A szó, amit csak idézőjelek között szabad leírni | Pelle János: „Zsidókérdés” és magyar társadalom, 1938–1956

Toronyi Attila|

Szükségesnek tartom elöljáróban megjegyezni, hogy a kötet borítója Kádár Lajos és Solymosi István Ártatlanok című, 1944-ben bemutatott, vastagon antiszemita színdarabja plakátjának felhasználásával készült. (Háttér: László Ferenc: Sötétség nyílt színen – színház és antiszemitizmus)

Az ismert történész, Pelle János csaknem ötszáz oldalas tanulmánykötetét a gyerekkori jó barát, Berend T. Iván előszavával adta közre a Kocsis Kiadó. Érdemes elmélyedniük benne mind a téma iránt csupán tájékozódni akaró, „egyszerű” olvasóknak, mind a terület szakavatott kutatóinak. (Az előbbiek közé sorolhatja magát e rövid írás szerzője is.)

Újságíróként a kilencvenes években figyeltem föl először Csurka István e tárgyban közölt „írói munkásságára”, illetve a „zsidókérdést” szintén akkoriban boncolgató Magyar Nemzet-cikkekre. E fejtegetések sok mindenről szóltak, arra azonban nem találtam valódi magyarázatot, hogy voltaképpen mit értsünk „zsidókérdésen”.

Pelle János nem tekinti a kifejezést a régmúlt relikviájának, amelyet véglegesen zárójelbe tett a holokauszt. (Amit egyébként alaposan föl is dolgozott a történelemtudomány, főként Randolph L. Braham nagyszabású munkája.) Kutatásának homlokterébe inkább a nácizmus (és a hazai nyilaskeresztes mozgalom) bukása utáni esztendőket állítja – egészen az ötvenhatos forradalomig.

Történészek feladata lesz majd annak megítélése, hogy mennyi új adalékot, szempontot sikerült a szerzőnek hozzátennie korábbi publikációihoz, a hazai fajvédők által generált gyűlöletkeltés feltérképezéséhez. Kétségtelen, hogy e tömegpszichózis vezetett el végül a zsidótörvényekhez, majd a gettósításhoz, illetve a vidéki zsidóság deportálásához.

Ahogyan az előszó is hangsúlyozza: a szerző elképesztően hatalmas anyagot, dokumentumok tömegét gyűjtötte össze, rendszerezett e munkájában. Pelle János nem ismer tabut; a kényes és évtizedekig szőnyeg alá söpört témát „tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja”.

A történelemben kevésbé járatos olvasó meghökkenhet már a címen is. Zsidókérdés? Létezik-e ilyen fogalom – vagy burkoltan így jelölték az antiszemitizmus jelenségét?

A Jászi Oszkár szerkesztésében megjelent Huszadik Század című folyóirat 1917-ben körkérdést intézett hatvan értelmiségihez. „Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?” A válaszadók zöme igenlő feleletet küldött vissza, és az antiszemitizmus okául a társadalmi egyenlőtlenségeket jelölte meg.

• Olvass bele!

A huszadik században – mint ismeretes – ez az elméleti probléma politikai programmá alakult át, amely a szociális aszimmetriát a zsidók jogfosztásával és tömeges megsemmisítésével szándékozott „orvosolni”, majd ezt változtatta át cselekvéssé.

Pelle János viszont nem az 1944-es esztendőt helyezi a fókuszba, sokkal inkább koncentrál az 1938 és 1944, illetve az 1945 és 1956 közötti évekre. Kutatási szempontjai között további lényeges törekvés a „zsidókérdés” tömeglélektani hátterének felvázolása. Plasztikus képet kapunk arról, hogy miként nyert teret a magyar társadalomban a harmincas évek végétől a zsidóellenes uszítás, a hisztérikus gyűlölet, amely 1882-83-ban Tiszaeszlárral kezdődött és a nyolcvan évvel ezelőtti halálorgiában érte el mélypontját.

A háború lezárását követő népbírósági döntések, a bűnösök felelősségre vonása után egy ideig úgy tűnt, hogy erősödtek a megbékélés esélyei. Ám a keresztény többség és a zsidó kisebbség konfliktusa más keretek között újraéledt. A Rákosi Mátyás vezette kommunisták a „reakciós feketézőket és szabotőröket” használták céltáblának, azaz (bár általában burkoltan) ismét a zsidókra hárították a felelősséget – ezúttal az ellátási, gazdasági nehézségek miatt. Az úgynevezett lánckereskedés ellen fellépő gazdasági rendőrök tétlenül statisztáltak a miskolci és fővárosi lincselésekhez, és nem léptek föl azzal az újabb hazug vérváddal szemben sem, amely a Teleki téri „gyerekkolbásszal” vált hírhedtté.

Az 1945 után tovább lappangó antiszemitizmusnak kétségkívül tápot adott, hogy a kommunista vezetők, illetve az államvédelmisek (az ávósok) között szép számmal akadtak izraelita vallásúak, vagy a zsidóüldözések kárvallottjai. Így aztán a velük szembeni előítéletek ismételten fel-feltörtek. Ez főként vidéken volt jellemző, ahol a holokauszt után visszatérő zsidók tovább kívánták őrizni vallásos meggyőződésüket, hagyományaikat. Kelet-Magyarországon – olvashatjuk Pellénél – mintegy 15-20 súlyosabb incidens történt.

A közhiedelemmel ellentétben az 1956-os eseményeket is beárnyékolta a „népi antiszemitizmus”. Pelle Jánoson kívül eddig még senki sem vette a fáradságot, hogy pontosan rekonstruálja az akkor történteket. Ez a könyv úttörő munkát végzett az ötvenhatos forradalom egyik igen súlyos antiszemita kilengésének, a „hajdúnánási pogromnak” a feltérképezésével is.

„Magyarországon 1956-ban, a forradalom napjaiban és az utána következő hónapokban a zsidók közül sokan rettegtek, és a nem-zsidók is tartottak az antiszemitizmus kiújulásától… A forradalom után a kelet-magyarországi, vallásos zsidók túlnyomó többsége kivándorolt… A mintegy kétszázezerre becsült 1956-os »disszidens« között 20-25 ezerre becsülik a zsidók számát” – olvashatjuk a tanulmánykötet utolsó lapjain.

Ez az írás az Infovilág oldalon megjelent cikk újra közlése.

Pelle János:
„Zsidókérdés” és magyar társadalom
1938–1956
Kocsis Kiadó, Budapest, 2024
480 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft,
online ár a lira.hu-n 6221 Ft
ISBN 978 615 637 2758

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az e könyvben tárgyalt időszak életem meghatározó korszaka volt, s egy hosszú életet történészként végigdolgozva, különlegesen érdekelten olvastam el Pelle János könyvét, melyet nem tudtam letenni. Amit ez a kötet előtár, megvallom, zömében ismeretlen volt számomra. Az átélt évek után háromnegyed évszázaddal e könyv lapjairól olyan megdöbbentő világ tárult fel előttem, amire személyes élményeim ellenére sem voltam felkészülve.
Megrázó írás, elképesztően hatalmas anyag, dokumentumok tömege és kiváló elemzése, ami egyszerre történelmi és pszichológiai is. A korszak érdekelt résztvevőiről azok írásai, naplói, megnyilvánulásai alapján tömör, de különlegesen találó elemzéseket és értékeléseket kapunk.
A szerző nem ismer tabut, a kényes és Magyarországon évtizedeken át kerülgetett témát tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja. Nem egyszerűen a történéseket írja le, hanem egyben egy politikai kényszerpályát is, melyen a magyar társadalom mozgott – és egy ijesztő, sajátos tömeglélektani folytonosságot Tiszaeszlártól a tárgyalt korszak végéig. Mint kortárs, szemtanú és történész sokat tanultam e kötetből.
E munka jelentősége nagy és nélkülözhetetlen a társadalmi önvizsgálathoz, a szembenézéshez a közelmúlttal, egy nagyon szükséges megújuláshoz. A könyv valódi élmény. Mindenkinek a legjobb meggyőződéssel ajánlom elolvasását. – Berend T. Iván