»Joga van a természetének megfelelően élni« | Massimo Vacchetta, Antonella Tomaselli: 25 gramm boldogság

Fazekas Erzsébet |

Nézem a könyv borítóképén a süni jól fésült portréját. Biológiai tényirodalom lenne? Könnyfacsarás? Bölcseleti tézis-gyűjtemény? Avagy egyszerű kis gyerekmese? Ez utóbbi feltevés mellett döntök, egészen addig, míg el nem olvasom a fül- meg a borítószöveget – és az utószót.

„Sokak szemében a sündisznó semmi – összehasonlítva a világunkkal. De a galaxisunkhoz képest mi a Földünk? Semmi… ugyancsak semmi” – röviden akár ennyiben összefoglalható e könyv üzenete. De érdemes kicsit tovább is haladni az elmélkedő megfogalmazás vonalán: „csak a perspektíva dönti el, melyik realitás fontos a számunkra, melyik nem. Mindannyian egy olyan hatalmas univerzum részei vagyunk, amiben az összes lény hozzájárul ahhoz, hogy fenntartsa, védje ezt a harmóniát.”

Ezt az univerzumot, e békés egységet akarta unokám és családja is megvédeni, mikor egy este gyerektenyérbe férő, két pici sünit hoztak a lakásba. Került nekik cipős doboz, majd koszt is. A sün-segélyvonalat működtető szervezet munkatársától megtudtuk, macskatáppal kell őket kínálni és kis tálka vízzel. A konyhai mérleg majd elárulja, mondta, mekkora a súlyuk, mikor lehet visszaengedni őket a szabadba. Nem tudjuk, hogyan maradtak magukra a kicsik, kerültek ki a fészekből, vagy mennyire féltek a zongora alatt. Az bizonyos, hogy a család azonnal a szívébe zárta őket. Ők meg cserébe gyorsan nőttek, s 6-7 nap alatt elérték a kertbe jutáshoz szükséges versenysúlyt. Épp idejében. Mert a kedves kis állatok éktelenül büdösek voltak.

A zavaró szagról egy szót sem ejt az élményeit megörökítő könyvében Massimo (Vacchetta, az állatorvos) és írótársa, Antonella (Tomaselli, az állatokhoz vonzódó újságírónő). A történet valójában fejlődésregény. Annak leírása, hogy a nagytestű állatokról miként tér át az elárvult és/vagy balesetet szenvedett sündisznók istápolására a szerző, és lesz a veszélyeztetett faj elkötelezett védelmezője, végül egy segélyszervezet felállítója.

Massimo sokféle etikai kérdéssel találkozik hivatása során: mikor kell lemondani a terápiáról? Mi az állat érdeke? Az elaltatás csak akkor lehet jogos döntés, ha az állat fölöslegesen szenved(ne) – ezzel az érvelésével a laikusok is egyetértenek. Azt a dilemmát viszont talán nem gondolják végig, hogy jó-e, ha a természetben talált állat a védett házi környezetben mindent megkap, de ettől egyre távolabb kerül saját természetes közegétől, és akár végleg lemarad a visszajutás esélyéről.

A fenti állat-etikai kérdések csak a kötődés, a szeretet kialakulásának leírása után merülnek fel. Részletesen megismerjük annak folyamatát, hogyan zajlik az áldozatos gondozás: a három óránkénti éjszakai etetés. Az ágyban maga mellé teszi, hogy a légvételét figyelje. Kirándulni viszi, s vezetéskor arra figyel, mennyire rázza, vagy épp ringatja el a kicsit a kocsi?

Massimo eleinte nem volt túl jó passzban. Barátnője meg is jegyezte: „szomorúnak látszol, akkor is, amikor mosolyogsz.” Nem találta a helyét. Az ok (M. elvált) az olvasó előtt sokáig rejtve marad. Annyit szögez le, hogy annak az évnek a májusában semmit se érzett a tavaszból. Önmagával, gondjaival volt elfoglalva. „Olyan kihívásokra vágytam, amelyek új energiát, életkedvet adhatnak.” A változás egy pénteken kezdődött a kisállatrendelőben, ahol hetente egyszer ügyelt. Dobozban hoztak „egy szinte meztelen rózsaszínű valamit”. A kertben talált sündisznóbébi halk vinnyogása mélyen megérintette Massimót. „Testemben hirtelen megéreztem ennek a 25 grammos csöppségnek a magányát. Gyermekkorom magánya volt az.”

A nyarakat nagyszüleinél töltötte. Bár szerette őket, a természetben velük töltött időt, mégis ürességet érzett. „Nem csak attól féltem, hogy elveszíthetem az anyámat. De mindentől, mindenkitől.” Akkoriban három kedves foglalatossága volt: rajzolgatni, a csillagos eget bámulni, állatokon segíteni. „Egy legelő tehén a béke, a harmónia szimbóluma volt” – így döntött az állatorvosi hivatás mellett. Az afrikai vadon nem jött össze, a helyi szarvasmarhákra szakosodott.

Massimo sorsszerűnek érezte a süni megjelenését. Mivel nem tudott azonnal kiskutyáknak szánt tejport szerezni, kecsketejet csöpögtetett a szájába – 2-3 óránként. Éjjel is, ám reggelre 1 grammot fogyott. Kétségbeesve hagyta ott, mert egy farfekvéses borjú világra segítéséhez várták. Munka után rohant haza. „Alváskor, álla alatt keresztbe tette mellső lábait. Olyanok voltak, mint apró kezek. Vagy egyik oldalán feküdt kinyújtva összes pici lábát. Kinyitotta szájacskáját, megjelent apró, virágsziromhoz hasonló rózsaszín nyelvecskéje.” – Massimo elolvadt. „Ha hozzá beszéltem, figyelte a hangom. szagolgatta kezem, ujjaim. Olykor megpróbált bebújni a pulóverem alá.” A Ninna nevet kapta.

Állatorvos kollégákkal afrikai túrára ment, de esze ott is folyton a sünin járt: „Ninna akkor is képes elrabolni az álmom, amikor nincs a közelemben” – mondta társainak. Anyjánál naponta érdeklődött, jól van-e a kicsi. Hazatérve rohant hozzá, először meg se hallva, hogy anyjával baj történt. Eltört a csuklója. Sóhajtva így reagált: „de legalább Ninna jól van!”

No, ekkor éreztem úgy, hogy mégiscsak mesét olvasok. Lehet, hogy M. így érezte, de azért még ott is csúnya dolog lenne a süni épségét az anyja épsége elé helyezni. A természetbe való visszaszoktatás is túl idilli. (Bár nem nézek a neten hasonló, állatmegmentős meg „hálás-állat-visszatér-és-hozza-megmutatni-kicsinyeit” videókat. Mondják, hogy vannak ilyenek.)

Massimo sokáig halogatta kedvence visszavadítását. „Szabadság. Olyan szép szó, aminek erdő-mező illata van, és színe az ég kékje. Határtalan. Mitől féltem, ha szabadon engedem? Hogy soha többé nem láthatom? Vagy, hogy meghal? Azt hiszem mindkettőtől. Ezért tűnt biztonságosabbnak a börtöne.” Ez szimpatikus, tehát mégis van realitásérzéke. Lám, belátta, ha maga mellett tartja, az épp olyan, mintha fogságban tartaná. Idővel tehát felnő a természetes nagylelkűséghez. A szeretet önzése után megtanulja az elengedés önzetlenségét, hallgatva egyik segítőjére: „Ajándékozz neki szabadságot! Minden sündisznónak (is) joga van rá, hogy a természetének megfelelően éljen!” Így Ninna végül is visszatérhet övéi közé…

De a vonzalom megmarad az állatorvosban, és (igen) lassacskán megalakulhat a sokféle engedélyhez kötött állatsegély-szervezet. Az olasz törvények értelmében a talált, az állatorvosnál leadott sündisznót a vadállatok’gyűjtőhelyére kell vinni. A meggyógyított egyed is speciális központba kerül, ott ápolják tovább, majd onnan engedik szabadon.

Massimo egy állat-talpraállító központ vezetőjétől kér tanácsot. Remigio beismeri, ő is nagyot hibázott, amikor túlzottan magához szoktatott egy amputált lábú őzt. „A kötődés és az elengedés számomra is nagyon komoly probléma volt. Fontos, hogy az állatok függetlenek legyenek. Ne ragaszkodjanak emberhez. Tulajdonképpen bizalmatlanoknak kellene lenniük, mert bizonyos értelemben az ember a legveszedelmesebb ellenségük. Az állat nem képes különbséget tenni jó és rossz ember között.” A rehabilitációs szolgálat alapítója összegzése nagy tanulság, és nem csak Massimo számára: „az állatok csodálatos lények. Értéket jelentenek. Jól tenné az emberiség, ha tisztelné őket, akárcsak a természetet.” Ninna sok mindent megváltoztatott Massimóban: „megtaláltam önmagamban, amik régen elmerültek… csak semmi hiúság, semmi külsőség. Az élet értelme a szeretet, a segítőkészség.” A segítés a másik lény iránti együttérzésen alapszik, mert „jóvá akarom tenni, amit mások tettek a sünikkel szándékosan vagy gondatlanságból. Az álmaim Ninna hangjára adott válaszok” – összegzi üzenetét Massimo.

Olvasás közben egyre inkább úgy értelmeztem a szöveget, hogy minden esetben gyereket, embert helyettesítek egy-egy – a kihalás fenyegette – sün helyére. Akárcsak itt: „fogyatékossággal is joga van az élethez egy sündisznónak. A központban megfordult minden egyednek megvan a helye a szívemben. Nyomokat hagytak maguk után. És mindegyikükben felfedezem Ninnát, a kis kócos tüskéjű sündisznólánykát, aki három éve került hozzám.” Nem meglepő, hogy maga a szerző is „humanizál” a könyv lezárásaként: „Mindenki tehet azért, hogy segítsen másokon, legyenek sündisznók, gyerekek, idős emberek vagy fák, és ha mindenki vállalja ezt, akkor talán egy jobb világot teremtünk magunknak. Ninna hangja az emberek miatt szenvedő természet hangja. Ő a kivágott erdő. A kihalt faj. A segélykiáltás, amit mindannyiunknak meg kellene hallanunk. Hogy folytatódhasson az élet.”

Massimo Vacchetta, Antonella Tomaselli:
25 gramm boldogság.
Hogyan képes egy pici sündisznó
megváltoztatni az életet?
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Gáti István
200 oldal, teljes bolti ár 3980 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3383 Ft
ISBN 978 615 618 8410

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Amikor Massimo először tartja kézben Ninnát, a pár grammos sündisznót, nem is sejti, milyen változást jelent az életében az a kis állatka. Ninna tüskéi még puhák, ő maga pedig éhes. Massimo rögtön a szívébe zárja. Önfeláldozó módon ápolja új védencét, és hamarosan elképzelhetetlen az élete Ninna nélkül. Együtt indulnak éjszakai kirándulásokra, elmennek a tengerhez, megmenekülnek egy veszélyes borz támadásától. Igazi barátok lesznek – de Massimo tudja, valamikor eljön a búcsú pillanata…