Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós (részlet)

ELŐSZÓ

Soha nem voltam kórházban, kivéve gyerekkoromban a mandulaműtétem és az ál-vakbél operációm. Beteg is ritkán, előadás sose maradt el miattam, nem egyszer játszottam nagy lázzal az Orfeumot. Igaz, volt egy gyerekkori asztmám, amit kihevertem, de mostanában valahogy visszaszállingózott. Kétszer ájultam el az ötven év alatt. Egyszer a Fészekben még fiatalon, amikor Évával, a feleségemmel ebédeltünk, rosszul lettem, kimentem az utcára és az aszfaltra taknyoltam. Hívták a mentőket, beszállítottak a kórházba, ahol megállapították az akkor szokásos betegséget: vegetatív neurózis. Ez akkoriban mindenkinek volt. Diagnózis: „Fogjam vissza magam, mert túlhajszolt vagyok.”

Mostanában, hetvenen túl elkezdtem rosszul „levegetni”. Nehezen kaptam levegőt, megdagadt a lábam, de játszottam tovább. 2022. december 26-án a Játék a kastélyban ment a Vígszínházban. Hirtling István, kedves tisztelőm, majd barátom előadás után feljött egy kis baráti társasággal a társalgóba. Böröndi Kati kolleganőmet kísérte, akit régóta nem láttam, és ott maradtunk beszélgetni. Hirtling ránézett a dagadt bokámra, és határozottan azt mondta: „Ebből elég, holnap viszlek az orvoshoz!” Igyekeztem ellenállni, de labilis fizikumommal ez nem nagyon sikerült, és másnap reggel nyolckor ott álltunk a Városmajori Érsebészeti Klinika Gaál József úti bejáratánál, ahol Entz László professzor úr már várt minket. Sajnálatos módon a professzor azóta elhunyt, én pedig neki köszönhetem az életemet. Isten áldja! A kardiológiai osztályra mentünk, ahol azonnali hatállyal ott tartottak. Akkor kezdődött keserédes kálváriám.

Először is megtudtam, hogy ha aznap nem kerülök be, soha többé nem lett volna szükségem kórházra, merthogy: kampec!

Hosszú vizsgálódási procedúra következett: elkezdtek szurkálni itt-ott-amott, vér mindenütt, dagadt vénák, röntgenek, CT-k, MR-k, gyógyszerek halmaza… Nem akarom elmondani az egész hercehurcát, csak a számomra „legkedvesebbet”, maradék életem megkeserítőjét: a VÍZHAJTÓT.

Ezt nem tudják elképzelni, csak aki már járt hasonló cipőben. Először is a szégyen, hogy a sorstársak és az ápolók előtt azt a bizonyos kacsát hogy és mikor vedd elő. Sajnos a kényszer rávisz, hogy akkor is elő kell venni ezt az izét, amikor a látogatók vannak, és beleizélni az izébe, és amikor már tele van az izé, hívni az ápolónőt, hogy kiürítse az izét, és kezdődik elölről az izé… És ennek se vége, se hossza! Apropó… egy pillanat, ki kell mennem, mindjárt jövök…

Nagyon sok rosszat hall az ember az egészségügyről manapság, azt mondják, kevés az orvos és kevés a képzett ápolónő. Meg kell mondanom, csodálatos orvosokkal találkoztam Becker Dávid professzor úr osztályán. A doktorok, rezidensek, gyógytornászok és főként az ápolónők, akik mesterségük teljes tudásával végezték a munkájukat, „halál” pontosan és szakszerűen, kedvesen, sok humorral, mindenkit a nevén szólítva, mintha személyes családtag lenne. Cseré

érdekes a „színpad”! Ahogy jönnek-mennek a mentősök, hozzák-viszik a betegeket, akik tele vannak katéterrel és infúzióval, mozdulni se tudnak, megszólalni is alig, és másnap látom, hogy már fölkelnek az ágyból, viccelődnek, ironizálnak a másik betegen, hogy az milyen rosszul néz ki.

Na és a tanácsok! Nagyon sok tanácsot kaptam sorstársaimtól, hogy hova menjek ellenőrzésre, milyen vitaminokat, milyen biszbaszokat szedjek be, hogy jól legyek. Akik megismertek, azoknak művész úr voltam, de hívtak Miklóskámnak és Benedek úrnak is.

Éva, aki a két szülést kivéve szintén sosem volt kórházban, ez idő alatt Füredre került a szívszanatóriumba. Naponta egyeztettük kórlapunkat. „Hogy vagy? – Hogy vagy? Tényleg jól vagy? – Tényleg jól vagyok! Miért vagy jól?” Ilyen és ehhez hasonló rendkívül izgalmas beszélgetések zajlottak közöttünk. Akárhogy is éreztük magunkat, a dialóg mindig ugyanez volt, és „megnyugodtunk”, hogy a másik is azt hazudja, „jól van”!

De a csúcsjelenetek a délutáni látogatások voltak. Hirtling Istvánnal évtizedekig szakmai barátságban voltunk. Egyszer csak valami olyan őszinte érdeklődéssel, figyelemmel, segítőkészséggel fordult felém, amit kevés embertől tapasztaltam. Velem volt a nagyon nehéz napokon. Mindennap meglátogatott. Sőt drága felesége, Csilla még főzött is nekem. Istvánnal egy egészen új barátságot alakítottunk ki. Nagyon köszönöm, hálás vagyok neki, hogy nem hagyott meghalni és ezt végigcsinálta velem. Azóta is majd’ mindennap beszélünk telefonon, bár tegnap nem hívott… Murányi Tünde is, a drága, akivel nagyon jóban vagyunk, sokszor játszottunk együtt, sokszor rendeztem, bejárt a kórházba és izgult értem. Sokáig nem volt köztudott a betegségem, nem voltam mindennap az újságban, nem is akartam benne lenni, csak azokkal az emberekkel beszéltem, akik közel állnak a szívemhez. Egyik ilyen Tünde, aki szintén csodálatosakat főzött és a hogylétemen kívül az is érdekelte, hogy ízlett, amit főzött. Hát, Tünde, nagyon finom volt. Köszönöm.

Azt viszont elmondhatom, hogy a kórházi kaja borzasztó volt. Előttem van a zsemle celofánban, mellette szintén celofánban valami párizsiszerű… hm… Ez volt a reggeli. Az ebéd is mindennap ugyanaz: zöldségleves, és ami utána jött… Arról jobb nem beszélni. De hát ez legyen a legnagyobb baj, a barátaim megoldották. Szacsy, Szacsvay László csodálatos paprikás krumplival lepett meg, és őt is érdekelte, hogy ízlett-e. Többször rákérdezett. Néha annyi kajám volt, hogy tele lett a frizsider. Éjszakánként földimogyorót majszoltam, amit Kelemen Pistitől kaptam.

 

Albert fiam annyira féltett… Mindent megtett, hogy ezt a betegséget túléljem. Érdekelte, hogy milyen gyógyszert szedek, mit mondott az orvos, mindennek utánajárt, minden orvossal beszélt, mindent elintézett. Beérett a „szerelem”! Közben lejárt Füredre Évához. Azóta is rajtam tartja a szemét. Sokszor lehurrog, megszid, ha nem csinálok meg egy tornagyakorlatot, vagy elfelejtek bevenni egy gyógyszert. És ami általában csak amerikai filmekben szokott lenni, mindig azt mondja: „Szeretlek.” Hát, azt hiszem, ennél nem kell több!

Karácsonyra kaptam tőle egy üres füzetet – arra kért, hogy írjam bele a gondolataimat. Mindent, amiről álmodom, és azt is, ami a valóság. Ha nem is abban a füzetben, de ebben az emlékezésben talán benne van az, amire gondolt. Azokat az érzelmeket, azokat a bensőséges gondolataimat, amik vele kapcsolatosak, úgyse lehet leírni. Csak annyit mondok: Szeretlek!

 

Ajánlom ezt a könyvet a fiaimnak.

Benedek Miklós 
2023 decembere

Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft