»Én szeretem a jó modort« | Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós

H. Móra Éva | 

Igazi úriember, amolyan régi vágású. Ez az első gondolatom, amikor Benedek Miklós alakját, játékát felidézem magamban – s ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül. Ezért is telitalálat a borítófotó: a művész szuggesztíven néz ránk, jellegzetes fej- és testtartásával, nyakkendősen, kalapban – bár ez a félrecsapott kalap a pesti kabaré, a kuplék, az operett világát idézi (ahogy Benedek valóban megidézte azokat Budapest Orfeum című előadás-sorozatában Császár Angelával és Szacsvay Lászlóval).

Telitalálat a cím is, az „úriemberes” szófordulat. (Nos, itt az elején megjegyzem, nagyon nem szerette, ha külső megjelenése alapján „címkézik” színészként is: „…én civilben szeretek elegánsan öltözködni, szeretem a jó modort, és valóban tartok pár lépés távolságot. De ez én vagyok, Benedek Miklós, a magánember, nem a színész. Nem szeretem, amikor felszínesen összekeverik a kettőt.”)

Mindnyájan nagyon vártuk Benedek Miklós vallomásos könyvét (gondolatait a szintén színház közeli Vajda Katalin jegyezte le), több okból is. Egyrészt nagy művész, stílusos, utánozhatatlan egyéniség – volt, sajnos; már a könyv megjelenését se érhette meg. A másik két ok gyarló emberi mivoltunkból fakad: pletykaéhségünket elégíti ki, ha színházról, színházi emberekről olvashatunk. Kíváncsiságunk szomorú apropója pedig fiának, Benedek Tibornak tragikusan korai elvesztése – ennek kapcsán is ráirányult a figyelem a színművészre.

Sorai nyomán olyan ember alakja bontakozik ki, aki él-hal a szakmájáért, aki igazi alázattal, minden mást félretéve dolgozik az adott darabon. Gyerekkorától színész akart lenni. Volt példa előtte, hiszen apja is az volt, kabarészínész; aki egy-egy próbálkozás erejéig próbált ugyan kitörni ebből a státuszból, de nem sikerült, bármennyire is vágyott többre. Keserűsége – és hipochondriája – végül öngyilkosságba kergette. Gyermeke nemcsak halála után, hanem már életében is állandó apahiánnyal küzdött, hiszen a szülők korán elváltak, Miklós anyjánál maradt, apját csak hétvégente láthatta. S ha vele volt is, nem beszélgettek. Anyja sem beszélgetett vele – nem csoda, hogy rossz emlékei maradtak a gyermekkorról.

Érdekesen ír szüleiről; arról, hogy mennyire más elveket vallottak: anyja hithű kommunista volt, párttag, neki az elvtársozás volt a szava járása, míg apjának a kérlek alássan. A fiúnak az utóbbi volt a rokonszenvesebb… Ahogy írja, akkoriban a politika „beszivárgott” a hálószobába, egyenes út vezetett a válásig. Rideg anyja elől gyakran próbált apjához költözni, ott meg annak új felesége nem szívelte. Később anyja is új párra talált, öccse is született a kapcsolatból (később ő is önkezével vetett véget életének – micsoda tragédia!). Nevelőapja révén egy időre Romániába költöztek, ezalatt háztartási alkalmazottjuk itthon eladja a lakásukat. Szükséglakás, Miklós két évre nevelőintézetbe kerül. Sok költözés, sok iskola, kevés barát, magány. Nem szívesen emlékszik ezekre az évekre sem.

Aztán fordul minden: főiskolás lesz! Innentől haláláig a színészet áll élete előterében. Lelkesedéssel mesél minden apró részletről, végigkövethetjük művészi fejlődését, jó és rossz döntéseit, emberi kapcsolatait, amelyek az ínséges évek után végre megadattak neki. Meleg hangon ír erről a bohém, gondtalan időszakról: „Mindig feltűnően, hangoskodva léptünk ki a főiskoláról, hogy mindenki lássa, mi nem akárkik, hanem ’színisek’ vagyunk.” Betekinthetünk a színházak belső világába, megismerjük a színészek hétköznapi problémáit is. Kezdő színészként, a Hevesi Sándor térre költözött Nemzeti Színházban jelentéktelen, kicsi szerepeket kap, ezért fellép a Gyermekszínházban is, valamint visszajár a főiskolai vizsgaelőadásokra is, szerepeket vállal ott is. A Nemzetiben pedig figyel, tanul a „nagyoktól”. Ebben az időben Major Tamás volt az igazgatója, akinek a politikai szerepvállalásairól és igazgatói tetteiről azóta már sok mindent megírtak. Benedekben ez maradt meg: „Mi ezt a Majort szerettük. Nem ismertük azt a Majort, aki ’gyilkos’ volt, a Nemzeti Színház igazgatója és párttitkára, KB-tag, aki Timár Józsefet és a többieket elküldte a színháztól, a véresszájú kommunistát és mindazt, amit az ember hallott róla. Mi nem ismertük azt az embert.”

• Olvass bele!

Mondom: csak a munka, csak a darab, csak a színészmesterség! Nem sorolom itt az összes színházat, a szerepeket, a rendezőket (ő maga is rendezett), ezt mind bőségesen taglalja a könyv. Fontos azonban: élete és pályája mélypontjának tekinti, amikor a politika kezdte átszőni a művészi megítélést. Pontosabban: amikor az új Nemzeti élére (már igazgatóként) Schwajda György került (2002), a kritikusok utálattal írtak minden színpadi megnyilvánulásáról, mivel szerintük bojkottálni kellett volna, nem pedig megmaradni a színházban. Csak a munka, csak a színészet! Ő mindvégig megőrizte politikai semlegességét: „…amire igazán büszke vagyok, az az, hogy minden díjat más-más politikai kurzus alatt kaptam. Kádár elvtárstól Orbán polgártársig…” – és folytatja a sort.

A valódi úriember nem csupán külső megjelenésében az, hanem tartásában, korrektségében is. Benedek minden mondatában őszinte, nem titkolja negatív véleményét sem, nem köntörfalaz, de nem is nyers. Akivel szakmai nézeteltérése volt, annak is elismeri erényeit. Sérelmeiről – akadtak bőven! – visszafogottan beszél. Egy igazgatóváltásról így: „Ne felejtsük, 1989-et írtunk, jött a rendszerváltás. Lehet, hogy ez volt az oka. Lehet, hogy nem. Nem tudom. Nem is kell tudnom.” Amikor eljött a Katona József Színháztól: „Ha tizenhét év után az igazgatómnak ennyi a hozzáfűznivalója, akkor ott nincs mit keresnem. Nem írtam alá a következő évi szerződést, és eljöttem […] A negyvenéves jubileumi bankettről elfelejtettek értesíteni. Végül is több mint húsz év telt el. Teljesen érthető…” A kritikákról: „…ha így gondolják, így gondolják.” Elmaradt rendezési lehetőségekről, ezeknek okairól: „Ezeket a dolgokat nem lehet tudni. Lehet, hogy teljesen más az oka, mint amire az ember gondol.” Miután mennie kellett a Főiskoláról húsz év tanítás után: „Húsz év után egyszer csak kiderült, hogy amit én tudok, az nem kell, mert annak lejárt az ideje, ahogy az én időm is, és kirúgtak.” A sérelmek ellenpontja a hála: hálával gondol azokra, akik segítettek rajta, amikor pályáján el-elakadt. Ügyel arra, hogy őket mind megemlítse név szerint.

Végül: egy életrajzi könyvből nem hiányozhat a magánéleti szféra. Őszintén beszél házassága hullámvölgyeiről is és torokszorítóan fia elvesztéséről.

Írásom elején ezt emeltem ki Benedek Miklósról: nagy művész, stílusos, utánozhatatlan egyéniség. Végigolvasva a könyvét, áttekintve az életét, hozzáteszem: és gerinces, jellemes, tisztességes ember.

Hétvégi olvasásra ajánlom, mert letenni – azt nem lehet!

Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós
Corvina Kiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 3992 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 136 9939 (papír)
ISBN 978 963 137 0041 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Megannyi sikeres szerep után Benedek Miklós most a legnagyobb kihívással birkózott meg: saját magáról, a saját életéről mesél.
Együtt sírhatunk és nevethetünk a pályatársakkal, az idősebb és a fiatalabb kollégákkal, a barátokkal és a családtagokkal. A gyerekkortól a jelenkorig tartó történetben minden szóba kerül: a sikerek, a mindennapi örömök mellett a kudarcok és a megrendítő családi tragédiák is.
Benedek Miklós társa a könyv megalkotásában egy régi jó barát, az író Vajda Katalin volt, akinek köszönhetően egy mellbe vágóan őszinte vallomást olvashatunk.
„Nem fájt a vakbelem, csak azt akartam, hogy anyám velem foglalkozzon és sajnáljon. Bementünk a kórházba, fogtam az oldalamat és eljátszottam, hogy fetrengek a fájdalomtól, mire az orvos zokszó nélkül kivette a vakbelemet, sőt utána még meg is mutatta, hogy milyen csúnya. Majdnem elröhögtem magam, látva azt az összetekert randaságot. Hogy tényleg csúnya volt-e, nem tudom, fogalmam sincs, hogy néz ki egy szép vakbél.”