Pip Williams: Elveszett szavak szótára (részlet)

1887. május

Scriptorium. Úgy hangzik, mintha valami hatalmas, tekintélyt parancsoló épület lenne, melyben az óvatos lépések hangja a márványpadlótól az aranyozott kupoláig visszhangzik. De csak egy kerti bódé volt egy oxfordi ház háta mögött.

Csakhogy ásók és gereblyék helyett ebben a bódéban szavakat tároltak. Az angol nyelv minden egyes szavát felírták egy-egy levelezőlap méretű cédulára. A cédulákat önkéntesek küldték a világ minden tájáról, ezek aztán kötegekben lapultak a falak mentén sorakozó rekeszekben. Az épületet dr. Murray nevezte el Scriptoriumnak – alighanem úgy vélte, hogy az angol nyelv jobb sorsot érdemel annál, mintsem hogy egy kerti bódéban tartsák –, de minden itt dolgozó munkatárs csak pajtának hívta. Csak én nem. Én szerettem az érzést, ahogy a Scriptorium szó körbevándorol a számban, majd lágyan kibukik az ajkamon. Hosszú időbe telt, mire megtanultam kimondani, és amikor sikerült, attól fogva csak ezt használtam.

Apa egyszer segített megkeresni a Scriptorium szót a fali rekeszekben. Öt cédulát is találtunk különböző példamondatokkal, de mindegyik idézet legalább százéves volt. A példák többé-kevésbé egyformák voltak, de egyikben sem szerepelt egy oxfordi ház hátsó kertjében álló bódé. A Scriptorium, derült ki a cédulákról, nem más, mint egy kolostor írószobája.

De persze értettem, hogy dr. Murray miért nevezte el így.

Ő és az asszisztensei kicsit olyanok voltak, mint a szerzetesek, és ötéves koromban úgy képzeltem, hogy a szótár az ő Szentírásuk. Amikor dr. Murray azt mondta, hogy egy élet is kevés lesz összegyűjteni az összes szót, eltűnődtem, vajon kinek az életére gondol. Az ő haja már hamuszürke volt, és még mindig csak a B betűs szavak felénél jártak.

Apa és dr. Murray együtt tanítottak Skóciában még sokkal a Scriptorium előtt. És mivel barátok is voltak, és nekem nem volt édesanyám, aki gondoskodhatott volna rólam, és mivel apa dr. Murray legmegbízhatóbb lexikográfusai közé tartozott, mindenki szemet hunyt afelett, hogy igazából semmi keresnivalóm nem lenne a Scriptoriumban.

A Scriptorium varázslatos hely volt, mintha minden dolog, ami valaha létezett, és minden, ami valaha létezni fog, ott lapulna a falai között. Minden szabad felületet könyvek foglaltak el. Régi szótárak, ősidők mondái és meséi sorakoztak a polcokon, melyek elválasztották egymástól az íróasztalokat vagy titkos zugokat képeztek, ahol egy-egy fotel állt. A padlótól a mennyezetig értek a rekeszekre osztott polcok. A rekeszekben cédulák zsúfolódtak össze, és apa egyszer azt mondta, hogy ha az összeset elolvasnám, megérteném mindennek az értelmét.

Az egésznek a közepén ott állt a szortírozóasztal. Apa ült az asztal egyik végén, mindkét hosszabbik oldala mellett három-három asszisztens fért el. Az asztal másik végénél állt dr. Murray íróasztala egy katedrán, szemben az összes szóval és az összes emberrel, akik segítettek neki meghatározni őket.

Mi reggel mindig kicsivel a többi lexikográfus előtt érkeztünk, és abban a pár percben csak az enyém volt apa és az összes szó. Apa ölében ülve segítettem neki szortírozni a cédulákat. Ha olyan szóra akadtunk, amit nem ismertem, ő felolvasta a céduláról az idézetet, és segített kitalálni, hogy mit jelent.

Ha ügyes kérdéseket tettem fel, előkereste a könyvet, amiből az idézet származott, és felolvasott belőle. Olyan volt, mint a kincskeresés, és néha valóban aranyra leltem.

– A fiú születésétől fogva szófogadatlan semmirekellő volt – olvasta fel apa az idézetet egy papírdarabról, melyet az imént húzott elő egy borítékból.

– Én egy szófogadatlan semmirekellő vagyok? – kérdeztem.
– Néha igen – felelte apa, és megcsiklandozott.

