Lisa Hannett: Viking nők (részlet)

(Az alábbi, bevezető jellegű írás előtt
a szerző bemutatja műve szereplőit,
és kronológiát is ad a könnyebb tájékozódás érdekében.
– A szerk.)

Időutazás

Több száz könyvem van a vikingekről. Szépirodalmi és ismeretterjesztő művek, gyermekeknek szánt képeskönyvek, illusztrált regények, útikönyvek, szakácskönyvek, óészaki szótárak, nyelvtankönyvek. Vannak csillogó, új keménykötésűek, viseltes puha fedelűek, merev kartonlapok közé fűzött fakszimilék, limitált fóliókiadások, amelyek már-már túl nagyok ahhoz, hogy elférjenek a polcaimon. Az íróasztalom mellett tudományos szakkönyvek és cédulázott sagák, népszerű történetek és általános bevezetők, törvénykönyvek és művészettörténeti tanulmányok, konferencia-jegyzőkönyvek és múzeumokban összeszedett brosúrák sorakoznak. Némelyikben több az illusztráció, mint a szöveg, mások hagymahéj-vékonyságú papírból készült téglaformák olyan apró betűkkel teleírva, hogy már attól is megfájdul a szemem, hacsak rájuk gondolok. Az évek során jó néhány könyvből több példányt is felhalmoztam: ezeket megörököltem kollégáktól vagy használt kötetként magam vásároltam meg. A kedvenceimet digitális formátumban a számítógépemen és a telefonomon tárolom. Mindegy, hogy tényekkel vagy fantazmagóriákkal írták-e tele, a tudomány élvonalába tartozó ötleteket vagy rég megcáfolt elméleteket tartalmaznak-e, valamennyit elolvasom. Falánk és mindenevő fogyasztója vagyok mindannak, ami erről az időszakról és ezekről az emberekről szól.

A könyvesboltokban megfordulva képtelen vagyok ellenállni azoknak a borítóknak, amelyeken sárkánymotívumos hosszúhajókat látok a tengeren, harcra kész harcosokat egy akvarellképen, közeli fotókat régészek által talált kardokról, díszes kulcsokról, fekete-fehér rúnakőfeliratokat, vagy lenyűgöző felvételeket a Hårbyban talált ezüst Valkűr-szobrocskáról. Ezeket a könyveket megszerezni számomra nem opcionális döntés, hanem zsigeri késztetés. Keresgélek és vásárolok. Képtelen vagyok megállni, hogy ne olvassak még többet a falkában vadászó szakállas, szőke vadállatokról, ólálkodó gyilkos farkasokról, halálra és örök hírnévre vágyó gyilkosokról. Nem tudok betelni a szeszélyes istenek és szörnyeteg gyermekeik történeteivel, a közelgő világvégével. Mindig örömmel látom a szkaldikus költészet újabb fordításait, valósággal falom a mítoszok mangaadaptációit, olvadozom a sírmellékletek, az újonnan előkerült hordák, ősi leletek régészeti feltárásai láttán. Élvezettel vetem bele magam a sztoikus vikingekről szóló történetekbe – férfiakról, akik érvényt szereznek a szigorú becsületkódexnek, és akiket bilincsbe vernek; férfiakról, akik inkább fegyverrel fejezik ki magukat szavak helyett; emberekről, akik szívesebben halnak meg, mint hogy szégyenben éljenek –, és habzsolom a véres viszályok jeleneteit, amelyek sértett önérzetükből, bántó kevélységükből, duzzadó egójukból vagy elviselhetetlen hallgatásukból táplálkoznak.

Közel két évtized alatt elolvastam egy teljes könyvtárnyi szigorúan tudományos kötetet, középkori sagákat, népszerű történeteket, tömegmédia-termékeket és vikingekről szóló zavaros köteteket, de még mindig szomjazom a tudásra. Továbbra sincs kielégítve a kíváncsiságom (vagy megszállottságom, nevezzük akár ennek, akár másnak). Felnőttkorom java részét azzal töltöttem, hogy olvasgattam, kutattam és disszertációt írtam a viking kori férfiakról, akik úgy oldották meg a problémáikat – miközben szó szerint véve újabbakat is szítottak –, hogy tűzhalálba küldték egymást a hosszúházak felgyújtásával. De ezeket a csontokat már lerágtam, sőt, a velőt is kiszívtam belőlük. Nem sok minden maradt, amit még fel akarok dolgozni belőlük.

Úgyhogy most inkább viking nők társaságában szeretnék lakmározni. Ezúttal legalábbis nem a nagy hatalmú istennőkkel, a szépséges óriásokkal, a harcos nőkkel, a csatában elesett hősök közül a legvitézebbeket kiválasztó valkűrökkel, hanem az Íslendingasögurban („Az izlandiak sagái”) szereplő, figyelemre méltó, hétköznapi nőkkel, akik a valóságban élhettek a 9–11. századi Norvégiában és Izlandon, hajóztak, letelepedtek, szenvedtek és túléltek – és gyarapodtak – egy olyan társadalomban, amely leginkább a férfiaknak kedvez. Nagymamákkal és lányokkal akarok találkozni. Feleségekkel és özvegyekkel. Telepesekkel és rabszolgákkal. Az ő társaságukban szeretnék üldögélni, miközben pattognak a lángok a tűzhelyen, amely az északi hideg ellen melegít bennünket. Szeretném megízlelni mindennapi tapasztalataikat, ünnepelni a szerelmeiket, sírni a veszteségeik miatt. Közelebb akarok hajolni hozzájuk, ahogy beszélgetnek. Hallgatni szeretném őket.

Nem ezer évnyi távolságtartással nézni őket, ahogyan azt olyan zseniális történészek, mint Jenny Jochens1 és Jóhanna Katrín Friðriksdóttir (egyébként teljesen érthető módon) tették a viking kori nőkről szóló úttörő tudományos köteteikben. Jómagam irodalomtudós és szépirodalmi szerző vagyok: az a munkám és örömöm, hogy eltűnődöm, mit és hogyan mondhattak az akkori emberek, hogy kitalálom, mi vezette őket, hogy megalapozott következtetésekre jussak velük kapcsolatban, de az is, hogy olvasóim szórakoztatására megvilágítsam és feldolgozzam a rideg tényeket. Megvizsgálom a velük kapcsolatos ismereteink és tudásunk hiányosságait, majd gondosan kiszínezem ezeket a fehér foltokat. Hogy életre keltsem a történelmet.

A viking nőkről írva szeretnék minél jobban ráközelíteni a múltra, elmerülni az akkori emberek tapasztalataiban, mellettük lépdelni, az ő szemükön keresztül látni a világot. És aztán, mint oly sok sagaszerző tette előttem, rekonstruálni lenyűgöző élettörténeteiket, amelyeket rövid elbeszélések örökítettek meg. Ez a folyamat túlnyomórészt töprengésből és fejtörésből, kérdésfeltevésből, extrapolációból, a tények és a fikció közötti összefüggések megállapításából, kapcsolatok kovácsolásából áll. Így itt, ebben a kötetben rendszeresen visszatérek a jelenbe, és önmagamként, egy 21. századi hangú és nézőpontú tudósként és elbeszélőként mesélek, hogy kontextusba helyezve láttassam ezeket a rekonstruált történelmi pillanatokat, térben és időben elhelyezve a kora középkori irodalomra, a viking kor régészeti feltárásaira, a jelenleg is folyó kutatásokra és a levéltárakban fellelhető anyagokra alapozva.

E munkám során minden tekintetben mint nőkkel szeretnék kapcsolatba kerülni a viking lányokkal és asszonyokkal, mint hús-vér élőlényekkel, a maguk hibáival, félelmeivel és érzéseivel: nem csak mint az óészaki kéziratokban szereplő vagy kőbe vésett nevekkel, sem pedig mint a sagák (olykor kifürkészhetetlen), többértelműséggel terhelt szereplőivel. Emberekként szeretnék foglalkozni velük. Másképpen kifejezve: időutazást tenni, amelyre magammal viszem olvasóimat.

Nos, ez az a vikingkönyv, amely után már oly régen sóvárogtam. A kötet, amely mindig is hiányzott igen gazdag könyvtáramból. A könyv, amelyet most elolvasni készülsz.

*

Mielőtt felszállnánk (ülések függőleges helyzetben, tálcák felhajtva, a vészkijáratok itt és itt és itt!), figyelmeztetnem kell olvasóimat, hogy utazásunk időpontja a viking korba, a 675. és 1275. év közöttre tehető. Plusz-mínusz. Hogy pontosan hol és mikor fogunk leszállni utazásunk során, azt bajos lenne megmondani. Bizonyos értelemben véve ez terminológiai probléma is: a „viking korszak” a távoli múlt egy körülbelül 300 évet felölelő időszakának tudományos rövidítése, de hogy pontosan mikorra tehetjük ezt a kort, az már nézőpont kérdése. Az angolszász források (mind a középkoriak, mind pedig a modernek) szépen lezárják a korszakot: az északiak 793-ban megtámadták a lindisfarnei kolostort (ezt állítja az Angolszász krónika és a 8. századi tudósok, például Alcuin is), és a vikingek befolyása a Brit-szigeteken az 1066-os hastingsi csatát követően csökkent, így ezek a dátumok kényelmes és emlékezetes zárójelek, amelyeket a „korszak” elejére és végére biggyeszthetünk. A skandinávok azonban másként gondolják, és valamivel hosszabb időszakot határoznak meg.

Az ő forrásaik figyelembe veszik azokat a társadalmi, környezeti és politikai körülményeket, amelyek Norvégiában, Svédországban és Dániában fennálltak, és a vikingek terjeszkedéséhez vezettek, beleértve a technológiai fejlődést (például az emblematikus hosszúhajók feltalálását), amelyek mozgásba lendítették az embereket. Ezt valamikor a 750-es évek előttre datálják. Akárhogyan is viszonyulunk mindehhez, a múlt ilyen emészthető darabokra történő felosztása teljes mértékben mesterséges, modern kori konstrukció. A „viking kor” olyan elnevezés, amely semmilyen jelentőséggel nem bír a 8–11. században élt emberek számára. Velünk ellentétben ők nem ragaszkodtak ennyire a címkékhez, és egyszerűen csak „most”-nak nevezték a maguk idejét.

Ha visszatekintünk a kora középkori irodalomra, néhány más „korszak” kezelésével is meg kell birkóznunk, amelyek átfedést mutatnak a viking korszakkal. A nők, akikkel ebben a könyvben találkozunk, Az izlandiak sagáinak világában léteznek: ez egy összesen negyven novella- és regényterjedelmű prózai elbeszélésből álló korpusz, amely a szigetország honfoglalói és közvetlen őseik életét tárja elénk.

A történetek cselekménye nagyrészt Izlandon játszódik, mégpedig nagyjából 930 és 1030 között (ez a Nemzetközösség korszaka), bár sok saga cselekménye Norvégiában kezdődik a landnámsöld („a honfoglalás időszaka”, 870–930) előtti évtizedekben, és néhány történet szálai egészen Konstantinápolyig is elvezetnek. E sagák történetszálai többnyire a jelentős, gazdag családok közötti viszályokra és nézeteltéréseik (gyakran halálos) következményeire összpontosulnak. A dráma kibontakozása közben azonban az olvasók megismerkedhetnek a középkori Izlanddal: csodálatos tájaival, virágzó tanyáival, egyedülálló kormányzati rendszerével (a helyi és országos gyűlésekkel – a „minden dolgok”-kal, azaz az „Althing”-gel –, ahol a vétkeseket bíróság elé állították, és ahol a törzsfők igazságot szolgáltattak). Ezek a sagák a hétköznapi élet realista alkotásai, amelyek olyan helyeken játszódnak, ahová ma is ellátogathatunk. Olyan embereket mutatnak be, akiket köt és egymáshoz fűz világuk hitrendszere, erkölcsi és társadalmi kódexei, törvényei és hagyományai. A szereplők közül sokan objektíven élethűek és valóságosak – nevüket és genealógiájukat ugyanis történelmi dokumentumok rögzítik –, ami az életszerűség újabb rétegével gazdagítja a róluk szóló sagákat. Ellentétben az izlandi irodalom más kortárs műfajaival, mint amilyen például a fornaldarsögur (legendás mesék, mítoszok korábbi időkből) és a riddarasögur (kontinentális lovagrománcok, történetek fordításai), Az izlandiak sagáiban nem léteznek hatalmas sárkányok, nincsenek halhatatlan hősök, sem pedig elvarázsolt kardok (jóllehet elátkozott fegyverek előfordulnak). Az eseményeket igaz történetekként mutatják be. Az igaz szó köré azonban érdemes idézőjeleket képzelnünk.

Ezek a sagák a viking korban keletkezhettek – lehetséges, hogy egyes részeik már akkoriban is szájról szájra terjedtek, és a sokukban megtalálható versrészletek is ugyanebből a korai időszakból származnak –, de legjobb tudomásunk szerint Az izlandiak sagáit valamikor 1200 és 1450 között jegyezték le, és az összes fennmaradt kézirat kb. 1250 és 1700 közöttre datálható. Ezek tehát retrospektív, utólagos szövegek, amelyeket több száz évvel az események után rögzítettek írásban, és olyan keresztény írók hagyományoztak tovább, akik egyrészt Izland múltjának jelentős személyeit és helyeit szerették volna bemutatni, másrészt érdekes történeteket kívántak elmesélni. Gísli Pálsson antropológus informátoroknak nevezi a névtelen sagaszerzőket: olyan embereknek, akik „áthidalják az időbeli szakadékot a saját valóságuk és a miénk között”. Ez hasznos szempont ahhoz, hogy megértsük a viking korszak eseményeinek írásos megörökítésében játszott szerepüket. Mint minden valamirevaló mesélő, ők is kihagynak néha dolgokat, átugorják az unalmas részeket, vagy évtizedeket vágnak ki a történetből azért, hogy fokozhassák a tempót. Időnként kiemelnek olyan aspektusokat, amelyeket ők maguk a legérdekesebbnek tartanak. Van, hogy elferdítik a tényeket, összekeverve helyeket, embereket és eseményeket – akár szándékosan, akár véletlenül. Olykor kitalálnak dolgokat, néha pedig a legjobb szándékuk ellenére egész egyszerűen tévednek.

Az izlandiak sagáit manapság talán inkább a történetírás, ha nem a történelmi fikció kategóriájába soroljuk, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének értékes forrásmunkák számunkra a vikingekről és világukról. A sagák szerzői megbízható korabeli bizonyítékokra támaszkodtak, amikor megalkották elbeszéléseiket. A részletek, témák és szereplők sokszínűsége megmutatja, milyen viselkedésformákat és szokásokat tartottak akkoriban a legreálisabbnak és a leghihetőbbnek. Mindezek alapvetően fontos elemei az „igaz” történetek elbeszélésének.

E könyv szempontjából az a legfontosabb, hogy a sagák elénk tárják a viking nők életének hétköznapi, mindennapos problémáit. Olyan dolgokat, amelyek nemigen változtak a 8. és a 14. század között (sőt, azon túlmutatóan sem!). Ilyen például a háztartás vezetése, a családi pénzügyek intézése, a gazdaság felügyelete, a ruhák készítése minden családtag részére, az ingyenélő rokonok és a zsémbes anyósok kezelése, a problémás gyermekek felnevelése, a házasságkötés, a válás, valamint a férjek támogatása és/vagy korholása. Ezek a történetek – ahogy Jochens fogalmaz – döntő fontosságúak ahhoz, hogy megértsük a kora középkori Izland „létezésének kézzelfogható aspektusait”. Hússal gazdagítják a régészet csupasz csontjait.

Fordította: Németh Anikó Annamária

Lisa Hannett: Viking nők
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
336 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft