● A T Ö R V É N Y E K
M E G H A L N A K,
A K Ö N Y V E K S O H A ●
Fazekas Erzsébet |
Megáll az eszem. Ez a könyv tévedésre épül. Arra, hogy egy 14 alatti kislánynak nem az az első dolga, hogy sikítani, kiabálni kezdjen, amikor egy pár évvel idősebb nagyfiú egy éjszaka beoson a szobájába, fojtogatni kezdi, majd megerőszakolja. Nem hívja segítségül a közeli szobákban alvó szüleit, a testvérét. Akkor éjjel nem tudott hangosan tiltakozni, mert Kevin – nem akárki, hanem régi ismerős: fivérének barátja, szüleinek kedvence, akibe talán egy kicsit ő maga szerelmes is – erővel lenyomta, befogta a száját. Ezt az eseménysort magában olykor visszaidézi, majd évekkel később mégis csak elmondja egy rendőrnőnek.
Viszont akkor reggel nem az volt az első dolga, hogy elpanaszolja az erőszakot a családjának. Holott lett volna erre módja – már ha elég bátor, nyílt és őszinte… Már csak azért is, mert az anyja – meglátva az ágyneműn az erőszak nyomait jelző vérfoltokat – szemrehányóan jegyzi meg, biztosan rosszul számolta ki a menzesze idejét. Eden száját lezárja a szégyen, a megalázottság, és az, hogy Kevinnek elhitte: megöli, ha pofázik. Kevin azt is mondta, amúgy se hinne neki senki! Edy tehát mindent magába fojt. Nemcsak másnap reggel hallgat, hanem utána is sok éven át.
Keserű szójátékkal mondom, a szerző által megrajzolt „AMBERI sors” (© D. Magyari Imre kollégánk) az Edyt érő első traumától kezdve szinte kizárólag rossz döntéseket mutat – amelyekért látszólag a főszereplő felelős, holott szinte mindenki az, csak éppen ő nem.
Magában őrizgeti a kínosan gyötrő emlékképeket, a kiszolgáltatottság érzését – és ezzel a lehető legrosszabbat teszi önmagának. Saját személyiségét rombolja, csaknem porig. Csökkent értékűnek érzi magát, és mindent el is követ, hogy azzá is váljon. Nem veszi komolyan az érzelmeket, elidegeníti magától azt a fiút (Josh-t) is, aki őszintén szereti/szeretné őt. Olykor drogozik, cigarettázik, de legfőképpen – ama bizonyos éjszaka óta – fűvel-fával lefekszik. A testét odaadja bárkinek, mint valami értéktelent, ami neki már nem kell.
A szintén 14 éves kora előtt ’megrontott’ Pető Attila legújabb megszólalásának most olvasott szövegéből másolom ide azt a gondolatot, ami a megerőszakolásra épp úgy igaz lehet, mint amit ő, a papi abúzusra értett: „A legnagyobb változásokat akkor érhetjük el, ha megszólalunk. Ha minél hangosabbak vagyunk mi, áldozatok, ha a szégyenérzetünket felváltja a bátorság és a tenni akarás. És nem hagyjuk magunkat akkor sem, ha megpróbálnak minket elhallgattatni, ellehetetleníteni.” Ám Eden (Edy) magát hallgattatja el….
Töprengek, nem értem-e félre a szerző szándékait. Lehet, hogy éppen a megütközés keltésével akarja felrázni az olvasót. Ha az az olvasó történetesen szülő, pedagógus, hitoktató-lelkiatya, vagy egyszerűen csak másokra figyelő, empatikus, jóérzésű szomszéd, jogkövető magatartással élő állampolgár. Aki érzékelve a gyerek megváltozását, megpróbálja kideríteni, mi történhetett vele… Tehát a hibát talán nem annyira a kamasz kislány követte el, hanem a szülei, a nevelői. Mindenki felelőssége, hogy a gyerek senkit nem talált maga körül, aki előtt megnyílhatott volna arról, ami vele történt. Nem volt mellette senki, aki meggyőzte volna arról, hogy érdemes a hatósághoz fordulni, eljárást kezdeményezni.
Eden tehát az első reggel nagy bajba sodorta magát, hogy nem mutatta meg nyakán, combján a szorítások foltjait, a letépett – még nem véres – bugyiját. Rossz a kiindulópont, füstölgök magamban, majd bosszankodom Amber Smith egyszerű tévedésén. (Amikor Eden a hótól letakarított hintaágyra ül, úgy érzi: „zúzódásaim megdagadnak a hideg fa és a fémláncok érintésétől.” A szerző ne tudta volna, hogy a zúzódásokat jegelni szokták?) És hiba az is, bár ettől független, hogy Edy nem ismeri fel az elsőként felbukkanó empatikus felnőttben a bizalmasát, a lehetséges segítőt. A tanárnő menedéket nyújt neki a könyvtárban, felkínálja neki, ezentúl ebédidőben vezessen könyvklubot. Itt látja a falon a Cicero-idézetet: „Egy szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül.” A könyvek között tehát lelket talál, de saját lelkében nem találja meg a nyugalmat. Már a könyv 50. oldalán járunk, de még a legjobb barátnőjének, Marának se mondta el, mi történt vele. Pedig úgy érzi: „mintha mostanában a bőröm, akárcsak az elmém, kifordult volna önmagából.”
Edy gyűlöli a szüleit, mert nem tanították meg neki, hogyan legyen a maga ura. De ezt is elfojtja, és míg hallgat, magát is ostorozza: „miért érzem úgy, hogy az egyetlen ember, aki ismer, az Kevin. Beteges. Be kellene záratni emiatt. Mégis, ő az egyetlen, aki tudja az igazságot. Nemcsak arról, ami történt, hanem rólam…” Felnőtt segítő híján így kerülnek tévutakra a kislány gondolatai. Ezért szeretném ezerszer aláhúzni, hogy nem szabad hallgatni!
Edy különös változásokon megy át – de csak gondolataiban. Miközben tetszik neki Josh, aki randira hívta, attól tart, hogy félelemben kell élnie. Talán arra gondol, hogy senkivel nem fekszik le többé? Dehogyis, épp ellenkező következtetésre jut: „Kevin továbbra is a hatalmában tart” és „hirtelen az a gondolat, hogy valaki más járjon ugyanott – helyette – olyasmivé válik, amire vágyom, akarom, szükségem van, annyira, hogy ki nem tudom fejezni. És nem igazán érdekel, hogy ki lesz az, bárki más megteszi. Ez a srác, Joshua is jó lesz.”
Vagyis az, hogy megerőszakolták, totálisan hazavágta a párkapcsolatra való képességét, érzékenységét. Pedig a traumát ki kellene beszélnie, fel kellene dolgoznia, mert ha nem teszi, az súlyos, hosszú távra ható következményekkel jár…
Edy szinte mindent elkövet, hogy jól összezavarja Josht, hogy a fiú ne akarjon vele többé találkozni. Josh mégis megkeresi a könyvtárban. Ekkor alkudja ki, hogy senki ne lássa őket együtt. Ezért éjszakánként találkoznak – Joshua szobájában. Edy azonnal levetkőzik, Josh meg nem. Életszerű ez? Vagy a megalázott, bántalmazott lány így megy a dolgok elébe? Önmagát bünteti? Ez volna tehát az iskolai vécében róla szóló ribancozó falfirka önbeteljesítő jóslata? Levetkőznek, ágyba bújnak. „Már nem csókol tovább. Lenéz a meztelen testemre. Én is lenézek. De csak egy hatalmas, tátongó sebet látok, ami olykor még mindig mindenhol sajog. Remélem, ezt se veszi észre.” A fiú szeretné megtudni, hány éves. Edy 16-nak hazudja magát, Josh ezért esik kétségbe később, amikor megtudja, hogy még a 14-et se töltötte be. „Felfogtad – veti Edy szemére –, hogy megvádolhatnak kiskorú ellen elkövetett nemi erőszakkal.” Eden kineveti: „Az emberek minden nap megúsznak valóban borzalmas bűnöket. Te nem, nem erőszakoltál meg.”
Végre, egy év után kimondta, de hogyan? Milyen összefüggésben? Ebből Josh nem ért semmit, és nem is nyugszik meg, hogy bármi is mentesíthetné őt a jogi számonkérés alól, ha kiderül… „Tessék, kimondtam. A szót, aminek az elhallgatására annyi időt és energiát fordítottam, hogy ne is gondoljak rá.” És végül: „A testem egy kínzókamra. Egy kibaszott bűnügyi helyszín. Rettenetes dolgok történtek itt, de erről nincs mit beszélni… Soha. Nem akarom hallani. Nem megy.”
Eszementen viselkedik tehát. Kész csoda, hogy Josh mégis hívja-várja. Hogy aztán ez a kislány ki fog-e keveredni ebből az egészből, és hogy miként folytatódik történetük, majd meglátja az olvasó, akit figyelmeztetnem kell, előbb még sok szomorú buktatón kell Edyt nyomon követnie.
Több száz oldalnyi szenvedés, önleépítés után Edy úgy gondolja, hogy senki nem hinne neki. De aztán jön egy váratlan csavar: Kevint a barátnője feljelentette kapcsolaton belüli erőszak miatt. És Kevin testvére, Amanda, aki megsejtette, hogy Edyvel történt valami, és testvéri féltékenységből kezdte el akkoriban terjeszteni az iskolában, hogy Edy egy ribanc. De ezzel csak felgyorsította lesüllyedésének folyamatát. Három év után viszont úgy véli, jóvá kellene ezt tennie, ezért az őt is kihallgató rendőröket figyelmezteti, Eden is sok fontos dolgot tudna mondani a bátyjáról…
És sok nehéz, konfliktusokkal teli év után – az immár 17 éves lány a könyv utolsó lapjain megnyílik. Lerakja a terhét. A könyv szerzője pedig a lezáró oldalon arról vall, hogy története részben fikció ugyan, de tudja, tizenévesek milliói élhettek át valami hasonlót. Az ő figyelmüket hívja fel arra, hogy mindenütt vannak emberek, akiknek az a hivatása, hogy a bajba jutott fiatalokat meghallgassák, és segítsenek nekik. A könyv szerkesztője pedig, további szolgáltatásként, közli a hazai kríziskezelő szolgálat elérhetőségét. Kívánom, hogy ne legyen rá szükség. De ha mégis megtörténne a baj, javaslom, hívják fel a megadott ingyenes telefonszámot.
Amber Smith
Amber Smith: Amilyen akkor voltam
Amilyen akkor voltam-sorozat 1.
Fordította: Kéri Andrea
Magnólia Kiadó, Budapest, 2024
368 oldal, teljes bolti ár 4980 Ft,
online ár a kiadónál 3486 Ft,
e-könyv változat 3480 Ft
ISBN 978 963 598 2264 (papír)
ISBN 978 963 598 2684 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Eden legszívesebben visszamenne az időben. Arra a bizonyos napra. Hogy mindent másképp csináljon: ne nevessen a srác poénjain, kerülje a pillantásait az este folyamán, és mindenképpen zárja be a hálószobája ajtaját.
A szóban forgó éjszakán ugyanis Edent a bátyja legjobb barátja megerőszakolta, a lány világa pedig összeomlott. Ami egykor egyszerű volt, most komplikálttá válik. Amit Eden egykor szeretett – akit egykor szeretett –, most gyűlöli. Amit egykor igaznak vélt, abból most hazugság lett. Már semminek sincs értelme, és bár Eden tudja, hogy el kellene mondania valakinek a történteket, nem képes rá. Ezért inkább eltemeti. Azzal az emberrel együtt, aki valaha volt.
Amber Smith provokatív bemutatkozó regénye feltárja a trauma által ejtett mély sebeket, és megmutatja egy fiatal lány erejét, aki megküzd a kamaszkor csalódásaival és elviselhetetlen fájdalmaival, az első szerelemmel és az első szívfájdalommal, a megszakadt és újraélesztett barátságokkal, miközben megtanulja elfogadni a túlélés erejét, amelyről nem is tudta, hogy ott rejtőzik a szívében.
Olvass bele 
Posted on 2024. április 16. kedd Szerző: olvassbele.com
0