Szüntelen Moszkvába vágyva | Helen Rappaport: Oroszok Párizsban

●  H A   S O K A T   O L V A S O L ,
T O V Á B B    É L S Z  ●

Tóth Zsuzsanna |

Kevés könyv hozott mostanában olyan izgalomba, mint az Oroszok Párizsban. Pedig Helen Rappaport művének műfaji meghatározásával bizony hadilábon állok. Nem is vállalkozom erre a feladatra, hiszen jó esetben is csak közhelyesen, afféle mesélő történelemnek nevezném. Amúgy történelemnek is, mesének is tömény – mégis nagyon olvasmányos.

A mesélő történelem erénye, hogy nem adatokkal kívánja tömni a fejünket, miközben hihetetlen sok információt közöl. Az óriási adathalmaz azonban a tiszta és lendületes stílusnak köszönhetően inkább illatos, színes mozaik, mint statisztikai diagram. Már az első lapokon elkapott a láz, a történelemből és a művészettörténetből ismert figurák kusza kapcsolatrendszerére látva, szinte fel-felujjongtam egy-egy név láttán, jé, ez is, ott, akkor?!

Párizs és az oroszok kapcsolata nyilvánvalóan régi, elég, ha a valaha volt Oroszországban, legalábbis annak művelt rétegében általános francia nyelvtudásra gondolunk. (Messze túlmutat ez a kapcsolat a mi „vigyázó” szemeinken.) A 19. században az oroszországi arisztokrácia szokásává vált, hogy bevásárolni, divatcikkeket venni, kulináris, művészeti és egyéb (!) élvezetek végett Párizsba utazzanak, s ott akár hosszabban időzzenek. A 20. század elején pedig a metropolis már „tele volt” oroszokkal.

Mondhatjuk: Párizs elbűvölte az oroszokat, de hamarosan fordítva is igaz a tétel, Párizs imádni kezdte az oroszokat, előbb fényűzésük, majd kultúrájuk, művészetük is lenyűgözte a változatosságra, új izgalmakra vágyó közönséget. A híres Orosz Balett, amely egy sokoldalú művészetpártoló és -közvetítő személyiség, Szergej Gyagilev vezetésével meghódította a világot, Párizsban aratta első, kiemelkedő sikereit. Táncosai közül többeket nevezhetünk sztároknak, valóságos kultusz vette körül Anna Pavlovnát vagy épp Nyizsinszkijt. Ráadásul Gyagilev az orosz képzőművészek számára is kapunyitogató volt.

De az amúgy is termékeny párizsi századelőben, amelynek katlanában épp az új művészetek forrnak, több oroszra irányul reflektorfény; itt aratta első nagy sikereit például Sztravinszkij vagy Saljapin is – és még jó darabig sorolhatnám. Aztán képzőművészek, írók, költők nevét is – tőlük tényleg lázba jöttem. (A művészettörténet felesleges tudássá nyilvánítása után, nem tudom, hányan lelkesednek majd hazánkban – pár év múlva – ugyanígy e nevek hallatán.)

Eltértem a tárgytól, vagyis dehogy, nagyon is az elején vagyok az Oroszok Párizsban színes, több mint fél évszázadot átölelő tablójának, amelyet néhány bekezdésben bemutatni merőben lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

Helen Rappaport tollából áradnak, kavarognak a nevek, történetek. A bevezető után a szerző elsősorban az orosz arisztokráciára és mellettük a művészekre fókuszál, akik Párizsba már nem pusztán saját akaratukból, inkább történelmi forgószelek sodrása miatt kényszerültek. Az 1905-ös oroszországi események, majd a cári család trónfosztása felkavarja az egész világot. A bolsevik hatalomátvétel valódi veszélyhelyzetet jelentett nem csupán a Romanovok és szűkebb környezetük, de a teljes arisztokrácia, sőt az értelmiség, művészvilág nagy része számára. Az első emigráns hullámtól indulunk tehát, de látjuk a későbbi folyamatot is, eljutva egészen az 1960-as évekig, amikorra már alig maradnak első generációs emigránsok; gyerekeik, unokáik már „igazi” franciák.

• Olvass bele!

Csekély előképzettségemmel s főleg irodalmi élményekkel felvértezve eddig is sok mindent ismertem a történésekből. De Rappaport könyve számos dolgot megváltoztatott bennem. Egyszer csak elkezdtem máshogy nézni a Romanov családra és az akkori orosz krém javára. Tiszteletre méltónak láttam őket, nem csupán, nem feltétlenül a rangjuk, hanem emberi tartásuk az, amit elismerendőnek tartok. A könyvben rejlő számos történet útmutatóféle is, hogyan kell felállni, újrakezdeni, lehetetlen helyzetekben helytállni – vagy éppen elbukni. Az egyes ember-mesék hullámvasútja mellett kirajzolódik és árnyalódik egyrészt az oroszországi helyzet, a világpolitikai hozzáállás változásai, és felvillannak a nagyhatalmi játszmák is, amelyek tovább árnyalják a képet. Az oroszok iránti szimpátia, a kezdeti felbuzdulások, segítő szándékok egy idő után ellanyhulnak. A Párizs vonzásába került arisztokraták, művészek sokszor – mint a fény körül keringő bogarak, lepkék – felvillannak s lehullanak.

A nagy kavargásban hallunk restaurációs kísérletekről, olyan eszeveszett hitekről, hogy talán mégis élnek a minden bizonnyal holtak, hogy előbukkanhatnak az eltűntek – ez a táptalaja például az Anasztaszija nagyhercegnő körüli legendáknak, szélhámoskodásoknak.

Látjuk, hogyan befolyásolja Párizs ipari fejlődése – különösen az autóipar – az orosz emigránsok lehetőségeit, ki és miért tud beilleszkedni, ki hogyan tapasztalja meg a hontalanság keserű ízét, a honvágy sorvasztó bánatát.

Az orosz elit és értelmiség menekülési kísérletei, újrakezdési technikák, vágyak, álmok ütköznek a valósággal, máskor tükrözik egymást. Arisztokratákból lett inasok, szobalányok, sofőrök példáit kapjuk. Látunk nyomorba süllyedőket is.

Kiragadható egy félig-meddig sikersztori is a század elejéről: Marija Pavlovna nagyhercegnő vállalkozása, a Kitmir. Marija Pavlovna kétkezi munkájával és üzleti érzékével épült be a divatiparba, és ezért áldozatokat is vállalt. De, mint az életben általában, itt is van, akinek sikerül, másnak meg nem. A divatcég a harmincas években csődbe ment, Pavlovna nagyhercegnő pedig Amerikában próbált újra gyökeret verni. Nem feltétlenül a tehetség vezérli utunkat, sokszor inkább a szerencse. A bemutatott egyéni sorsokból sok általánosítást olvashatunk ki, kirajzolódik, milyen is volt „orosznak lenni” Párizsban a múlt század első, nagyobbik felében.

Számomra a könyv egyik legizgalmasabb vonulata, ahogyan a művészvilág aktuális állapotáról ad hírt. A sikerek és kudarcok, nagy találkozások mellett beleláthatunk a Montmartre-i bohém romantikával fűszerezett szegénységbe is, vagy megtudhatjuk, miféle motivációk bukkannak fel egy irodalmi Nobel-díj kapcsán. A rendkívül szerteágazó, az évtizedekből kiragadott sztorik sorai között mindvégig ott érezzük a csehovi vágyakozást az elveszített Moszkva iránt. Ám aki hazatért, az sem járt mindig jól, elég, ha csak Marina Cvetajeva sorsára gondolunk.

Napjainkban, amikor a gondolkodó emberek számára Moszkva neve (pontosabban, amit most jelent) nem cseng igazán jól – talán nem könnyű éppen a nosztalgiát emlegetni a város kapcsán. De a Párizsba került oroszok számára az elveszített hazát jelentette, a végtelen, el nem múló visszavágyást.

Nagy vállalás Helen Rappaport könyve, amelyet a történetdarabokhoz kapcsolódó képmelléklet, a kiemelt szereplők névsora, főbb adatai, valamint gazdag jegyzetanyag tesz teljessé. S nem mulaszthatom el megemlíteni Tomori Gábor remek fordítását, ami nagyban megalapozza az olvasás élvezetét.

Helen Rappaport: Oroszok Párizsban
Fordította: Tomori Gábor
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft,
online ár a kiadónál 4874 Ft
ISBN 978 963 504 8663

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Párizs ​tele van oroszokkal – írja Hemingway 1922-ben, miután megérkezik a Szajna parti fővárosba. – Egyfajta gyermeki reménykedéssel áramlanak Párizsba. Senki nem tudja, hogyan élnek, leszámítva, hogy eladogatnak ékszereket, arany dísztárgyakat és családi ereklyéket, amiket magukkal hoztak Franciaországba.”
És valóban, a Romanov-dinasztia bukását, a bolsevik hatalomátvételt követően vagyonuktól szinte teljesen megfosztott oroszok ezrei menekülnek a francia fővárosba, s az éjszakai lokálok, a finom borok és ételek nyújtotta élvezetek, a Gyagilev vezette Orosz Balett fénykorát felváltja a nélkülözés keserve és a munkalehetőségért való küzdelem. Egykori tábornok áll a szálloda portáján, admirális várja a kuncsaftokat az autómosóban, miközben a feljebbjutás reményében pincéri és taxisofőri ábrándokat kergetnek. Nagyhercegnők, grófnők varrják a párizsi elit szláv motívumokkal ékített, Coco Chanel tervezte ruháit, a nemrégen még Oroszország-szerte ünnepelt művészek lepukkant albérletekben húzzák meg magukat, álmatlanul és éhesen, a mindent elsöprő honvágytól szenvedve.
Az ő történetüket írta meg A négy nővér és A forradalom fogságában című bestsellerek szerzője, Helen Rappaport, imponálóan gazdag, eddig feltáratlan forrásokra támaszkodva, rendkívül színes anekdoták és eltalált jellemrajzok sokaságát felvonultatva, az őszinte együttérzés hangját sem nélkülözve.