Hányszor lehet meghalni? | Ray Nayler: Mamutrezervátum

kistibi |

Mitől olyan népszerű oly sok évtized óta a tudományos-fantasztikus irodalom? Miért van, hogy Verne óta, aki életművét a 19. században alkotta meg, a sci-fi rajongóinak tábora nem csökkent, sőt inkább növekedett. A 20. század olyan óriásokat adott a műfajnak, mint Stanisław Lem, Isaac Asimov, Ursula K. Le Guin, Ray Bradbury… és még nagyon hosszan folytathatnánk a sort.

A regényre azt mondják, hogy a legalaktalanabb epikai műfaj. Ennek párhuzamaként mondhatjuk, hogy a sci-fi a legalaktalanabb tematika. A legképtelenebb ötleteket dolgozhatja ki, egyetlen korlátja van csak: az alkotói fantázia, arról meg tudjuk, hogy határtalan. Bármi, bármikor, bárhol megtörténhet, hősei évmilliókat ugorhatnak az időben, fényévek millióit a térben. Egyetlen dolognak kell megfelelnie, de annak szigorúan, mert ha az sérül, a mű válik hiteltelenné. Minden regény felállítja saját szabályrendszerét, és azon belül kell maradnia. A regény alkotójának azonban nem csupán az írói mesterségben kell jártasnak lennie, az, hanem a technikában, tudományban is. „Lem számos olyan technológiai vívmányról írt, ami napjainkra tulajdonképpen létezik. Ilyen az okostelefon, a virtuális valóság, a Google, a Sims nevű játék, a 3D-s nyomtatás, a hangoskönyv, az e-book…” Valljuk be, egy „átlagos” regényírótól ezt azért nem várja el az olvasója. (Létezik olyan, hogy átlagos regényíró?)

Ray Nayler kisregénye a jelenben, és egy száz éves időugrás után a nem túl távoli jövőben játszódik, színhely a Föld: ez eddig tehát nem a sci-fi kategóriája. Sci-fi attól lesz, hogy a regény világában van két olyan tudományos áttörés, amely jelenünkben elképzelhető ugyan, de technikailag még nem megoldható. Létezik egy Elmebank, ahova behívják a különböző tudományok, művészetek legjobbjait, és létrehoznak egy tökéletes másolatot, amit haláluk után felhasználva újra életre keltik a kiválasztottat, természetesen egy másik testben. A genetika területén is hatalmas áttörés van, első eredménye, hogy feltámasztották a mamutokat. Így lesz lehetséges, hogy habár a főhős már a mű első harmadában halott, mégis folytatódhat a történet, továbbra is az ő főszereplésével.

„– Meséljék el, mi történt velem!
– Dr. Damira Hiszmatullina, magát meggyilkolták.
– Mármint megsérültem. És kórházban vagyok.
– Nem. Meggyilkolták. Megölte egy csapat vadorzó. Rajtaütöttek a táborukon. A többieket lelőtték, de magával példát akartak statuálni. Bozótkésekkel vagdalták halálra. A fejét elküldték az elnöknek, hogy szüntesse be az ellenük folyó harcot.”

Még mielőtt a spoilerezés vádja érne, jelzem, hogy a történetnek ez a fordulata már a fülszövegben is olvasható. Mert ez csak kiindulópont. Miért Damira a központi figura? Mert egész életét az elefántok megmentésére tette fel. Az orvvadászok a kihalás szélére sodorták a fajt, a drónok, fegyverek és a technika fejlődésével egyre hatékonyabbá vált a vadászatuk, a vadőrök gyakorlatilag nem tudták felvenni velük a versenyt. Damira nem elméleti tudós volt elsősorban, inkább a terepen végezte a munkáját, rettenetes haláláig. Illetve nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az elefántok mészárlása ne maradhasson titokban, járta a világ legfontosabb hírcsatornáit, mindenhol beszámolt az orvvadászok tevékenységéről. Az elefántcsont kereskedelme szinte elképzelhetetlen hasznot hozott, ezért Damira nagyon durva ellenségeket szerzett magának.

• Olvass bele (az oldal alján)!

Damira első életében már működött Moszkvában az Elmebank. „Az Elmebankot zseniknek és hősöknek szánták. A területük szakértőinek… mint te. A Nemzeti Szellemi Vagyon, azt hiszem, így nevezik. Nem olyan embereknek, akik laborokban ülnek és világító muslicákat tenyésztenek. Minket senki sem akar majd visszahozni a halálból.”

Damira nem az Elmebank miatt utazott Moszkvába, nem is akarja „lemásoltatni” magát. Egy volt diáktársa, akivel együtt járt mesterképzésre, felhívja, és a következő tanácsot adja:

„Megláttam a nevedet a listán, és tudtam, hogy megpróbálod majd figyelmen kívül hagyni. De ezt nem teheted. Bevonják az útleveled. A duma elfogadta a törvényt. Elveszik tőled a támogatási pénzeket, azt csinálnak veled, amit akarnak. Még börtönbe is csukhatnak, aztán rávesznek, hogy alávesd magad… Komolyan Nem fogják hagyni, hogy elmenj. Mindennap látlak a műsorfolyamokban, arról beszélsz, mi történik Kenyában. Fontos dolgokhoz kell visszatérned… ne hagyd, hogy ez utadba álljon.”

És így működik az igazán jó sci-fi. Létrehoz egy olyan alaphelyzetet, amely a reális világban nem képzelhető el, de olyan morális kérdéssel szembesíti az olvasót, ami általánosan emberi: tehát ugyanúgy érzékenyít, mintha reális történet lenne. Lemásolják a tudatomat. Az összes emlékemet, tudásomat, érzéseimet, gondolatomat. Ez eddig rendben van. Ez már tőlem függetlenül létezik, halálom után is. De ki és hogyan fogja eldönteni, hogy mikor és milyen testbe ültetik vissza? Képzeljük el, hogy eltörlik a halálbüntetést, de a legveszélyesebb bűnözőknek kitörlik a tudatát, és a múlt tudósait ültetik be ezekbe a tudattalan testekbe. Mennyire etikus ez? Vagy állatba? Milyen élet képzelhető el egy emberi tudattal élő állatnak? Hál’istennek, a tudományos fantasztikus irodalom elsősorban irodalom, csak utána tudomány, ezért nem a tudományos választ fogjuk kapni, hanem egy történetet.

Miért támasztják fel Damirát, és miért ültetik egy mamut testébe a tudatát? Mert Damira az egyetlen olyan tudós, aki még ismerte a vadon élő elefántokat, és most, amikor a feltámasztott mamutoknak ugyanazokkal a problémákkal kell szembenézniük, ő az egyetlen, aki talán segíthet. A történet az ezzel kapcsolatos erkölcsi-etikai problémákra keresi a választ.

Ray Nayler ugyan Kanadában, Québecben született, de Kaliforniában nevelkedett. Rendhagyó életrajz: több mint két évtizedig volt távol hazájától, ezalatt megtanult oroszul, türkménül, albánul, azeriül, vietnámiul. Csodálkoztam, hogy nyenyec mitológiai utalást találtam a szövegben; vajon honnan tud egy amerikai szerző a nyenyec alvilágról? Az életrajzban a magyarázat. Novellákkal kezdett, de Az óceán szeme című regénnyel robbant be az élvonalba. Most sem csak az írásnak él, vendégelőadó a George Washington Egyetemen.

A kötetet Sepsi László fordította, kiválóan, csakúgy, mint Nayler korábbi regényét, Az óceán szemét. Nemcsak fordít, hanem ír és szerkeszt is. A 2021-ben megjelent Termőtestek című regénye szintén a thriller és a fantasztikum határán mozog, talán innen a választás: hasonló a gondolkodásmódja, mint Nayleré.

Ray Nayler: Mamutrezervátum
Fordította: Sepsi László
Agave Könyvek, Budapest, 2024
144 oldal, teljes bolti ár 3280 Ft
online ár a kiadónál 2624 Ft,
e-könyv változat 2280 Ft
ISBN 978 963 598 2929 (papír)
ISBN 978 963 598 2936 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az óceán szeme szerzőjének legújabb műve feszült ökothriller lélegzetelállító tudományos-fantasztikus jóslatok sűrűjében. A nem túl távoli jövőben Moszkva egy tudományos áttörésnek köszönhetően sikerrel feltámasztja a mamutokat, és egy védett rezervátumba helyezik őket, ám a túlélésükhöz szükség van még valakire, aki képes nekik megtanítani, hogyan legyenek mamutok egy olyan világban, ami egyáltalán nem hasonlít a régi életterükre.
Dr. Damira Khismatullinának, az elefántok viselkedése világszerte legnagyobb szakértőjének segítségét kérik. Bár Damirát évekkel korábban meggyilkolták, a digitalizált tudatát feltöltik egy mamut agyába, és a csorda matriarchájává válik. Vezetésével az állatok átvészelik az évszakokat, és gyors szaporodásuknak köszönhetően megvetik lábukat az új világban. Hamarosan azonban megérkeznek az orvvadászok hangtalan drónjaikkal, mesterséges öszvéreikkel és mindennél halálosabb fegyvereikkel, a történelem pedig úgy tűnik, önmagát fogja ismételni.
A faj jövője Damirán múlik, akire nemcsak nehéz döntések várnak, de idővel szembesül azzal is, hogy a különleges tudásán túl miért hozták vissza valójában. Ray Nayler legújabb könyve bizonyíték arra, hogy Az óceán szeme nem egyszeri csúcsteljesítmény volt, és személyében a sci-fi új nagyságát üdvözölhetjük.