Aztán megkérdeztem, hogy ki volt a fiú, és apa megmutatta a cédula legtetején álló szöveget.
– Aladdin és a csodalámpa – olvasta hangosan.
Amikor a többi asszisztens megérkezett, bebújtam a szortírozóasztal alá.
– Maradj csendben, meg se mukkanj, ne zavarogj! – mondta apám.
Könnyű volt az asztal alatt meglapulni.

A nap végén apa ölébe kucorodtam a kandalló előtt, és elolvastuk az Aladdin és a csodalámpá-t.

– Ez egy réges-régi történet – mondta apa. – Egy fiúról szól, aki Kínából származik.

Amikor megkérdeztem, vannak-e még hasonló mesék, azt felelte, van még, pont ezer. A történet semmihez nem hasonlított, amit addig hallottam, semmihez, ahol jártam, és senkihez, akit ismertem. Körbepillantottam a Scriptoriumban, és elképzeltem, hogy ez itt a dzsinn csodalámpája. Kívülről közönséges és hétköznapi, de belül telis-tele csodákkal. És a látszat néha csal.

Másnap, miután segítettem neki a cédulákkal, apa fülét rágtam, hogy meséljen egy másik történetet. Annyira izgatott voltam, hogy elfelejtettem, hogy csendben kell maradnom, zavartam őt.

– Szófogadatlan semmirekellőknek itt nincs helyük – mordult rám apa, és én már láttam a lelki szemeim előtt, amint kipenderítenek Aladdin barlangjából. A nap további részében megszeppenve húzódtam meg az asztal alatt, ahol rám talált egy kincs.

Egy szó volt, ami kacskaringózva szállingózott alá az asztal végénél. Arra gondoltam, hogy megmentem, és amikor elkapom, majd odaadom dr. Murray-nek.

Szemmel tartottam. Egy örökkévalóságig tartó pillanatig figyeltem, ahogy egy láthatatlan légáramlat a szárnyára veszi.

Azt hittem, a piszkos padlón fog leszállni, de nem így lett. Siklott lefelé, akár egy madár, csaknem földet ért, de aztán hirtelen felszökkent, és szaltózott egyet a levegőben, mintha egy szellem irányítaná. Nem hittem volna, hogy végül az ölemben köt ki, hogy ilyen messzire eljut, de így történt.

A szó a ruhám ráncai között landolt, akár egy égből pottyant drága kincs. Hozzá se mertem érni. Csak apával együtt volt szabad megfognom a szavakat. Kiáltani akartam neki, de valami mintha csomót kötött volna a nyelvemre. Sokáig ültem ott ölemben a cédulával, meg akartam fogni, de nem mertem.

Melyik szó lehet? – töprengtem. Kié? Senki nem hajolt le, hogy felvegye.

Hosszú idő elteltével megfogtam a szót, óvatosan, nehogy összegyűrjem ezüstfehér szárnyait, és közelebb tartottam az arcomhoz. Rejtekhelyem félhomályában nehéz volt elolvasni.

Odébb húzódtam, ahol két szék között csillogó porszemek függönye lebegett.
Feltartottam a szót a fényre. Fekete tinta fehér papiroson.
Hat betű, az első egy félholdhoz hasonlatos C, mint a cicában.

A többit is sorra megformáltam az ajkaimmal, ahogy apa tanította: S mint só, E mint ember, L mint lila, É hosszan ejtve, mint az élet szóban, végül egy potrohos D mint a dombban.

Eszembe jutott, hogy az elején a C és S együtt alkotják a Cs-t.
Nem volt nehéz egyben kimondani.

Cseléd, ez volt a szó. Alatta még további szavak sorjáztak, összegubancolódtak, akár egy fonálgombolyag. Fogalmam sem volt, vajon egy önkéntes által beküldött idézet vagy dr. Murray egyik asszisztensének definíciója áll-e ott. Apa azt mondta, hogy a Scriptoriumban töltött óráiban megpróbál rendet teremteni az önkéntesek beküldött szavai között, hogy aztán majd meg lehessen határozni a szótárban. Fontos munka, mondta, mely egyben azt is jelenti, hogy majd iskolába járhatok, és napi háromszor meleg ételt ehetek, és finom ifjú hölggyé cseperedhetek. Miattam, mondta, az én kedvemért foglalkozik a szavakkal.

– Mindet meghatározzátok? – kérdeztem egyszer.
– Lesz olyan, ami nem kerül be a szótárba – felelte apa.
– Miért nem?
Elgondolkodott.
– Mert azok egész egyszerűen nem elég bevettek – mondta, mire én felhúztam a szemöldököm, és ő folytatta: –, nem írták le őket elég sokan.

– Mi lesz azokkal a szavakkal, amelyek kimaradnak?
– Szépen visszatesszük őket a fakkokba. Ha nincs róluk elég adat, kiselejtezzük őket.
– De nem fogják őket elfelejteni az emberek, ha nem kerülnek bele a szótárba?

Apa félrebillentette a fejét, és úgy nézett rám, mintha valami fontosat mondtam volna.
– De igen, lehetséges.

Tudtam, mi történik a kiselejtezett szavakkal. Gondosan félbehajtottam a cseléd szót, és betettem a kötényem zsebébe.

Egy másodperccel később apa arca jelent meg az asztal alatt.
– Futás, Esme. Lizzie vár.
Kikukucskáltam a sok láb – széklábak, asztallábak, férfilábak – között, és láttam, hogy Murray-ék kis szobalánya áll a kitárt ajtó előtt, köténye szorosan megkötve a derekán, alul-fölül kibuggyant a túl sok anyag. Majd belenő, mondta mindig Lizzie, de így, az asztal alól nézve pont úgy festett, mintha felnőttnek próbált volna beöltözni. Kimásztam a lábak között, és odaszökdécseltem hozzá.

– Legközelebb gyere be az asztal alá, és keress meg! Az sokkal viccesebb lenne! – mondtam, amikor odaértem hozzá.

– Tudnom kell, hol a helyem – felelte, és kézen fogott. Odamentünk a kőrisfa alá, és megálltunk az árnyékában.
– Hol a helyed?
Lizzie összeráncolta homlokát, aztán megrántotta a vállát.

– Hol lenne, fenn a szobámban, a padláson. A konyhában, amikor segítek Mrs. Ballardnak, de csakis akkor. Vasárnap meg a Mária Magdolna-templomban.
– Ez az összes?
– Ott van még a kert, amikor rád vigyázok, hogy ne legyél láb alatt. És a vásárcsarnok is, egyre inkább, mert Mrs. B.-nek fáj a térde.
– Mindig Sunnyside-ban volt a helyed? – kérdeztem.
– Nem mindig.
Lizzie lenézett rám, és azon töprengtem, hova lett hirtelen az arcáról a mosoly.
– Hát hol volt régebben?
Lizzie habozott.
– Anyámnál meg a csöppségeknél.
– Mik azok a csöppségek?
– Gyerekek.
– Mint én?
– Mint te, Essymay.
– Meghaltak?
– Csak anyám. A csöppségeket meg elvitték, nem tom hová. Még túl fiatalok voltak, hogy elszegődjenek szolgálni.
– Mi az, hogy szolgálni?
– Hát te sose hagyod abba a kérdezősködést?

Lizzie lehajolt, felemelt a hónaljamnál fogva, és körbe-körbe forgott velem, míg mindketten úgy elszédültünk, hogy lerogytunk a fűbe.

– És nekem hol a helyem? – kérdeztem, ahogy elmúlt a szédülés.
– A pajtában, gondolom, apád mellett. A kertben, a szobámban meg a konyhaszéken.
– És otthon, a házban?
– Persze, ott is, a házban, de többet vagy itt, mint ott.
– Nekem nincs vasárnapi helyem, mint neked – jegyeztem meg.
Lizzie összeráncolta a homlokát.
– De van, a Szent Barnabás-templom.

– Oda csak ritkán megyünk. És amikor odamegyünk, apa visz magával könyvet. Berakja a zsoltároskönyvbe, és azt olvassa éneklés helyett.

Elnevettem magam, eszembe jutott, ahogy apám nyitja és csukja a száját a gyülekezet tagjait utánozva, de nem jön ki rajta hang.

– Ez nem vicces, Essymay – markolta meg Lizzie a nyakában függő keresztet a ruhája alatt. Attól féltem, rosszat fog gondolni apáról.
– Csak azért van, mert Lily meghalt – magyaráztam.

Lizzie összeráncolt homloka kisimult, most szomorú képet vágott, de ezt sem akartam.

– De apa azt mondja, én eldönthetem, hogy akarok-e hinni Istenben meg a mennyországban. Ezért járunk templomba.

Lizzie megkönnyebbült arcot vágott, én meg úgy döntöttem, biztonságosabb vizekre evezek.
– Az én kedvenc helyem Sunnyside – csacsogtam. – A Scriptorium. Meg a szobád, meg a konyha, amikor Mrs. Ballard süteményt süt, főleg, amikor pöttyös puszedlit.

– Huncut kislány vagy te, Essymay. Azt gyümölcsös puszedlinek hívják, a pöttyök benne pedig mazsolák.

Apa azt mondta, Lizzie maga is alig több, mint gyerek. Amikor ő beszélt vele, akkor én is láttam. Lizzie olyankor mozdulatlanul állt, kezeit elöl összefonva, hogy nyugton maradjanak, és szó nélkül bólogatott mindenre, amit apa mondott. Azt gondoltam, biztosan fél tőle, úgy, ahogy én félek dr. Murray-től. De amikor apa odébb ment, Lizzie intett nekem, és rám kacsintott.

Ahogy feküdtünk a füvön a körbe-körbe forgó ég alatt, Lizzie egyszer csak fölém hajolt, és előhúzott egy virágot a fülem mögül. Akár egy bűvész!

– Van egy titkom – árultam el neki.
– És mi lenne az, kis mazsolám?
– Itt nem mondhatom meg. Még elfúj a a szél.

Lábujjhegyen beosontunk a konyhába, majd tovább a Lizzie szobájához vezető keskeny lépcsőhöz. Mrs. Ballard a lisztes edény fölé hajolva állt a kamrában, csak kék kockás szoknyájának redői mögé rejtett méretes hátsója látszott belőle. Ha észrevesz minket, menten kitalál valami tennivalót Lizzie-nek, és én nem tudom elmondani a titkomat. Ajkamra tettem az ujjamat, de éreztem, ahogy a kacagás bugyborékol felfelé a torkomban.

Lizzie látta, mi készül, úgyhogy felnyalábolt vézna karjaival, és felloholt velem a lépcsőn.

A szobában hideg volt. Lizzie lekapta a takarót az ágyról, és leterítette a földre, mint egy szőnyeget. Azon tűnődtem, vajon Murray-ék valamelyik gyereke ott van-e a fal túloldalán. Ott volt a gyerekszoba, ahonnan néha hallottuk a kis Jowettet sírni, de sosem hosszú ideig. Mrs. Murray vagy valamelyik idősebb gyerek egykettőre ott termett, hogy megvigasztalja. A fal felé fordítva hegyeztem a fülemet, és hallottam, ahogy a kicsi felébred, magában gügyög, halk nyüszögése még nem szavakból áll. Elképzeltem, ahogy kinyitja a szemét, és észreveszi, hogy egyedül van. Egy kicsit nyöszörgött, aztán sírva fakadt.

Ezúttal Hilda ment be hozzá. Ahogy a sírás abbamaradt, felismertem csengő hangját. Hilda tizenhárom éves volt, Lizzie-vel egyidős, kishúgai, Elsie és Rosfrith szüntelenül a nyomában koslattak. Ahogy ültem a takarón Lizzie-vel, elképzeltem, hogy ők ugyanezt csinálják a fal túloldalán. Vajon milyen játékot játszanak?

Lizzie-vel egymással szemben ültünk törökülésben, a térdünk összeért. Felemeltem a kezem, hogy belekezdjünk egy tapsolós játékba, de Lizzie az ujjaimat meglátva habozott. Ráncosak és rózsaszínűek voltak.

– Már nem fáj – mondtam.
– Biztosan?

Bólintottam, és tapsolni kezdtünk, de Lizzie túl óvatosan csapta a kezét sérült ujjaimhoz, hogy jól szóljon.

– Szóval mi az a nagy titkod, Essymay? – kérdezte.
Ó, már majdnem el is felejtettem. Abbahagytam a tapsolást, belenyúltam a kötényem zsebébe, és előhúztam a papírlapot, ami aznap délelőtt az ölembe hullott.

– Ez meg miféle titok? – kérdezte Lizzie a kezében forgatva a cédulát.

– Egy szó, de csak ezt a részét tudom elolvasni – mutattam a cselédre. – Fel tudod olvasni nekem a többit?

Ujjaival követte a szavakat, ahogy én is korábban. Kisvártatva visszaadta a papírt.

– Hol találtad? – kérdezte.

– Ő talált meg engem – feleltem. Aztán amikor láttam, hogy ez a válasz nem elég, hozzátettem: – Az egyik asszisztens eldobta.
– Azt mondod, eldobta?
– Igen – feleltem rezzenéstelen arccal. – Vannak olyan szavak, amiknek semmi értelmük, és azokat kidobják.
– És mit fogsz tenni a titkoddal? – kérdezte Lizzie.

Erre nem is gondoltam. Csak meg akartam mutatni Lizzie-nek. Tudtam, hogy apát nem kérhetem meg, hogy tegye el nekem, és a kötényemben sem őrizhetem örökké.

– El tudod tenni nekem? – kérdeztem Lizzie-t.
– El, ha szeretnéd. Bár nem értem, mitől olyan különleges.

Attól volt különleges, hogy ő talált rám. Majdnem semmi volt, de mégsem teljesen. Apró volt és sérülékeny, és lehet, hogy nem jelentett semmi fontosat, de muszáj volt megóvnom a kandalló tüzétől. Nem tudtam, hogyan mondjam el ezt Lizzie-nek, de nem is erőltette. Ehelyett négykézlábra ereszkedett, benyúlt az ágy alá, és kihúzott onnan egy kis fából készült bőröndöt.

Néztem, ahogy egy ujját végighúzza a koffer kopott tetejét borító finom porrétegben. Nem sietett kinyitni.

– Mi van benne? – kérdeztem.
– Semmi. Minden, amit benne hoztam, átvándorolt abba a szekrénybe ott.
– Nem fog kelleni neked, ha elutazol valahová?
– Nem lesz rá szükségem – mondta, és felpattintotta a zárat.

Elhelyeztem a titkomat a bőrönd alján, és leguggoltam mellé. Kicsinynek és elveszettnek tűnt. átraktam először az egyik, majd a másik oldalra. Végül felvettem, és a tenyerembe fogtam.

Lizzie megsimogatta a hajam.
– Majd találsz még más kincseket, hogy ne legyen egyedül.

Felálltam, olyan magasra tartottam a papírt a bőrönd felett, amilyen magasra csak bírtam, aztán kiengedtem a kezemből, néztem, ahogy lefelé vitorlázik, egyik oldalról a másikra, végül a bőrönd egyik sarkában megállapodik.

– Itt akar lenni – jegyeztem meg, és lehajoltam, hogy kisimítsam a papírt. De az nem akart lesimulni. A koffer papírbélése alatt kidudorodott valami. A bélés széle már úgyis elengedett, csak egy kicsit hátrébb hajtottam.

– Van itt valami, Lizzie – mondtam, ahogy megpillantottam egy gombostű fejét.
Lizzie fölém hajolt, hogy lássa, miről beszélek.

– Egy kalaptű – mondta, és lenyúlt, hogy felemelje. A tű fejét három gyöngy alkotta, egyik a másik tetején, mindegyik többféle színben játszott. Lizzie megsodorta a hüvelyk- és mutatóujja között. Ahogy pörgött a tű, láttam rajta, hogy eszébe jut valami.

A melléhez szorította, megcsókolta a homlokomat, majd óvatosan az éjjeliszekrényre helyezte a kalaptűt az édesanyja fényképe mellé.

A hazaút Jerichóba a szokásosnál hosszabb időbe telt, mert kicsi voltam, apa pedig szeretett lassan, elmélázva lépegetni pipázás közben. Imádtam a pipadohány illatát. Átkeltünk a széles Banbury Roadon, és elindultunk lefelé a St. Margaret’s Roadon, elhaladtunk a párban álló magas házak mellett, melyek takaros kertecskéiben az utat árnyékoló fák álltak. Azután kacskaringós útvonalon, keskeny utcákon vezettem magunkat, ahol a házak olyan szorosan álltak, mint a szótár cédulái a fakkjaikban. Miután ráfordultunk az Observatory Streetre, apa egy ház falánál kiütögette a pipáját, majd zsebre dugta. Ezután felemelt, és a nyakába ültetett.

– Hamarosan kinősz már ebből – jegyezte meg.
– Amikor megnövök, nem leszek már csöppség?
– Lizzie hív így téged, hogy csöppség?
– Annak is hív. De azt is mondja, hogy te kis mazsola, meg azt is, hogy Essymay.
– A csöppséget meg az Essymay-t még csak értem, de miért hív mazsolának?
A kis mazsolát mindig egy ölelés vagy kedves mosoly kísérte.
Pontosan értettem, mire gondol Lizzie, de nem tudtam volna megmagyarázni.
A házunk pont az Observatory Street közepén állt, közvetlenül az Adelaide Street után. Amikor odaértünk a sarokra, hangosan számolni kezdtem:

– Egy, kettő, három, négy, egykettőre hazaérsz!

Egy régi, kéz alakú rézkopogtató volt az ajtón. Még Lily találta egy bolhapiacon a vásárcsarnokban – apa azt mondta, el volt színeződve, és csupa karc volt, és homok volt az ujjak között, de ő megpucolta, és az esküvőjük napján felszegezte az ajtóra.

Most elővette a zsebéből a kulcsot, én meg lehajoltam a nyakából, és Lily kezére tettem a kezemet. Négyszer megkopogtattam vele az ajtót.

– De mindjárt lesznek – nyitotta ki apa az ajtót, és amikor belépett az előszobába, lehajtottam a fejemet.

Apa lerakott a földre, válltáskáját az előszobai asztalkára tette, és lehajolt, hogy összeszedje a padlón heverő leveleket. Követtem, ahogy végigment az előszobán, ki a konyhába, és mialatt vacsorát készített, én az asztalnál ültem. Heti háromszor járt hozzánk egy bejárónő, megfőzött, kitakarított és elintézte a mosást, de ma nem az ő napja volt.

– Ha már nem leszek csöppség, el fogok szegődni szolgálni?

Apa megrázogatta a serpenyőt, hogy minden oldalukon átsüljenek a kolbászkák, aztán rám pillantott, ahogy ott ültem a konyhaasztal túloldalán.

– Nem, nem fogsz.
– Miért nem?
Megint megrázogatta a kolbászokat.
– Azt nehéz elmagyarázni.
Én csak vártam. Ő felsóhajtott, és szemöldöke közt elmélyültek a gondolkodás ráncai.
– Lizzie szerencsésnek mondhatja magát, hogy szolgálhat, de a te esetedben ez a dolog szerencsétlen lenne.
– Ezt nem értem.
– Nem csodálom.

Leszűrte a borsót, összetörte a krumplit, és a kolbászkákkal együtt a tányérjainkra rakta. Amikor végre leült az asztalhoz, azt mondta:

– A szolgálat különböző dolgokat jelent az embereknek, Essy, a társadalmi helyzetüktől függően.

– És ezek a különböző dolgok mind benne lesznek a szótárban?
Apa gondolkodóráncai kisimultak.
– Mit szólnál, ha holnap megnéznénk a rekeszekben?
– Lily el tudta volna magyarázni, hogy mi az a szolgálat? – kérdeztem.

– Édesanyádnak meglettek volna a szavai, hogy elmagyarázza neked a világot, Essy – mondta apa. – De mivel ő nincs itt, kénytelenek vagyunk a pajta szavaira hagyatkozni.

Másnap reggel, mielőtt nekiláttunk volna a levelek szortírozásának, apa felemelt, és hagyta, hogy keresgéljek az Sz betűs szavakat tartalmazó rekeszekben.

– Na, lássuk, mit találunk!

Apa rámutatott egy fakkra, mely magasan volt, de még épp elértem. Kihúztam egy köteg cédulát. Szolgálat, állt az egyik lap tetején, alatta: többjelentésű szó. Letelepedtünk a szortírozóasztal mel é, és apa engedte, hogy kibontsam a cédulákat összefogó zsineget. Az egész halom idézet négy kisebb kötegre volt osztva, mindegyik előtt egy-egy előlap, rajta egy meghatározás, melyet dr. Murray valamelyik megbízható önkéntese javasolt.

– Ezeket Edith szortírozta – mondta apa elrendezve az oszlopokat az asztalon.
– Ditte néni?
– Úgy bizony.
– Ő is lexi… lexikografikus, mint te?

– Lexikográfus. Nem. De Ditte néni egy igen művelt hölgy, és szerencsénk van, hogy a szótár a hobbija. Nem telik el hét, hogy ne érkezne levél Dittétől dr. Murray-nek egy szóval vagy szómagyarázattal a soron következő kötetbe.

Anélkül sem telt el hét, hogy mi ne kaptunk volna levelet Dittétől. Apa mindig hangosan felolvasta őket, és többnyire rólam volt szó bennük.

– Én is Ditte néni hobbija vagyok?
– A keresztlánya vagy, ami sokkal fontosabb, mint egy hobbi.

Ditte igazi neve Edith volt, de amikor kicsi voltam, nehéz volt kimondanom. Erre azt mondta, sokféleképpen lehet mondani a nevét, és engedte, hogy kiválasszam közülük a kedvencemet. Dániában Dittének hívnák. A Ditte sokkal aranyosabban hangzott, tetszett a ritmusa, és soha többé nem szólítottam Edithnek.

Fordította: Haris Ildikó

Pip Williams: Elveszett szavak szótára
Alexandra Kiadó, Pécs, 2024
514 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft