Ro Corradin: Szicíliai étterem (részlet)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szicíliai étterem, amelyből…
– Cannolo lett! – mondják majd erre kis olvasóim.*
– Cannolo lett, ötféle változatban: az első édes, ricotta-mousse-szal, a második tőkehalas, a harmadik édes-savanyú, sóban eltett citrommal, a negyedik dekonstruált, szétszaggatott tésztaburokkal, az ötödik vegán, tofufagylalttal – mondják majd gourmet olvasóim.
– Nemzetközi cannolo-sütödelánc lett! – mondják majd vállalkozó szellemű olvasóim.
Szó sincs róla.
Volt egyszer egy szicíliai étterem, és ez a könyv lett belőle.

Első fejezet

2008
Amikor a sors szövi a szálakat helyetted,
és jobban jársz, ha engedsz neki
New York, május

Wayne szerint csődbe fog menni a Lehman Brothers. Azt mondja, kipukkad az ingatlanpiaci lufi, és mind úgy végezzük, mint ő. Múlt héten újabb három barátomat rúgták ki. Persze velem nem történhet ilyesmi: miután soha senki sem volt olyan felelőtlen, hogy állást ajánljon nekem, nem kell attól tartanom, hogy egyik pillanatról a másikra kiteszik a szűrömet. Eközben mint valami irgalmas szamaritánus, főzni tanítom a New York-i barátaimat, meg legfőképpen bevásárolni, mert itt úgy van, hogyha az ember nem állítja össze elég okosan a bevásárlólistáját, a végén többe kerül az otthoni főzés, mint ha étteremben enne. Mint Párizsban, a középkorban, amikor a szegények otthonában nem volt konyha, mert olcsóbb volt megenni egy levest a kocsmában. Meg se tudnánk számolni, hány olyan konyha akad Manhattanben, ahol egyetlen konyhai eszközön látszanak a használat nyomai, és az a mikrosütő.

De ha az Egyesült Államokban válság lesz, bele se merek gondolni, mi lesz Európában. És ha Európába elér a válság, bele se merek gondolni, mi lesz Olaszországban. Elsőként az olyan haszontalan munkák tűnnek el, mint az enyém: gasztronómiai újságírás. A kulturális élősködés kivételesen kifinomult formája – és ha én is ezt mondom, aki ezt a foglalkozást űzöm, képzelhetik, mit gondolnak róla mások. Walter Siti¹ így határozna meg minket: „az éhenkórászok felső rétege”.

Tegnap egy rendezvényen vettem részt a Metropolitan Museumban, portrékkal és csendéletekkel kísért kaviárkóstoláson, amelyet egy új, huszonnégy adagos kaviárkínáló tál piacra dobása alkalmából rendeztek. Több tízezer dolláros, nemesfémből készült, cizellált darabról van szó, amely nyilván egyikünk konyhájából sem hiányozhat. Egy nemzetközi hírű napilap vezető munkatársnője azonnal tisztázta, hogy ő nem a művészet kedvéért jött, hanem a kaviárért. És egy pillanatra sem tévesztette szem elől a célját. A végén, amikor már menni készültünk, odafordult a fotósához:

– Lefényképezted, amikor felnyitották a másfél kilós ezüsttál fedelét?
Mire a szerencsétlen vállat vont:
– De hát te magad mondtad, hogy nem kell.
Erre a nő nekiáll óbégatni:

– Micsoda, nem is ezt mondtam, és most mi lesz, nem hozzák le a cikket, ha nincs hozzá kép a teli tálról, jaj, ne már…! – A nyomorult sajtósok meg gyorsan megtanácskozzák a központtal, megér-e a híres újság cikke annyit, hogy kibontsanak egy újabb másfél kilós doboz Ossietra kaviárt, mivelhogy a kínálótál már kiürült. Végül a nő győzött. Vagyis inkább a negyedik hatalmi ág, a hírneves újság.

Nem akarok már ehhez a szakmához tartozni, még akkor sem, ha a szóban forgó hölgy nem csinál nyarat. Nem akarok már a lehetőségeimet meghaladó színvonalon élni azzal az ürüggyel, hogy majd ezt meg ezt fogom megírni ebben meg ebben az újságban. El kell jutnom a szótól (az írástól) a tetthez (vagyis az élethez, amelyet a magam módján élek).

Akibe egy csipetnyi józan ész szorult, azt mondaná erre: Arianna, te megőrültél. De hát annyit dolgoztál! Az egyik újság – amelyik még csak nem is kedvel különösebben – összeállítást közölt Olaszország tíz legbefolyásosabb gasztronómiai újságírójáról, és te is szerepeltél benne. Ott vagy a top tízben. És most el akarsz dobni mindent, amit felépítettél?

Az az igazság, hogy unatkozom. Még mindig élvezem, ha kiküldetésekre mehetek, a helyi konyhán és a szülőföldjük kulináris hagyományait ápoló embereken keresztül ismerhetek meg más országokat. De aztán az ember hazamegy, felkérik, hogy írjon egy cikket, de rövid legyen, egyre rövidebb, mert az olvasók figyelme öt perc után elkalandozik, tíz sor után pedig abbahagyják az olvasást. Akkor az ember megírja a cikket, a lehető legkevesebb sorba sűrítve, és óhatatlanul kihagy egy csomó mindent, így pedig elárulja mindazokat, akik a helyszínen sietve félretették a munkájukat, hogy minden idejüket neki szenteljék. Túl sok anyag megy veszendőbe az ilyen levesszűrő-újságírásban, amelyen úgy akadnak fenn az élet darabkái, mint ha nem lenne semmi jelentőségük.

Pedig számomra nagyon is van. Annyira, hogy az első számú és legvalószínűtlenebb álmom az, hogy megváltoztatom az életemet, és átállok azok közé, akik főznek. Saját éttermet nyitok. De ez csak álom. A vendéglátás világában az újságírók láthatatlanok. Ugyan ki adna nekem esélyt, hogy kipróbáljam magam? A hamarosan megjelenő könyvem utolsó fejezetében elképzeltem, hogy nyitok egy éttermet. Végül is az álmok után nem kell adót fizetni, úgyhogy miért ne álmodoznánk, különösen, ha éppen összeomlik körülöttünk a világ?

Mit is akartam ezzel? Ja, igen. Vicces. Ariannának hívnak, ami az Ariadné olasz megfelelője, mégis folyton elvesztem a fonalat. Megnéztem a bankban (amíg még megvan a bank): van annyi pénzem, hogy vegyek belőle egy lakást. Ha tovább várok, könnyen lehet, hogy már csak egy pár cipőre lesz elég. Húsz éve vásárolgatok, a világ különböző pontjain, mint egy megszállott: semmi szükségem új cipőre. Úgyhogy lakást veszek.

De Párizsban vagy Szicíliában?

Avola, május

Jó látni, hogy a nagyi lakása újraéled. Az épület már nem a családunké, bár még ott van rajta a címer. De ez akkor is újjászületés, húszévnyi elhagyatottság után. Kisfiú koromban ott töltöttem a nyarakat, az alagsori lakásban. Mihelyt vége volt a tanévnek, már rohantam is ide a kollégiumból. Ez a hely maga volt a szabadság. Agatina nagyi a kerekesszékében mindig a parasztok elszámolásaival volt elfoglalva, ügyet se vetett rá, mit csinálok. Gyalog két percre lakott innen Concetta nagyi, aki Agatina nagyitól eltérően tudott főzni, méghozzá nagyon jól. Valahányszor látta, hogy közeledek, felkiáltott:

– Gyere, Nisso, sütöttem mandulás karikát, rizsgombócot, töltött kenyeret!

Igen, ezt a fura nevet viselem, Nissónak hívnak, a szüleim közti kompromisszum eredményeként. Apám választotta, Dionysius Lardner tiszteletére, aki tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozott a tizenkilencedik század első felében, és apa róla írta a szakdolgozatát. Apa külföldön dolgozott, hidakat épített; a születésemre hazajött, rajtaütésszerűen rám erőltette ezt a nevet, aztán megint eltűnt. Anyámnak nem tetszett a Dionisso név, de csak ennyi maradt rövid életű házasságából: egy fiú, akinek a neve félig egy görög istené, félig meg egy protestáns tudósé. Concetta nagyi mindig úgy mondta ki, mintha maga sem akarná elhinni. Az ő konyhájában úgy ettem, mint egy király, de ennek megvolt az ára. Concetta nagyi gyengéd erőszakkal mindig agyonpuszilgatott, csipkedett, ölelgetett, a göndör fürtjeimet meg a fülemet simogatta. Ha előző nap váltunk el, akkor is úgy fogadott, mintha egy éve nem látott volna. Én hagytam, hadd csinálja, és egy-egy puszival viszonoztam, nem tehettem mást, ha beleszagoltam a konyhából kiáradó illatokba. Concetta nagyi lakomái után visszarohantam az üres konyhába Agatina nagyihoz, aki soha nem főzött, és a bejárónő szabadnapján lelkesen hirdette a heti egynapi böjt előnyeit. A lehető legkevesebb időt töltöttem a lakásban. Lesétáltam a Carmine utcán, amely egyenesen a tengerhez vitt. Én nem láttam ebben semmi különöset, de manapság, amikor ott állnak a turisták, és ámuldoznak, hogy nahát, ez az utca a tengerben végződik…, már tudom, hogy különleges dolog. Bámultam a halászokat, a hálókat, de a föld jobban érdekelt, mint a tenger. Hétéves voltam, amikor az intéző először ültetett fel a traktorra, tizennégy évesen már én vezettem, és az egész nyarat a mezőn töltöttem. Agatina nagyi örült, mert így legalább szemmel tartottam a betakarítást: búzát arattunk, mandulát szedtünk meg azt a pompás, zamatos őszibarackot, amelynek mindenki csodájára járt. A tengert csak messziről néztem: mindig is jobban szerettem a földet, a hegyeket.

Ősszel visszatértem Taorminába, a máltai nővérek által fenntartott kollégiumba, ott jártam ki az általános iskolát. A gimnázium után Palermóba mentem villamosmérnöki szakra, bár igazából a nyelvfeldolgozó rendszerek érdekeltek. Végül is a nyelv a híd az emberek között. Biztosan apámtól örököltem ezt a vonzalmat. Időközben anyám újra férjhez ment, és elköltözött Dél-Amerikába; Agatina nagyi hiába tiltakozott a házasság ellen, a vereséget személyes kudarcként élte meg, és átköltözött Notóba a másik lányához, Giulia nénihez, aki mélyen vallásos özvegyasszony volt, és a szalonok buzgó látogatója, Délkelet-Szicília pletykahálózatának középpontja. A fia, Guglielmo unokatestvérem volt a legjobb barátom, szinte testvérek voltunk, de az anyja Milánóba küldte tanulni, ahol azután elkopott a délolasz akcentusa.

A lakás a kis téren – ahonnan a Carmine utca indult – sokáig üresen állt, és mindent elvesztett, amit egy lakás elveszíthet, még az ereszcsatornák is leszakadtak. Fájt a szívem, amikor a beszakadt plafont, a nedvességtől foltos falakat, a levált csempéket, a széltől és a tenger leheletétől hámló ajtókat láttam. A nagyi már túl öreg volt ahhoz, hogy foglalkozzon vele. Az unokatesóm Milánóban tanult, én voltam az egyetlen, Szicíliában maradt unoka, úgyhogy nekem jutott a feladat.

Hogy visszaadjam a lakásnak régi fényét? Nem. Különben is, kinek kellene? Nomád léleknek tartottam magam, inkább lakókocsira vágytam, mint lakásra. Turistáknak sem akartam kiadni. Igaz, hogy nagy a belmagasság, de még akkor se lenne elég szobánk, ha két szintet alakítanánk ki. És ha étterem lenne belőle?

Húszévesen kerültem a vendéglátóiparba. Az egyik egyetemi évfolyamtársammal kibéreltünk egy tengerparti éttermet Giardini Naxosban. Szép volt, nagyon menő, de nem erről álmodoztam. Arra jó volt, hogy megvehessem magamnak a motorokat, amelyek tetszettek, és elég pénz legyen a zsebemben a csajozáshoz; a lányoknak nem a becenevemen mutatkoztam be, hanem az eredeti keresztnevemen, Diònissóként, hogy meglepjem őket, és ez bejött, persze, hozzájárult az elszegényedett nemesi család vonzereje és az, hogy állítólag hasonlítok kissé Antonio Banderasra. De ha már örökre elhagytam a mérnöki szakmát, a távközlést és a nyelvet, hogy munkát csináljak a hobbimból, akkor inkább egy elegáns helyet szerettem volna létrehozni, egy exkluzív, elit éttermet. A nagyi lakása türelmesen várt; valahányszor odamentem, hogy felmérjem, milyen rombolást végzett rajta az idő, azzal fogadott, hogy: „Nézd, én vagyok az, engem keresel, csak nem veszed észre!”

Egyszer aztán alaposabban szemügyre vettem, és ő nyert: tökéletesen alkalmas volt arra, hogy kialakítsam benne álmaim éttermét. Nem éppen tengerparti, de mindössze három sarokra van a tenger. Nyugodt környék, de nincsenek messze a part menti szórakozóhelyek. Kicsi és sikkes.

Az átépítése egy kisebb vagyonba került, de nem bántam meg. Huszonkilenc éves vagyok, és egy jelzálogkölcsönnel kötöttem össze az életemet. Még mindig jobb egy hitel, mint egy feleség. Magányos farkas vagyok, épp elég nővel áldott meg a sors: egy anya, két nagymama, egy nagynéni és egy egész csapat apáca a kollégiumban, ahol felnőttem. Hogy mi a közös bennük? Hihetetlen, de igaz: mind szicíliaiak, és képtelenek lennének akár egy levest is megfőzni, Concetta nagyi kivételével, aki viszont nem vett részt a család életében, miután apám elhagyott minket, és elment dolgozni az Arab Emirátusokba. Ha valami rendes ételre vágytam, kénytelen voltam odaállni a tűzhelyhez. Amikor egyetemistaként vasárnap este, az otthon töltött hétvége után visszatértünk a városba, a többiek nem győzték kipakolni a rakott padlizsánnal teli tálakat, a kész paradicsommártással megtöltött dobozokat, a kenyeret, a süteményeket. Minden friss volt. Csak én nem kaptam semmit otthon. Maximum két tonhalkonzervet meg egy húskonzervet.

Elsőévesként, játékból kezdtem főzni, hogy egyenlőnek érezzem magam a többiekkel, mert nekik volt valakijük, aki főzött rájuk. Amikor kedvem támadt megvenni életem első enduro motorját, egy Yamaha WR250Z-t, amely egyszerre volt stabil és könnyen irányítható, a hétvégéken kuktaként kezdtem dolgozni egy étteremben. Eleinte áldozatnak tartottam magam, de azután egészen megszerettem. Egy év múlva vettem át a part menti éttermet Giardini Naxosban. Most pedig itt állok, és arra készülök, hogy megnyissam az első saját éttermemet. Ma délelőtt hozzák meg a neoncégért, tizenhét betű, négy centire a faltól, hogy jól látszódjon a betűk árnyéka: MINT A TONHAL NAPPAL. Az éttermem nevét Leonardo Sciascia regénye, a Mint a bagoly nappal ihlette. Szeretem Sciascia száraz stílusát, a sallangmentességét, az ideológiáját. Vagy inkább az etikáját. Olyan szicíliai volt, aki hitt az értékekben és a fejlődésben. Mint ahogy én is.

Párizs, június

Múlt hónapban megjelent az új könyvem.

Ebben mesélhettem azokról a szakácsnőkről, akiket külföldi utazásaim során ismertem meg: itt végre szabadon írhattam róluk, nem úgy, mint az újságokban, amelyek cikkeket rendeltek tőlem és kifizették az utazásaimat. Egy nagy olasz könyvkiadó adta ki, ők ismertették meg a közönséggel azokat az írókat, akik meghatározták a kamaszkoromat. Húsz éve az életemet adtam volna azért, hogy Pavese és Calvino kiadójánál publikálhassak. Most pedig még a hazatérésemet se hoztam előbbre, hogy jelen legyek, amikor a könyv a boltokba kerül. Június elejére időzítettem az utat New Yorkból, Párizson keresztül, ma hajnalban szálltam le a Charles de Gaulle-on, és úgy döntöttem, hogy veszni hagyom a Milánóba szóló jegyemet. Pár napot Párizsban töltök. Micsoda luxus egyetlen kézipoggyásszal utazni úgy, hogy senki sem vár vacsorára. Szingli vagyok, és nem bánom. Ez is luxus: a társadalom nem áll készen arra, hogy elfogadjon, mert nő vagyok, látom, milyen nehezen alkalmazkodik hozzám, lassú, mint egy víziló, szegényke, szörnyű, hogy ilyen elmaradott. Kilenckor, amikor kinyitott a hammam, elmentem regenerálódni, nincs jobb ellenszer a török fürdőnél, ha jet laggel küzd az ember. Most délután három van, és öt eladó lakást kell megnéznem.

Hogy minek nekem egy párizsi lakás? Először is: hogy benne lakjak olykor-olykor. Másodszor: hogy kiadjam az év nagy részében. Harmadszor: hogy legyen egy B tervem, pénzügyi értelemben. Negyedszer: hogy frissen ehessek Patrick Roger csokoládéjából, és bármikor elbeszélgethessek ezzel a szimpatikus őrülttel. Ötödször: hogy kecskesajtot és beurre de baratte-ot² vehessek Marie-Anne Cantinnél, az Eiffel-torony tövében. Hatodszor: hogy a téli vasárnapokon kimehessek az Aligre piacra, vacak osztrigát ehessek és silány Sancerre-t ihassak, mert ez olyan párizsias. Hetedszer: a mozi, a mozi, a mozi, mert egyetlen más városban sem láthat az ember annyiféle filmet a mozikban, mint Párizsban. Nyolcadszor: a kiállítások, a Centre Pompidou, a Gran Palais, a Museé de la Chasse, a Fondation Cartier. Kilencedszer: a független könyvesboltok, ahol annyi könyvet fedeztem fel, amelyeket aztán lefordítottam olaszra. Tizedszer: és végül, de nem utolsósorban, mindazok a csodálatos barátok, akik itt élnek, és egy nagy szerelem emléke, egy olyan szerelemé, amely egész életében elkíséri az embert. Mert bármit mond is Márai Sándor, a nagy szerelmek sem érnek véget soha.

Megnéztem egy harmadik emeleti lakást a Saint-Sulpice ölelésében, huszonöt négyzetméter, négyszázezer euró. Egy második emeletit, ahol a nappali egyik ablakán kihajolva az Eiffel-tornyot lehet látni, huszonnégy négyzetméter, négyszázezer euró. Egy hatodik emeletit a Montmartre-on, lift nélkül, csigalépcsővel, ami félúton irányt vált; ha az ember hajlamos a tengeribetegségre, jobb, ha elkerüli, ha elfelejtett megvenni egy hozzávalót, jobb, ha inkább mást főz, ha nehéz bőröndjei vannak, bánni fogja, hogy szeret öltözködni, és ha van kétszázezer eurója, máris az övé lehet. De megéri? Jó befektetés lesz?

Lakást venni komoly dolog. Rengeteg tényezőt kell figyelembe venni. Az első három, ahogy a New York-i ingatlanügynökök mondják: elhelyezkedés, elhelyezkedés, elhelyezkedés. Én imádok lakást venni, kár, hogy nem engedhetem meg magamnak gyakrabban. Amikor nyélbe ütöttem egy jó üzletet, apa mindig sátáni kacajjal jegyezte meg:

– Olyan jól csinálod, mint egy profi. Csak az a baj, hogy nem vagy fizetőképes. – És addig hahotázott, egyre hangosabban, míg rám is átragasztotta, pedig semmi vicceset nem találtam a dologban, és végül mindenki, aki ott volt, jót nevetett a jókedvén. Amikor meghalt – és én úgy éreztem, hogy levágták az egyik végtagomat, pedig megmagyarázhatatlan módon továbbra is éltem, lélegeztem –, megértettem, hogy apa legértékesebb hagyatéka éppen a nevetése volt, amely elkísér, a fülemben cseng, és segít, hogy én is nevetni tudjak magamon és az életen.

Gyönyörű lakást fogok venni, a legjobbat, ami kitelik a pénzemből, olyat, amelyre apa büszke lesz ott, ahol van, bárhonnan tekintsen is le rám.

Avola, június

A megnyitó jól sikerült. Eljött két országos napilap, hatvan meghívott, a városvezetés és egy fickó, aki cannolo-evéssel akar bekerülni a Rekordok könyvébe. Tizenkettőt falt be, azután megkérdezte: „Szerinted megárthat?” Azt feleltem, hogy a ricotta friss, de azért nem vinném túlzásba a pszichoaktív szerek használatát. Értetlenül nézett rám. Két hete nyitottunk, és azóta minden este harminc vendég van. Kiszámoltam, hogy öt év alatt térülnek meg a kiadásaim.

Elhatároztam, hogy veszek egy vidéki házat. Notóban, Agatina nagyival meg Giulia nénivel olyan lennék, mint Tancredi.³ Nyugalmat akarok, békét, a valódi magány privilégiumát. Egy olyan helyet, ahol az emberektől elzárva élhetek az Iblai-hegység csendjében. Ma láttam egy romos házat, egy Fa l’omo nevű helyen. Azt jelenti, hogy Férfi-tanya. Tetszett a neve, így, ha utamba akad egy asszonyszemély, akinek nem tetszik a macsó modorom, nyugodtan mondhatom neki, hogy kicsikém, láttad, hol lakom, biztosan a lakcímem hatott így az agyamra. A ház egy dombra néz, amely a folyó felé lejt, aztán az Iblai-fennsík felé emelkedik. Nincs ott semmi, csak szénabálák, néhány ordító ragusai szamár, húsz mandulafa meg húsz olajfa. Nekem elég. A ház eredetileg pajta volt, ahol a parasztok a takarmánynak használt szénát őrizték, és ahová behúzódtak egy-egy éjszakára, ha munka közben meglepte őket a zivatar, vagy ha az asszony dühösebb volt a szokásosnál, és nem akarták, hogy lássa, egy-két pohárral többet ittak a kelleténél.

Felhívtam Memmót, az öreg kőművest. Ötezer euróba kerülnek a munkálatok: le kell bontani a rossz állapotú falakat, újra felépíteni őket, és új tetőt csinálni a régi helyett, amelyik teljesen beomlott. Azt mondtam, hogy csak kétezret adok, mert a munkát majd én végzem reggelenként, mielőtt bemennék az étterembe, neki csak néznie kell és irányítania. Azt felelte, elment az eszem, és igent mondott.

A ház nem kerül sokba: ez a nyugalom ára. Nem kell áram, nem kell világítás, nem kell fürdőszoba. Lesz egy ágy, vagy inkább egy gyékény, rajta a szőnyeg, amit a legutóbbi sivatagi motorozásom során vettem. Ha a kisdolgodat akarod elvégezni, ott a bokor odakint, ha meg a nagydolgodat, akkor ott az ásó, ahogy a parasztoknál volt szokás az angolvécé feltalálása előtt. Olyan hely, ahol egyetlen nő sem akar eltölteni két óránál többet. És miután hazakísértem, visszajövök, szivarra gyújtok, és élvezem a csendet.

Testa dell’Acqua, október

Ha választhatnának, mit vennének meg inkább: egy garzonlakást a Place des Vosges-on vagy egy tanyaházat Testa dell’Acquában?

Én választhatok. Sőt muszáj választanom.
Mindkettő nem fér bele a költségvetésembe.

Párizsban végül is több mint ötven stúdiólakást láttam, ahogy arrafelé nevezik a garzonokat. Ha még a húsz négyzetmétert sem éri el, akkor studette. Tetszett a montmartre-i a hatodikon, lift nélkül, ahol félúton irányt vált a lépcső, és az ember tengeribeteg lesz tőle. A lépcsőmászás eszébe juttatja az embernek, milyen nehéz életük volt a bonne-oknak, vagyis azoknak a vidéki lányoknak, akik beálltak cselédnek a tehetős fővárosi családokhoz, és a padláson laktak, ahol épp csak arra volt idejük, hogy aludjanak pár órát, és nemigen törődtek vele, milyen romantikus kilátás nyílik az ablakból, amelyen befújt a hideg téli szél. Persze, már megint kitört belőlem a szüfrazsett, aki folyton az elnyomottak jogaiért harcol. Térjünk a tárgyra!

Az ablakból a Sacré Coeur kupoláit lehetett látni, még csak nem is kellett különösebben kihajolni. Az utca, a rue Norvins irodalmi vonatkozású, itt lakott Marcel Aymé, kamaszkorom kedvenc írója. De kétszázezer euró? Ugyan már. Tudják ezek, hány szót kell leírnom, hogy kétszázezer eurót keressek?

Kiszámoltam. Kétszázezer szót, vagyis harmincháromezer-százharminchárom oldalt, nagyjából hat könyvet, de sikerkönyvnek kell lenniük.

Kétszázezer euróból az Iblai-hegységben megkapom az egész vidéket.

A párizsi garzon észszerűség, nemzetköziség, jövedelmezőség, a szokásos élet. De mi van, ha ideje megváltoztatnom az életemet?

A Testa dell’Acqua-i tanyaház az a jövő, amely visszavisz az örökre elveszettnek hitt múlthoz.
A nagyszüleim háza.

Amikor kicsi voltam, időnként elmentünk a nagyszüleimhez az alpesi völgyekbe, ahol megszülettem és felnevelkedtem. A telek végében patak csörgedezett, a partján mogyorófák nőttek. A felnőttek folyton magukról beszéltek, untam hallgatni, úgyhogy mihelyt belemelegedtek és nem figyeltek rám, elindultam a vízhez vezető ösvényen, és nekiálltam mogyorót ropogtatni vagy lepkéket kergettem, vagy papírhajókat hajtogattam, aztán bámultam, hogyan úsznak a patakban, majd később a folyóban, és jóval később minden bizonnyal a tengerben. Mindig optimista voltam, meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy valamelyik papírhajóm fennakadhat egy ágon, és nem jut el a Pó deltájába. Egy idő múlva utánam jött valamelyik felnőtt, és visszavitt, mert nem lehettem egyedül a pataknál.

Szóval mi is ez a tanyaház, ami szerelem volt első látásra? A nagyszüleim háza, de a kedvenc hosszúsági fokomra áthelyezve. Egy domb tetején áll, és egy kis erdőn keresztül lehet megközelíteni. Egy helyen át kell kelni egy kiszáradt patakon, ami inkább csak erecske. A partján nem mogyorófák, hanem tölgyfák nőnek. Nem teremnek gyümölcsöt, csak makkot a disznóknak, de ha a szellő végigsimít a leveleiken, ugyanolyan vidáman susognak, mint a mogyorófák. A ház a dombtetőn egyszerű és szerény, mint a nagyszüleimé. Egy hálószoba, konyha, kifejezetten spártai fürdőszoba és egy jelenleg nem használt helyiség, amiből vendégszoba lehetne. Előtte a lankás dombok, és a messzeségben a tenger, naplemente idején csodásan csillognak a bárkák a Notói-öbölben. Huszonhat olajfa tartozik hozzá, két gránátalmafa, három szentjánoskenyérfa, egy diófa, négy mandulafa, egy barackfa, egy szilvafa és egy holdcitromfa. Fogalmam se volt róla, mitől lesz egy citrom holdcitrom. Most már tudom. A fa élete a holdfázisokat követi, és ciklikusan négyhetente hoz érett gyümölcsöket meg új virágokat. El se tudom hinni, hogy van egy fám, amelyik pont olyan, mint én, huszonnyolc naponta visszatérő dolgok szabják meg az életét. Nagyon jól kijövünk majd egymással, én meg a holdcitromfám.

A parasztember, aki a nagyapjától örökölte a házat, és most meg akar szabadulni tőle, valóságos társadalmi célú hirdetést rögtönzött nekem: „Egyébként meg ez a fa olyan, mintha orvos lenne a házban, mostantól sosem marad citrom nélkül.” A végén még kiderül, hogy Szicíliában úgy szól a kiforgatott közmondás: „Egy citrom naponta az orvost távol tartja.”

Elbűvölő ez az eldugott hely. A nagyszüleim háza, csak éppen a kilátást elzáró hegyek nélkül, a jéghideg hó nélkül; dombok terülnek el előtte és a tenger, ugyanaz a tenger, amelyik kissé nyugatabbra Gibraltárt nyaldossa, onnan pedig kinyílik az Atlanti-óceán felé, és összeköti az összes földet, ami a partján terül el. Kislány koromban megszámoltam a horizontot eltakaró hegyeket: tizennégy volt belőlük. Mikor vonattal mentem a megyeszékhelyre, volt egy varázslatos pillanat: kinyílt a völgy, és a hegyek kétoldalt félrehúzódtak, hogy átengedjenek. Mindig is úgy gondoltam, hogy a hegyek megosztanak, eltakarják a kilátást, szűkebbé teszik a világot. A tenger viszont egyesíti a helyeket, az embereket. A tengernél messzire láthatunk; és ha messzire látunk, a gondolataink is messzire jutnak.

Itt töltöttem az éjszakát, a kocsiban, betakarózva. Éberen hallgattam a zajokat, figyeltem a házat, néztem a szélfútta fák árnyékát. Azután belemerültem a csendbe, és elaludtam. Amikor reggel felébredtem, azt készítettem reggelire, amit a franciák citron pressé-nek hívnak, vízzel hígított, frissen facsart citromlevet. Köszönöm, Holdcitrom. Felhívtam a tulajt. Megmondtam neki, hogy megveszem a házat.

Erről jut eszembe, Wayne-nek igaza lett. A múlt hónapban csődbe ment a Lehman Brothers.

Avola, december 31.

Foglaljuk össze a helyzetet. Van egy éttermem, olyan építészeti részletekkel, amelyektől még a New York-i vendégek is elájulnának, kifizettem az összes mesterembert, aki részt vett az újjáépítésben, a bevételből kitelnek a hitel részletei, megjutalmaztam magam egy házikóval, a titkos menedékkel, ahol majd kiélvezem a magányt – mert ha van valami rossz a vendéglátásban, az az, hogy túl sokan nyüzsögnek az ember körül. A színfalak mögött a konyhában mindenki tőlem kérdezi, mit csináljon, a vendégtérben meg mihelyt megtudják, hogy én vagyok a tulaj és a főszakács, azzal jönnek, hogy nahát, ilyen fiatalon, meséljen, kitől tanult főzni, az édesanyjától?

Anyámból mindig is hiányzott a türelem. Kíváncsiak az első receptre, amit megtanított nekem? Egy nyári napon – négyéves voltam és farkaséhes – nem akadt otthon semmilyen étel, a bejárónő szabadságra ment, anyám pedig, aki nem tudott főzni, a kezembe nyomott egy kis görögdinnyét, hogy tessék, egyél, fiam. Csalódottan néztem a gyümölcsöt, mint amikor ajándékba kap az ember egy játékot, de nem adnak útmutatót az összerakásához. De rögtön támadt egy ötletem. Leterítettem az abroszt a padlóra a kanapé elé, fogtam a dinnyét, felmásztam vele a kanapéra, és ledobtam. A dinnye kettétört, az egészet befaltam, az abroszt a dinnyehéjjal együtt eldugtam a szennyes ruhák közé, és azóta nem eszem görögdinnyét, megcsömörlöttem tőle. Egyetlen gyümölcs szerepel az étlapomon, a citrom, „citromparfé” formájában, de ez nem az a hagyományos, keményítővel telerakott édesség, amit szinte szeletelni lehet. Az én parfém egy hihetetlenül friss krém. Igazi citromíze van, mert a nagyi kertjében frissen szedett citromból készítem minden reggel. Van ott egy holdcitromfa, úgyhogy sosem maradunk citrom nélkül.

Szilveszterre átalakítottam az itallapot, új pezsgők és ásványvizek kerültek rá. Én vagyok az első Szicíliában, aki a világ minden tájáról érkező ásványvizeket kínál. Talán azért, mert olyan eredeti vagyok? Nem tudom, de az biztos, hogy szilveszterre már nincs szabad asztalunk. Igaz, hogy csak húsz hely van bent, de ez nem érdekes. Avolában vagyunk, nem Miamiban. Ma a karácsonyesti vacsorára olyan vendégek is jönnek, akik korábban Miamiban éltek, de itt jobban érzik magukat.

Egy kísértet lebeg a fejünk fölött. A válság. Látom, olvasok róla az újságokban. A válság messze van. New Yorkot érinti, Londont, Párizst, a nagyvárosokat. Ide még a szele sem fog eljutni. Ez a paradicsomi zug mindig az marad, ami volt. Olyan hely, ahová egyre gyakrabban jönnek az emberek a sebeiket nyalogatni, feltöltődni, gyógyulni, újfajta módon szemlélni az életet, a sajátjukat és másokét. Az általam készített ételeket enni, az általam ajánlott borokat inni, megerősíteni az izmaikat és az agyukat.

Hol itt a válság?

Párizs, december 31.

Drága Párizs, örökké szeretni foglak. Bár Délkelet-Szicíliával szemben elvesztetted az ingatlanpiaci meccset, hálás vagyok azért, hogy befogadsz, vendégül látsz, hálás vagyok Pierre Hermé Ispahan-macaronjaiért, a kávéházaidért, ahol hosszú órákat töltök írással és fordítással, hálás vagyok a metródért, amely olyan egyszerűvé és élhetővé tesz, minden elérhető húsz perc alatt. Hálás vagyok a kultúrádért, a passzázsaidért, a galériáidért, azért, hogy európai vagy, és a műveltség központja. Hálás vagyok a piacaidért, a péksüteményeidért, a kacsarilettjeidért és az Eiffel-toronyért, amely éjszakánként színes fényekben úszik. És bár ebben a pillanatban még nem tudom, mi lesz, máris hálás vagyok neked ezért a szilveszterért, amelyet szingliként kezdek, és hajnaltájt úgy fejezek be, hogy egy tandembiciklin száguldunk le őrült tempóban a Montmartre-ról a hetedik kerületbe, az emberek pedig megállnak és megtapsolnak minket, amint elhúzunk a Ritz előtt, ahol gunyoros mosollyal megáld minket Hemingway szelleme, azután keresztülvágunk a Place de la Concorde-on, és kikötünk az Esplanade des Invalides-on, a csupasz, hólepte hársfák között, az se baj, ha az ünnepek után nem találkozunk soha többé; hálás vagyok a találkozásokért, amelyeket megszervezel, femme du monde complice et maîtresse.⁴

Szeretlek, drága Párizs, ezért megcsallak. Tudod, milyen vagyok, férfiagy, női testben. De ne vedd a szívedre. Nem a te hibád. New Yorkot is megcsalom.

Mindkettőtöket megcsallak egy elbűvölő tanyaházzal, amelybe beleszerettem, és amely egy Szicília nevű szigeten található.
– – – – –
*A párbeszéd parafrázis Collodi Pinocchiójának indítására. – A szerk.
1 Walter Siti (1947), olasz író, irodalomkritikus. – A ford.
2 Hagyományos módszerrel készült, köpült vaj. – A szerk.
3 Giuseppe Tomasi di Lampedusa szicíliai író A párduc című regényének egyik főszereplője. – A ford.
3 Te nagyvilági nő, cinkos és szerető. – A szerk.