeneszerzők és művek további zenehallgatásra ösztönöznek. Lebrecht ebben megtámogatja az olvasót: a fejezeteket az adott muzsikus élettörténetének pár mondatos bemutatásával indítja.

A legtöbb rövid történetben megcsillan a humor és az irónia, de sokszor a fájdalmas keserűség is, hiszen sok híres művész élete sem volt mentes nehezebb szakaszoktól: átéltek betegségeket, vallásüldözést, megvetést az eltérő nemi identitás miatt, nem volt ritka az alkoholizmus és az elmebaj sem. Megismerhetünk románcokat, féltékenységi jeleneteket, hiszen némelyek a zeneszerzői hírnév mellett megszerezték a hírhedt szoknyavadász címet is.

A fülszöveg szerint „Lebrecht gyűjteménye az anekdotázás természetére is rávilágít. Több szem nemcsak többet lát, de olykor egészen mást, esetleg homlokegyenest az ellenkezőjét. Vagy ne adj’ isten, nem mondanak igazat az állítólagos szemtanúk. Az egyik például úgy látta, hogy pontosan az történt Berlioz Rekviemjének bemutatóján, amit maga a szerző az emlékirataiban elmesélt, a másik szerint egy szó sem igaz belőle. Egy harmadik (mint mondja) megkérdezte Berliozt, hogyan írhatott le ekkora valótlanságot, mire a komponista nevetve azt válaszolta: »Túlságosan jó történet volt ahhoz, hogy lemondjak róla.«”

Egyes énekeseknek is volt véleményük önmagukról, valamint a korukban alkotó zeneszerzőkről. A 19. század egyik kiváló gégész orvosprofesszora, Sir Felix Semona vizsgálta Adelina Pattit, a kor legjobban fizetett szopránját: „Megkérdeztem tőle, miért nem énekel soha Wagner-szerepet. Rám emelte szép szemét, és egyszerűen megkérdezte: Bántottam én magát valaha?”

A könyvben felbukkannak levéltöredékek, interjúrészletek, visszaemlékezések, saját naplójegyzetek vagy kortárs művészekéi. Belekukucskálunk a magánéletükbe, értesülhetünk szakmai sikerekről, de bukásokról is. Megtudhatjuk, kiket övezett nagy tisztelet vagy nagy irigység, nagy megvetés. És az is kiderül, mit gondoltak egyes szerzők a kritikáról – ez aktuális figyelmeztetés a ma élők számára is.

Hadd idézzek végezetül néhány tömör megjegyzést vagy észrevételt a könyvből.

„A művésznek vigyázni kell, nehogy elveszítse kapcsolatát a társadalommal, különben összeroppan, mint én.” (Robert Schumann)

„Háromszorosan vagyok hontalan: mint cseh születésű Ausztriában, mint osztrák állampolgár Németországban, és mint zsidó az egész világon.” (Gustav Mahler)

„A feledés és a mellőzés a legrosszabb, ami egy művel történhet. Sokkal kevésbé fontos, hogy mit ír róla a kritikus; a lényeg, hogy írjon róla.” (Pjotr Iljics Csajkovszkij)

„Lakásom legkisebb helyiségében ülök. Előttem az ön kritikája. Még egy pillanat, és mögöttem lesz.” (Max Reger)

Az anekdoták akár hitelesek, akár kitaláltak, többnyire nagyon is hihetőek. Biztos vagyok benne, hogy aki a zenét, továbbá a csípős és szelíd humort szereti, jól fog szórakozni!

Norman Lebrecht: A komolyzene anekdotakincse
Fordította: Szilágyi Mihály
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a kiadónál 4499 Ft
ISBN 978 963 5046171

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Ez a kötet a komolyzene nagyjainak életéből merít. Olyan történeteket sorol fel, melyeket ők maguk, a barátaik, a szeretteik vagy a hozzájuk kevésbé közel álló kortársak vetettek papírra. Nem pletykálni és nem kukkolni akar. Az a szándéka, hogy – bármily halványan is, de – rávilágítson a nagy zeneművek keletkezési körülményeire. Legyenek humorosak vagy tragikusak, könnyedek vagy mély értelműek, hétköznapiak vagy emelkedettek, magán- vagy közéletiek – egy a céljuk: emberi arcot adni egy évezred zenéjének” – írja Norman Lebrecht, a Művészek és menedzserek és a Maestro! Magyarországon is ismert szerzője. A könyv mindenekelőtt remek mulatság. Ugyanakkor alapos kutató és rendszerező munka eredménye, és az egész zenetörténetet felöleli: Arezzói Guidótól (991–1050) Pierre Boulezig (sz. 1925) tart a komponisták sora, melyet néhány nagy előadó (többek között Thomas Beecham, Enrico Caruso, Fjodor Saljapin, Msztyiszlav Rosztropovics) színesít. Szerepelnek szép számmal magyarok is.