Katyerina Gorgyejeva: Vidd el a gyászom (részlet)

A szerző előszava

Felkértek, hogy írjak a könyvhöz egy előszót, foglaljam össze röviden, hogyan született. Nagyon szerettem volna elkészülni vele a megadott határidőre, de aztán hetekig ültem az üres képernyő előtt.

Újságíró vagyok. Hosszú évekig dolgoztam az orosz televíziózásban riporterként, mindig ott voltam a dolgok sűrűjében. Abban az időben kellett megválnom a munkámtól, amikor a szólásszabadság helyét fokozatosan elfoglalta a propaganda, és a szakmai szempontoknál fontosabb lett a hatalomhoz való lojalitás. A Krím megszállása és a délkelet-ukrajnai háború kirobbantása után elhagytam az országot.

Független újságíró lettem: van egy YouTube-csatornám másfél millió feliratkozóval, a videóimnak több tízmilliós nézettsége van. Ám az ország elhagyása óta is Oroszországról forgatok és írok – akárhogy is nézem, nekem ez az egy hazám van, és ez is marad.

2022. február 24-én úgy éreztem, mindez értelmetlenné vált.

Soha nem hittem volna, hogy egyszer még azt mondom a gyerekeimnek: „Srácok, ne hangoskodjatok! Ma reggel kitört a háború.” Még kevésbé, hogy tudatnom kell velük, hogy a háborút az az ország robbantotta ki, amely történetesen az ő hazájuk is.

Családom fele Ukrajnában, Kijevben él: a bátyám, a nővérem, az ő családjaik, gyermekeik, és idős nagybátyánk, aki 1939-ben született.

Így hát az én államom (formális tekintetben az én nevemben is fellépve) háborút indított az én szeretteim ellen.

A hivatásom segített talpra állni: elhatároztam, hogy rögzíteni fogom a történéseket. Hiszen mindannyian egy iskolai történelemkönyvben kötöttünk ki, annak legsötétebb lapjain.

Február óta jóformán nem is voltam otthon, utaztam, emberekkel beszélgettem és forgattam. De e könyv hőseit sokszor nem is a betervezett szakmai utak és a leszervezett találkozók során vezérelte hozzám az élet, hanem megfoghatatlan módon, a határállomásokon, a vonaton, az utcán, ismerősök vagy ismerősök ismerősei révén, véletlenül kihallgatott beszélgetések, találomra feltett kérdések után.

A háború életeket vett el, és mindannyiunkat magával rántott a gyűlölet végtelen örvényébe, de nekem sikerült lépésről lépésre közelebb jutnom mindahhoz, ami teljességgel felfoghatatlan, megbocsáthatatlan és helyrehozhatatlan. Tudom, hogy e könyv hőseinek időnként milyen nehéz volt találkozni és beszélni velem. Néha az volt a gond, hogy éppen én voltam az, akivel beszélniük kellett. De ezek a nagyszerű emberek mégis minden alkalommal erőt vettek magukon. És leültek velem beszélgetni.

Így készült el az a film, amely 2022 nyarán került fel a YouTube-csatornámra.

Őszintén szólva úgy gondoltam, hogy a film megjelenése megkönnyebbülést hoz számomra. Többé nem fog a fejemben zsongani mindaz, amit hallottam és amit láttam, sikerül elengednem ezeknek az embereknek a történeteit. Kifújhatom magamat.

Ám a film ugyan kijött, de a hőseim – sem azok, akik feltűntek a filmben, sem azok, akiknek a története nem került be a végleges változatba – nem tágítottak tőlem. Szerepeltek az álmaimban. Fülembe csengett a hangjuk. Rájöttem, hogy képtelen vagyok ezzel az egésszel megbirkózni, ha nem írom meg.

Így aztán 2022 nyarán dolgozni kezdtem ezen a könyvön. Mialatt írtam, újabb és újabb hősökkel találkoztam az életben. A háború nem ért véget. Igaz, egyre nehezebb volt ellenállni a késztetésnek, hogy hozzászokjam. De én dolgoztam. Ez a könyv lett az eredmény.

Szóval, amikor előszót kértek tőlem, hetekig ültem az üres képernyő előtt. Ez megviselt, sehogy sem értettem, miért nem vagyok képes egy szót sem leírni.

A könyv egyik kedves szereplője húzott ki a pácból, aki a kézirat elolvasása után ezt írta nekem: „Mindegyikünk átélte a maga szörnyű és tragikus, de egyetlen történetét. Te pedig átélted az összeset.”

Igen, így igaz.

* * *

Az út Berlinből Naumburgba kicsit több mint három óra vonattal, Saalében át kell szállni. Miért vállalkoztam rá?

Saalében huszonnyolc percem van a csatlakozásig. Milyen nagy pályaudvar. Üvegtetős. Felnézek. Repülőgép suhan át az égen. Valahogy eszembe villan, mi van, ha épp a pályaudvarra készül bombát dobni. Mostanában mindig ilyesmi jár a fejemben.

