Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938-1956 (részletek)

7. Uszítás és cenzúra (részlet)

A Szovjetunió elleni háború megindulása után soha nem látott intenzitású uszítás, valóságos gyűlölethullám öntötte el a magyar sajtót, mely az addig kialakult zsidóellenes sztereotípiákat minőségileg új szintre emelte. A nyilas, de a kormánypárti sajtó is abból a minden racionális alapot nélkülöző hipotézisből indult ki, hogy a szovjettel vívott élet-halál harcban a zsidóság az ellenség szövetségese, potenciális áruló és titkos kártevő.

Endre László, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja írta hivatalos jelentésében az 1941. április 16-tól augusztus 15-ig terjedő időszakról: „Államrendészeti szempontból rendkívül figyelemre méltónak tartom azt a jelenséget, hogy a zsidóság az orosz háború kitörését igen sok helyen nem titkolható örömmel fogadta és valósággal lázas spekuláció nyilvánult meg az orosz győzelemre, illetőleg német szövetségeseink letörésére. A zsidó-angol rádió hallgatása és ezzel kapcsolatos titkos rémhírterjesztés napirenden van. Ezért utasítottam is alárendelt hatóságaimat, hogy az ilyen szempontból gyanús zsidók és szociáldemokraták-kommunisták rádió készülékeit – az eljárás megindításával egyidejűleg – foglalják le, sőt, az ily szempontból gyanús egyéneknél a távbeszélő állomások leszerelése iránt is járjanak el. A zsidóság más vonatkozásokban is arra törekszik, hogy zavart keltsen.

Egyes helyekről arról is jelentéseket kaptam, hogy a zsidók minduntalan kérdésekkel zaklatják a katonaköteles férfilakosságot, hogy kaptak-e már behívót, hová, s ha nem, majd fognak kapni stb. Ez a magatartás már nemcsak a zavarkeltés, hanem a kémkedés gyanúját is magában rejti, éppen ezért intézkedtem az ilyen egyénekkel szemben tanúsítandó magatartásra vonatkozólag is.”7

Ez a szemlélet jelent meg egyik napról a másikra a magyar sajtóban, az egész országban. A leggyorsabb újságok egyike volt a nyilas Győri Hírlap, mely a Marmelsteinék ablakai című cikkében azzal vádolta a zsidókat, hogy „faji meggyőződésből” titkos fényjeleket adnak az ellenségnek, s hogy van „egy elvetemedett front”, mely „mások győzeleméért remeg és imádkozik”. Ugyanez volt a hangja a Magyarság, az Új Magyarság, a Pesti Újság cikkeinek is, és a kormánypárti lapok sem sokban maradtak el a nyilasoktól. Elég, ha az Esti Újság július 5-i számából idézünk: „…Most, amikor már hallatszani kezd a bolsevizmus halálhörgése, a vörös rém még utoljára megmutatja arcát… A Szovjetunióban élő népek fölött ott suhog Juda ostora.” Ekkorra már a hadba lépéskor elrendelt elsötétítést megszüntették, s már szinte semmi nem emlékeztetett a háborúra – a most már antiszemitizmussal átszőtt kémhisztérián kívül, melyről Zilahy Lajos is megemlékezett krónikájában.8

A tragikus változást megrendülten nyugtázta a zsidó sajtó: „Mélységes szomorúsággal olvastuk vasárnap és hétfőn jobboldali napi- és hetilapokban azokat a támadás-sorozatokat, amelyeket a cikkírók, láthatóan egységes irányítással a magyarországi zsidóság ellen intéztek, ismét új propagandaanyagot kovácsolva a világeseményekből. Türelemre és bizonyos bánatos, komor beletörődésre edzettek hétről-hétre, napról-napra ismétlődő támadások, a gyakran teljesen alaptalan vádak, sőt, valljuk be nem ritkán – kiváltképpen a zöld színbe öltözött sajtó részéről – a rágalmak. Mert ez a legfrissebb támadás-sorozat, ez a legújabb alapokra felépített vádaskodó kampány ismét szíven ütött mindannyiunkat, szíven ütötte azokat a magyar zsidókat is, akik már-már azt hitték, hogy kiölte belőlük az elmúlt évek sok-sok szomorú meglepetése és keserves tapasztalata az érzékenységet. Mert azok a vádak, amelyeket az említett újságcikkek hangoztatnak, nemcsak súlyosak, olyanok, hogy valóságuk esetén valóban közmegvetésre kárhoztatnák a magyar zsidóságot.”9

Az, hogy a zsidóságot hirtelen, teljes hangerővel árulással, az ellenséggel való együttműködéssel kezdték vádolni, megteremtette annak a lehetőségét is, hogy a hadsereg és a Külföldieket Ellenőrző Országos Hivatal, a KEOKH radikális antiszemita vezetői megkezdjék a Magyarországra menekült külföldi, illetve a „kétes állampolgárságú” zsidók fizikai megsemmisítését. Ez az akció volt a „kőrösmezei deportálás”, amikor a Kárpátok hágóján át 16–18 ezer embert, férfiakat, nőket, gyerekeket szolgáltattak ki a németeknek. Túlnyomó többségüket az SS Sonderkommandója 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszk térségében agyonlőtte.

Slachta Margit, a Szociális Nővérek apácarend főnöknője Körösmezőre utazott, és személyesen  tájékozódott. Majd tájékoztatta Horthy Miklósnét az eseményekről. Az ő személyes fellépésének is köszönhető, hogy az akciót leállították.10

A „KEOKH-deportálásról” a magyar sajtó nem adott hírt, annak ellenére, hogy közismert volt Budapesten. „Az intézkedéseknek nincs gazdájuk. A belügyminiszter, akinek a közegei végrehajtották a dolgot, hatszemközt elítélte az embertelenségeket. Az az impressziónk, hogy a hadsereg, főként a vezérkar köréből indult ki a kezdeményezés, lehet, hogy német nyomásra. Az egybehangzó értesülések szerint Kárpátalján Kozma Miklós kormányzói biztos égisze alatt egy Meskó Arisztid nevű rendőrtanácsos közreműködésével történtek a legkiáltóbb kilengések. Budapesten közbelépésünknek több esetben foganatja is volt. Sok detektív minden elismerést megérdemelt, mert ahol a legkisebb formai alapja volt rá, segíteni próbált. A legszörnyűbb, hogy igen sok gyereket szülők nélkül vittek el, általában pedig mindegy volt, hogy a kiutasítandó asszony-e, gyerek-e vagy aggastyán, s hogy elképzelhető-e, hogy a deportálás helyén egyáltalán tud-e valamit kezdeni vagy egyszerűen – éhen hal. Tény, hogy a határon és a határon túl többen meghaltak, hogy milyen körülmények között, az még nincs tisztázva. Összesen 14 700 embert vittek ki, többet a németek nem engedtek be azzal, hogy több zsidót nem tudnak átvenni. A razziázások még mindig tartanak, az elfogottakat azonban most már a határon belül internálják, azokkal együtt, akiket a közigazgatási hatóság más ügyekből kifolyólag internáltat. Ez utóbbiak sorsa is teljesen az elsőbb közegek mérlegelésén múlik. Az aszódi rabbit például 16 társával együtt azzal az indoklással internálták, hogy rádiót hallgatott, s ’tekintettel zsidó fajiságára, gyanú van arra, hogy rémhíreket is terjesztett’” – olvasható az újságíró Saly Dezső naplójában, 1941. augusztus 8-i bejegyzéssel.11

1941 őszén az akadálytalanul áradó gyűlölet és a fékevesztett zsidóellenes uszítás már a háborús cenzúrabizottság figyelmét is felkeltette, miután a radikális antiszemitizmus és a nemzetiszocialista „megoldás” propagandája már Magyarország külpolitikai érdekeit is veszélyeztette. Erről tanúskodik Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök 1941. október 6-i állásfoglalása. „A Függetlenség október hó 5-én megjelent számában egy cikket közöl ’A nürnbergi törvényektől a sárga csillagig’ címmel, amelyben a Németországban foganatosított zsidóellenes intézkedéseket ismerteti. Ennek a cikknek utolsó mondata így hangzik: ’Németország megmutatta az utat, amelyen más népeknek is járniuk kell, ha a maguk zsidókérdését gyökeresen és hiánytalanul rendezni akarják.’ A sajtófőnök úr súlyosan kifogásolja, hogy ennek a mondatnak közléséhez a cenzúra hozzájárult. Rámutat arra a korábban kiadott és most is érvényben lévő rendelkezésre, hogy a cenzúra semmi olyan közlést ne engedjen a lapokban megjelenni, amely akár összehasonlítás volna a külföldön alkalmazott zsidóellenes intézkedések és a hazaiak között, akár pedig irányt mutatna arra nézve, hogy minálunk miképpen kellene eljárni. Ugyancsak kifogásolja a sajtófőnök úr azt is, hogy a Pesti Újság egyik legutóbbi számában olyan tartalmú tudósítás látott napvilágot, hogy Magyarországon valamely üzletág teljesen a zsidók kezén van. A Pesti Újságnak ezt a tudósítását az egyik külföldi állam tudósítója átvette, és Magyarország ellen bőségesen felhasználta. Ebből az esetből kifolyólag figyelmezteti a sajtófőnök úr a cenzúrabizottságot, hogy különös gonddal ügyeljen arra, hogy a sajtóban ne jelenhessen meg olyan irányú közlés, amelyből arra lehetne következtetni, hogy Magyarországon a zsidók, ha csak részlegesen is, uralmon vannak, illetőleg hogy Magyarország a zsidóknak ma is mentsvára, ahol szabadon garázdálkodhatnak.”12

Kétségtelen, hogy Magyarországon ekkoriban még mindig jobb sorsa volt a zsidóknak, mint az összes szomszédos országban, ahol már beindult a népirtás gépezete, akár közvetlen német irányítással, mint Lengyelországban, a Baltikumban és a megszállt Ukrajnában, vagy „hazai kivitelezéssel”, mint Szlovákiában, Horvátországban vagy Romániában. De a magyar zsidókra váró sors is kiolvasható volt abból, ahogy a magyar parlament egyetlen zsidó képviselőjébe belefojtották a szót. Bródy Ernő 1941-ben a zsidók további jogfosztása, az újabb antiszemita jogalkotás ellen szólalt fel, és nem kis bátorságra volt szüksége, hogy helytálljon a gyűlölködő, közbekiabáló nyilas és kormánypárti képviselők sűrűjében. Június 27-i beszédében az ügyvédi kamarákról szóló törvényjavaslatról megállapította, hogy az „teljesen intranzigens álláspontot foglalt el a zsidókkal szemben”.

[A jegyzetek csak a könyvben olvashatók.]

* * *

17. Lincselés Miskolcon (részlet)

Július 30-án reggel aláírás nélküli, terjedelmes cikk jelent meg a Szkladán Ágoston által szerkesztett, helyi kommunista lapban az alábbi címmel: Az MKP miskolci Forintvédő Bizottsága leleplezte a Flórián-malom forintrontó lisztfeketézését.

Mivel az olvasók már megszokták, hogy az ilyen cikkek megelőlegezik a bírósági ítéleteket, biztosak lehettek abban, hogy a letartóztatottak bűnösök. Egyidejűleg, kora reggel a diósgyőri vasgyár faliújságjaira a kommunista aktivisták legalább tíz-tizenöt példányban kifüggesztették a „piros levelet”, a tüntetésre szóló felhívást, melyet Dudás Alfréd kommunista aktivista fogalmazott. Ennek hangneme már kifejezetten vérszomjas volt, hiszen „fasiszta gazembereknek” nevezte Rejtőt és Jungreiszet, előre vetítette a sorsukat is. A felhívásban eleve benne rejtett a lehetőség, hogy a meghirdetett demonstráció lincseléssé fajulhat.

„Halál a Flórián-malom feketézőire!
Elvtársak! Proletárok!

A miskolci rendőrkapitányság letartóztatta Oszip István elvtársunk intézkedésére és közbenjárására a Flórián-malom feketézőit, akik a vasgyári és Nagy-Miskolc dolgozó proletárjai szájából ismételten kirabolták a lisztet, a kenyeret, ami a létünket jelenti, gazember fasiszták.

Nyomorgó proletárok!

Eljött az idő, hogy ezeknek a gazembereknek megmutassuk az öklünket és népítéletet hajtsunk rajtuk végre.

Felszólítunk minden proletárt és öntudatos dolgozót, akár Szocialista, akár Kommunista vagy bármilyen pártállású, hogy ma délután 2 óra után az újgyári kapu előtt gyülekezzen az, aki ezeket a feketézőket ki akarja a nemzet társadalmából törölni.

Mutassuk meg dolgozók, hogy elég volt a feketézők elengedéséből, mert ezek az urak a dolgozók sírját fogják előbb-utóbb megásni, üssünk tehát rajta ezeken a bitangokon, tekintet nélkül bármilyen körülményre. Jó Kommunista és jó Szociáldemokrata, ott kell lenned, ha elmaradsz, önmagad elárulója leszel.

Nem tűrjük tovább, hogy amikor 2 éves államunk a forint kibocsájtására készül, ilyen feketéző gazemberek vegyék ki ismét a dolgozó szájából a kenyeret addig, míg ő verejtékesen a munkagépe fölé hajolva izzadja utolsó vércseppjeit.

Elvtársak! Mindenki legyen 2 órakor a gyár kapuin kívül, ahonnan fegyelmezetten, zárt sorokban levonulunk a miskolci rendőrség elé, és a Flórián-malom feketézőire halált fogunk kérni!”

Pelle János:
„Zsidókérdés” és magyar társadalom
1938–1956
Kocsis Kiadó, Budapest, 2024
480 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft