»Még a legvékonyabb fénysugár is legyőzi a sötétséget« | Romana Romanisin: A háború, amely megváltoztatta Rondót

Fazekas Erzsébet |

Teljes joggal hihetnénk, hogy napjainkban írták ezt a könyvet. Egyértelmű, hogy az ukrajnai háború idején nagyon nagy szükség van arra, hogy az ukrajnai gyerekek, de persze a másutt élők is valami reményt adó üzenettel záródó szöveget vehessenek kezükbe. Ám Romana Romanisin és Andrej Lesziv könyvének eredetije 2015-ben született, de a Pagony Kiadó felelősei teljes joggal gondolták úgy 2024-ben, hogy Rondo-Ukrajna lakóinak hősiességét ismételten reflektorfénybe kell állítani.

A harctéri eseményekről szóló hírek ugyanis éppen a bevezetőben sugallt gondolatra figyelmeztetnek. Ezt igazolja egy május végén megjelent cikk is, aminek szövegéből most fájó szívvel emelem ki az alábbiakat: „Világvége hangulat lett úrrá Ukrajnán. A háború elején még a dac és az összetartozás érzése ragadta magával az embereket, viszont manapság már lasszóval kell fogni önkénteseket, miután a fronton cudarul alakul a helyzet, részben az orosz mozgósítás, részben a csörgedező nyugati támogatás miatt. Az adakozó kedv is megcsappant. Nem utolsósorban azért, mert sokan elvesztették az állásukat, illetve felélték a megtakarításaikat. Több tízezer katona két éve lövészárokban él, nap, mint nap látja meghalni a bajtársakat, utánpótlás nem jön, így kétségbeesnek, miközben erősítésre várnak… az arcvonal mögötti területeken újfajta kétségbeesést, igen nagy fáradtságot érezni. A frontvárosok lakossága körében is.”

A lapozgatva most megismert (mese)város lakosaira – eleinte – nem teljesen érvényes a fenti megfigyelés. A címlapon a kéttucatnyi mezei pipacs idilli derűt sugall (a virág szimbolikájára még visszatérek), de már megjelenik a fenyegető utalás is: egy ’játék’ tank csövéből lövedékek potyognak a kockaházra, aminek hátsó falát lángnyelvek nyaldossák. Az említett mezei idillre különösen nagy szükség van, hogy ellenpontozza és ezzel valamennyire oldja a történetben rejlő feszültséget.

Az első mondatból kiderül, e különleges város, Rondo „levegője tiszta és áttetsző, mintha a legfinomabb fényből szőtték volna”. Hogy miképpen lehet fényből levegőt szőni, azt tekintsük költői megfogalmazásnak, emlékeztetve magunkat arra, hogy veszélyes, véres, sőt gyilkos témáról írt mesekönyvet tartunk a kezünkben, amely Rondo különleges, „törékeny lakóiról” szól. Bizony, a tankokkal szemben minden törékeny… Nem csupán a nagy gonddal ültetett virágok, hanem „a hóbortos épületek” és városukért rajongó, a madarakkal társalgó lakók is, akik szeretnek énekelni, rajzolni, verset írni. A város szeretetében élen jár három barát: Dankó (a világító testű, ragyogó szívű űrlény), Fábián (a magenta-lila lufi-kutya, akit a legkisebb szellő is felkapna, ha nem volna nyakörvén egy súlyos, F-betűs ezüst medál), és Zirka (a papírból hajtogatott madár, aki imád feljegyzéseket írni utazásairól a szárnyaira). Dankó biciklin járja az utcákat, a kosarában mindig magával szállított vastag növény-atlaszban réges-régi metszetek vannak. (Figyelem, gyerekek és szülők, arra is való a mese, hogy a mesélő új fogalmakkal gyarapítsa szókincseteket.)

A város ékessége a daloló virágokkal teli üvegház. Leghíresebb műsorszámuk egy Mozart-rondó. Ekkortól úgy vélem, részben innen jön a város neve, részben az illusztrátor azon ötletéből, hogy kör alakúra rajzolta. (De a rondó kertészeti fogalom is lehet, mivel így nevezik a francia stílusú parkokban a kör alakú, szimmetrikusan ültetett növényekben gazdag, nagy virágágyakat.)

Dankó az üvegházban kezdi a napot, együtt énekel a gondozott növényekkel. Majd Fábiánnal találkozik a kávézóban, s együtt látogatják meg a legújabb útjáról hazatérő Zirkát. A helyzet olyan idilli – lehetne. „Aztán minden hirtelen elcsendesedett. A városban halkan suttogva terjedt a hír”… – olvasom, s ekkor lapozni kell a könyvben. A halványzöld, mustársárga színek helyét a következő oldalakon fenyegető lilás-szürke veszi át. Orkán szaggatja a fákat, az utakon tankok vonulnak, s a szöveg ez: „közelít a háború”. A lap jobb alsó sarkában megjelenik a címlapról már ismert golyópotyogtató tank és az indiántollas lángnyelvektől ölelt ház képe. „Rondó lakói nem tudták, ki az a Háború” – mondja a világító űrlény, és karjait széttárva az égre bámul. Ott is egy fekete öltönyös alak bombát szorító kezére. „Úgy bukkant fel, mintha a semmiből jönne… a nyomában romok, zűrzavar és éjsötét mindenütt… amerre járt, fekete virágokat vetett. A száraz, szúrós gyomok némák és szagtalanok voltak, azonnal kihajtottak a földből, összekapaszkodtak, sűrű bozóttá fonódtak össze, és eltakarták a Napot. Fény nélkül Rondó védtelen virágai gyengülni és hervadni kezdtek… felhagytak az énekléssel.” A gyerekek számára – úgy gondolom – tökéletes magyarázata ez a háborúnak.

A három törékeny és látszólag gyenge főszereplő azonban bátran szembeszáll a Háborúval… Kérték, hogy távozzon. De a Háború nem hallgatott rájuk. Csak „törtetett előre. Nem kímélt senkit. Az egyik kő mellkasán találta el Dankót, Zirka papírszárnyának széle szikrától kapott lángra. Fábián lábát egy fekete virág tüskéje szúrta át.”

A barátok úgy gondolták, eredményesebb lehet, ha a saját nyelvén szólnak hozzá. Ha a saját fegyvereit fordítják ellene. Szíven kell találni – gondolták. De hiába, mert „a Háborúnak nem volt szíve”, és csak továbbkúszott.

• Lapozz bele!

Egyre kevesebb lett a fény. Ekkor Dankó bement a kormos falú üvegházba, s a biciklijén pedálozva fénysugarakat bocsátott a megmaradt növényekre. Azok erre felemelték a fejüket, és énekelni kezdtek. A lámpa fénycsóvája elérte a közeledő Háborút, aki ettől megrettenve megállt. „Mert még a legvékonyabb fénysugár is legyőzi a sötétséget.”

Dankó rájött, az a megoldás, ha hatalmas fénygépet építenek. Így hát összefogott az egész város. A lakók gyűjtötték az alkatrészeket a géphez. Zirka felderítő utakra repült, majd feljegyezte az ellenséges táborok elhelyezkedését. Amikor elkészült(ek) a gép(ek), mindenki egyszerre tekert. Forogtak a pedálok, a kerekek, és egyszeriben ragyogó fény áradt szét az utcákon. „Minél jobban ragyogott a fény, hangosabban szólt a város himnusza, annál halványabb lett a Háború, a sötétség, a sok tüskés, fekete virág. Aztán GYŐZELEM! Eltűnt az összes fekete virág, teljesen eloszlott a sötétség. Majd mindenütt vörös pipacsok nőttek. Rondó lakói újjáépítették a várost – és azóta az üvegházban ismét nyílnak és énekelnek a virágok.” És rögtön itt dicsérem meg Vonnák Diána gyöngéden érzelmes fordítását.

Ám ne legyünk ennyire gyermekien naivak, a dolgok soha nem oldódnak meg ilyen egyszerűen – elvégre ott a figyelemre méltó üzenet a mesekönyvnek egyáltalán nem mondható album végén. „Nem lehet mindent helyrehozni. Dankó szíve fölött látszik a kő okozta sok repedés, Zirka szárnyán az égésnyom, és Fábián sántít a sérült lábára.” A városlakók pedig mind megváltoztak. Mindenki szomorú emlékeket őriz a Háborúról, s velük maradt a sok vörös pipacs.

Akkor most elmondom, mert talán nem mindenki tudja: 1914 óta a háborús halottakra való emlékezés nemzetközi szimbóluma a pipacs. „Már soha semmi nem lesz olyan, mint régen…” – ismétlődik a szomorú tanulság a hátsó borítón, ahol azt látjuk, hogy az egymagában is nagyon kackiásan álló bátor pipacsot egy közeledő – harci helikopterre emlékeztető – szúnyog akarná szívókájával megdöfni… (Hogy sikerül-e, s mi fog ezután történni, bízzuk a ’mese’ olvasójának fantáziájára…

A könyv fordítását és kiadását az Európai Unió (House of Europe programja) támogatta. Eredetijét 2015-ben adták ki, az ukrajnai Lviv városában.

Romana Romanisin:
A háború, amely megváltoztatta Rondót
Pagony Kiadó, 2024
Fordította: Vonnák Diána
Illusztrálta: Andrij Lesziv
32 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 3392 Ft
ISBN 978 963 587 5986

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Különleges város volt Rondó. A levegője tiszta és áttetsző, mintha a legfinomabb fényből szőtték volna. Törékeny lakói virágot ültettek, gondozták a kerteket és a parkokat, hóbortos épületeket húztak fel, társalogtak a madarakkal és a növényekkel, szerettek énekelni, rajzolni, verset írni. És boldoggá tette őket, hogy Rondóban élnek.
De Rondóba egy nap megérkezik a Háború, és már soha nem lesz semmi olyan, mint régen…