És képtelen vagyok drónfelvételeket nézni. Szinte már nevetséges – egy ismerősöm küldött egy történetet az Ivanovi régióból (Oroszországból) egy jávorszarvastehénről, akinek kicsinyei születtek az erdőben, arról, hogy éldegélnek ott. A barátom egy drónnal filmezte le őket – a tehenet, a borjakat, az erdőt. Én nem bírom megnézni. Félek. Úgy érzem, mindjárt kiront valaki az erdőből, lövöldözni kezd, visszalőnek rá, elesik, a halálát felveszi a drón, én pedig ezt, a halált fogom látni a felvételen. A szarvasborjak helyett. És nem sírok. A háború egy éve alatt leszoktam a sírásról, ahogy mindenki más.

De most Saaléban állok, a pályaudvaron. Senki sem akar bombát dobni ránk, és itt senki sem fél a drónoktól. Igyekszem feltűnés nélkül úrrá lenni a szorongásomon. Elindulok, és veszek egy narancslevet. Mennyibe is kerül? Három euró? Négy? Vagy két és fél? Nem emlékszem. Abban a pillanatban, amikor a pénztárgép kijelzőjén felvillan az összeg, megérkezik Tánya üzenete Mariupolból.

Tánya ezt írta:

„Azóta, hogy március elején elkezdődtek a folyamatos bombázások a Tengeri sugárúton, ahol a lakásunk volt, én anyámék házának óvóhelyén laktam a gyerekeimmel. Három-négy naponta hazajártunk az egy kilométernyire lévő házunkba, mert a két macskánk a lakásunkban maradt. Március 11-én hazamentem megetetni az állatokat. Már indulni készültem visszafelé, amikor bombázni kezdtek. A házunk tetején aknavetőt állítottak fel a fegyveresek. A ház megremegett, a szobákra sűrű porfüggöny ereszkedett. Az egyik lövedék egészen közel csapódott be, lerombolva egy baptista templomot. A repeszektől és a légnyomástól a lakásomban kerettel együtt törtek ki az ablakok. Az utcáról géppuska-sorozatok hallatszottak. A lakásban süvítettek a golyók, az ablakon át jöttek be és fúródtak a falba. Én a lakásokat elválasztó folyosón feküdtem a földön. A szomszédok nem voltak ott. Bombázás, sötétség, hideg és teljes magány. Estefelé volt egy újabb becsapódás, a házunkban tűz ütött ki. Egész éjjel égett. Féltem, hogy átterjed a mi lépcsőházunkra is, mert kelet felől fújt a szél. De a csatának reggelre vége lett, és a tűz majdnem elaludt. Hajnali fél öt körül kiszórtam a padlóra néhány kiló macskatápot a cicáknak, engedtem nekik egy egész lavórnyi vizet, és kibotorkáltam a házból. Apokaliptikus kép tárult a szemem elé. Ami történt, az teljesen valószerűtlennek tűnt, és volt egy erős sejtésem, hogy ha visszamegyek a lakásba, meghalok. Akkor még nem tudtam, hogy soha többé nem megyek haza, és néhány nappal később porig ég az egész házunk, benne a kedvenceim, és minden szeretett szomszédom, aki akkor a házban feküdt, betegen vagy holtan…

Üvegcserepeken, palatető-törmeléken, törött betonelemeken át bukdácsolva futottam vissza az óvóhelyre. Elfutottam az óvoda kerítése alatt heverő hullák mellett. Otthon csak az útlevelemet és a rokkantsági igazolványomat vettem magamhoz. A zsebemben volt egy cetli a teljes nevemmel, valamint az anyám és a bátyám címével, hogy tudják, kit kell értesíteni, ha nem jutok vissza, és később megtalálnak.

Útközben egyetlen élő emberrel nem találkoztam. De sikerült eljutnom az óvóhelyig. Amikor beléptem, a lányom rögtön azt kérdezte tőlem: És Ljosa hol van? Rosszul lettem. Ljosa a fiam. Mint kiderült, előző este elindult, hogy megkeressen. De a házunkig nem jutott el, és a pincébe sem ért vissza. Az óvóhelyünkben lakó férfiak találták meg őt pár nappal később a házak közötti grundon, szétroncsolt hassal. Én tehetek róla, hiszen engem akart megkeresni. Ezt soha nem bocsátom meg magamnak. Aljosát az udvarunkon temettük el.”

Tulajdonképpen azért megyek Naumburgba, hogy találkozzak Tányával. Van róla egy fényképem: fekete hajú asszony áll egy kupés vonatkocsi folyosóján. A karjai maga mellett, az egyikben mintha szatyrot szorongatna. De az is lehet, hogy nincs ott semmiféle szatyor. A képet egy önkéntes küldte el nekem, aki segített Tányának elhagyni Oroszországot, és eljutni Naumburgba. Az önkéntes azt is megjegyezte: „Az egész háború alatt Tánya volt a legnehezebb fuvarom.”

Azon töprengek, vajon hány embert hozott ki ez az önkéntes. És azon, hogy ez a valaki azelőtt fogorvos volt, és kasmírsálakat kötögetett egy oroszországi kisvárosban. Most pedig már tudja, hogy lehet kijuttatni Oroszországból egy embert rendes iratok nélkül, hogy lehet meggyőzni a továbbélés értelméről valakit, aki mindent elveszített, és hogy juttathatunk Oroszországból Ukrajnába halottak azonosítását lehetővé tévő DNS-mintát. Ami azt illeti, ezek fontos ismeretek.

Tánya megpróbál lebeszélni a találkozásról. „Gyermekparalízisem volt – írja. – Ez csúnya dolog.” Én pedig arra gondolok, micsoda hőstett egy gyermekparalízisesnek két gyereket szülni! Biztosan nagyon büszke volt erre.

Tánya egyébként az oroszországi Primorjéből származik. A szülei az 1980-as években vitték el a szovjet Mariupolba, a langyos vizű Azovi-tenger partjára. Úgy tartották, hogy a tengeri fürdők itt jó hatással vannak a paralízises gyerekekre. Tánya szülei megszerették a várost, és ideköltöztek. Tánya felnőtt, férjhez ment, és lám, két gyereket is szült, egy kisfiút és egy kislányt. És lett egy tengerre néző lakása.

Felszállok a vonatomra. Egy bő óra múlva találkozni fogok Tányával. A vonat nekilódul, Tányától pedig új üzenet érkezik:

„Az anyámmal és a lányommal már ki sem mentünk a pincéből a fiam és a férjem halála után. Rajtunk kívül nagyjából száz ember volt ott. Ülve aludtunk, mert másra nem jutott hely. Nem volt sem villany, sem víz, semmilyen kapcsolatunk nem volt a külvilággal. Egész idő alatt nem tudtunk mosakodni, de még a csizmánk és a sapkánk sem került le rólunk. Nagyon hideg volt. Először romos boltok bojlereiből szereztünk vizet, aztán havat olvasztottunk, aztán felforralt ipari vizet ittunk. Aztán már nem volt víz. A lakóházakban táborozó mesterlövészek vadászni kezdtek a férfiakra, akik kimerészkedtek a pincékből, hogy vizet szerezzenek, vagy megmelegítsenek egy kannányit a tábortűz felett. A halottakat a ház előtt temettük el, a bombatölcsérekben.

Március 29-én a lányom felment az anyám lakásába, hogy lehozzon pár takarót, gyógyszereket és grízt. Nagyjából húsz percig volt távol. Valaki azt mondta: Biztosan nem találja a gyógyszereket! Ekkor hatalmas robbanás történt, a ház megremegett, a levegő tele lett cementporral, majd csend következett. Aztán az emberek elkezdtek ordítani. Amikor feljutottunk, láttuk, hogy ég a lépcsőházunk. A szomszédom berohant a lépcsőházba. De gyorsan vissza is jött. Azt mondta, hogy Ljuda nincs többé. A többit mintha már ködön át láttam volna, vagy valami lassított felvételen.

Megpróbáltam felmenni a házba, de nem engedtek.”

A mellettem lévő sorban a diákok TikTok-videót forgatnak, nevetnek.

Sűrűn kapkodom a levegőt, nehogy elsírjam magam. Tánya egy üzenetben megírja, hogy azért írta le nekem a történetét, hogy ne kelljen beszélnie róla, amikor találkozunk. Azt írja, fél, hogy nem tud úrrá lenni az érzésein, és nem akar sírni.

És azt, hogy Mariupolt, azt a kerületet, ahol ő a családjával volt, csak Oroszország irányában lehetett elhagyni. Így hát Tánya az agyrázkódást szenvedett anyjával Rosztov-na-Donuba került, az én szülővárosomba. Az anyja kis idővel később meghalt, Tányát pedig átszállították egy másik ideiglenes menekültszállásra, a Moszkvától száz kilométerre lévő Rjazanyba.

A szállás vezetősége egy év elteltével választás elé állította: Tánya vagy lemond ukrán állampolgárságáról, és elfogadja az oroszt, vagy elhagyja átmeneti szálláshelyét. Orosz önkéntesek karolták fel, akik a rendőri megtorlást kockáztatva segítenek az ukrán menekülteknek eljutni Európába. Így az orosz Tánya, aki az ostromlott Mariupolban mindenkit elveszített, akit szeretett, ukrán útlevelével Naumburgban kötött ki.

Fordította: Iván Ildikó

Katyerina Gorgyejeva: Vidd el a gyászom
Helikon Kiadó, Budapest, 2023
488 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft