Magyarok európai megvilágításban | Roman Holec: Diadal és katasztrófa

kistibi |

Meggyőződésem, ha Trianon ma történne, akkor Pest megye maradna csak meg, vagy még az sem. Az ilyen-olyan -basikon és egyéb diktátorokon túl nem maradt egyetlen szövetségesünk sem: a hihetetlenül nagyképű, minden hozzáértést és előrelátást nélkülöző magyar politika abban merül ki, hogy sértegeti szövetségeseit, igyekszik akadályozni mindent, ami közös, uniós érdek. A fontosabb katonai információkat a Nyugat már nem osztja meg a magyarokkal, akiket en bloc Putyin első számú talpnyalóinak tartanak.

Ritkán szoktam történelmi tárgyú szakkönyveket olvasni. Roman Holec könyve azért kivétel, mert azt vizsgálja, Európa hogyan lát bennünket, magyarokat. Ez, még ha nem is esik jól, üdítő zuhanyként hat a végtelenül lebutított politikai közbeszéd kakofóniájában. Hiszen gondoljunk bele, az utóbbi tíz-egynéhány évben nem hallunk mást, hogy vagy szeretjük a miniszterelnökünket, vagy valakinek a bérencei vagyunk, másodrendű állampolgárok saját hazánkban.

Azért is fontos, hogy a szerző szlovák, mert az első világháború után jöhetett létre először Cseh-Szlovákia, majd az önálló Szlovákia. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” – mondja József Attila, és ez a gondolat nemcsak az egyes emberekre igaz, hanem a társadalmakra is. A Nagy Háború [A szerző az első világháborút akkor használatos nevén említi. Szerk.] talán legnagyobb vesztese Magyarország: Roman Holec a kiegyezéstől kezdve vizsgálja, hogy milyen belpolitikai okok (is) vezettek oda, hogy a magyarság elvesztette területeinek kétharmadát, milliók kényszerültek a körbeszabdalt haza határain túlra.

Ismeretlen szerző tollából jelent meg Jénában egy mű, 1790-ben, Holec azt idézi: „Magyarország vesztével riogatott, és katasztrófát jövendölt az országnak. Írója Magyarország balsorsát vetítette előre – egyetlen kis ázsiai nemzetecske által uralt sok nemzet otthonának tartván azt –, abban az esetben, ha továbbra is kivétel, mi több rendellenesség marad Európában, mivel túl gyenge volt ahhoz, hogy szokásait és nyelveit megtartsa. Ez a figyelmeztetés is visszhang nélkül maradt, s a trianoni haláltusa alatt sem jutott senkinek eszébe.” Habár picit zavaros az idézett részlet fogalmazása, a lényeg azonban érthető. A kulcsot a magyar nemzetiségi politikában kell keresni. 1875 júliusát írjuk. Az Üstökös című ellenzéki lapban megjelenik egy karikatúra, melyen egy szlovák evangélikus lelkész orosz és szlovák csapatok előtt végez ki magyar hazafiakat. Mi szükség volt újra felemlegetni majdnem harminc év után a szabadságharc bukását követő véres leszámolást? Nagyon egyszerű. Ürügyet kellett keresni egy szlovák kulturális intézmény betiltásához.

Holec két dologban látja a trianoni bukás okát. Az egyik a magyar uralkodó osztály nemzetiségpolitikája, a másik: nagyhatalmi álmaik. Idézni fogok néhány olyan példát, nyilatkozatot, amelyet nemigen találunk meg a magyar történelemkönyvekben. A szerző ezeket a tényeket rakta sorba, és belőlük vonta le következtetéseit. A példák nem időrendben követik egymást, szabadon ugrálnak 1867 és a Nagy Háború ideje között.

Tragédia Csernovában, ahol új templomot építenek. A szlovákok lakta település lakói ragaszkodnak hozzá, hogy Andrej Hlinka legyen a plébánosa, a falu híres szülötte, a szláv összefogás és a magyarellenesség szószólója. Párvy Sándor püspök ezt megakadályozza. Tüntetést tör ki, a kivezényelt csendőrség négyszer is a tömegbe lő. 15 halálos áldozat, 10 súlyos sebesült, hatvanan könnyebben sérültek. Negyven embert ítélnek pénz-, illetve börtönbüntetésre. A csendőrök szlovák származásúak, de a magyar államhatalmat szolgálják. A hír egész Európát bejárja.

Az erőszakos magyarosítás ellen nem csupán tüntetéssel, de humorral is harcolnak a szlovákok. 1901-ben a Černokňažník [Boszorkánymester] című lapban megjelenik egy karikatúra, az alábbi felirattal: „Magyart izélő masina – így nevezik az új magyar állami találmányt, amely az egységes magyar nemzet szaporítására szolgál. A gép igen könnyedén működik, és elbűvölően hatékony. Mindenfajta nemzeti hulladékot beletömhetünk a készülékbe, és alul – teljesen fájdalommentes eljárással – újjászületett, öntudatra ébredt és örvendező egyedek pottyannak ki, ahogy az a képen látható. Minden kevésbé termékeny nemzetnek melegen ajánlott. Beszerezhető a … cégnél Judapesten.”

Hát, ez nem kevésbé gyilkos, mint a csendőrgolyók, csak fordított irányban. Hogy miért jelennek meg ilyen, és ehhez hasonló karikatúrák, szövegek? A háttérben ilyesmik zajlanak: a szlovák gimnáziumok bezárása, a Matica Slovenská [Szlovák Anyácska] nevű nemzeti, kulturális egyesület betiltása, vagyonának elkobzása, az iskolák tanítási nyelvének megváltoztatása.

A magyar politikai elit egy nagyon fontos dolgot nem értett meg. A 19. század a nemzetállamok kialakulásának ideje. Himnuszok születnek, új címerek látnak napvilágot, minden nemzet keresi az identitását. A magyar állam nemzetiségi politikája pedig abból áll, hogy asszimilálni akarja a vele együtt élő nemzetiségeket. Ez a 19. században abszurditás, de magyar politika ragaszkodott hozzá – semmit nem tanultunk 1849-ből.

• Olvass bele!

Míg a reformkor értelmisége a herderi jóslattól retteg („a más népek közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán anyanyelvét sem lehet majd felfedezni…”) – és mindent meg is tesz ellene –, addig a kiegyezés és az I. világháború közötti politikai elit teljes mellszélességgel és ostobasággal küzd azért, hogy a körülöttünk élő népeket a magyarságra uszítsa. És ez csak az egyik teher, aminek kényszerű púpjával a magyar küldöttség a béketárgyalásokra utazott. A másik teher: a nagyhatalmi álmok csomagja. Mátyás király, Nagy Lajos birodalma (ilyenkor nem számít a származás), a három tenger mosta Magyarország: irreális álmok felelős magyar politikusok szájából. Egy szerb diák lelő egy osztrák főrendet, aztán hadüzenet, háború, ahova mi, magyarok, megyünk.

De nézzük csak meg ezeket a „felelős” magyar politikusokat, miket nyilatkoztak a háború kitörése előtt.

Gróf Apponyi Albert, az ellenzék vezére, akinek ellenzékként minden oka megvolt arra, hogy a kormánytól eltérő véleményt formáljon, így nyilatkozik a hadüzenet után: „Mi mélyen átérezzük ennek az órának történeti jelentőségét; mi teljesen át vagyunk hatva attól, hogy az a leszámolás, amely megindult, kikerülhetetlen volt, és hogy azzal nem a támadásnak terére lépünk, hanem egy elemi, védelmi kötelezettséget teljesítünk. Ennek a leszámolásnak megkezdésére mi is csak egy szóval felelhetünk, azzal a szóval, amely az egész közösségnek ajkain van, és az a szó az: Hát végre!”

Vagy Tisza István, aki kezdetben ellenezte a háborút, aztán homlokegyenest az ellenkezőjére fordította a véleményét: „Ez a küzdelem elnémította a pártviszályt, elnémította az osztályharcot, háttérbe szorította a nemzetiségi ellentéteket, és az egységnek, a kölcsönös szeretetnek olyan fényes tanújeleit szolgáltatta itt benn és a harcmezőkön, amelyek lehetetlen, hogy nyomtalanul tűnjenek el a magyar nemzet történetében és a jövő fejlődésében.”

Közben ilyen című publikációk jelennek meg: A magyar nemzet történeti joga hazánk területéhez a Kárpátoktól le az Adriáig. Nem gondolom, hogy kommentálni kellene. Szerzője, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, Karácsonyi Jánosnak hívják. De zárjuk le ezt a részt Tisza István emlékezetes mondatával, ami 1918. október 17-én hangzott el a magyar parlamentben: „Ezt a háborút elvesztettük.”

Holec kötete eztán a káosz éveivel (1919-1920) foglalkozik, majd konkrétan Trianonnal. Én azért tartottam fontosnak azt, hogy itt a párizsi békék előtti eseményekre fókuszáljak, mert a versailles-i kastélyban hozott döntést mindenki ismeri. Határon innen és túl minden magyar igazságtalannak tartja. Ami igaz is, csak nem egyértelműen.

Ilyen nemzetiségi politika és háborús uszítás után jogos(nak tűnhet) a döntés, amit kaptunk. (Huszonnégy évszázada már elhangzott, s aztán sem kevésszer: Vae victis! – Jaj a legyőzötteknek!) De kik bűnhődtek? A valódi vétkesek? A politikai elitnek nevezett csürhe? Nem! Azok a vétlen magyarok, akik egyik napról a másikra egy másik országban találták magukat.

Roman Holec szlovák történészprofesszor, a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének munkatársa. Könyvének a fő erénye a magyarok számára, hogy külső szemmel figyeli az eseményeket. Nem hiszem, nem is merném kimondani, hogy elfogulatlan, mégis tárgyilagos. Az ő szempontja eltér a mienktől, de hozzájárul ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk önmagunkról, valamint országunk Európában betöltött szerepéről.

Roman Holec: Diadal és katasztrófa.
Trianon egy szlovák történész szemével
Fordította: Marosz Diána
Lábnyom Kiadó, Budapest, 2022
408 oldal, teljes bolti ár 5450 Ft,
online ár a kiadónál 3815 Ft
ISBN  978 615 811 1553

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Előítéletekkel és ellenségképekkel, félreértésekkel és fenntartásokkal terhelt közös múltunkról ma is nehéz értelmes párbeszédet folytatni. Márpedig egymás történelmének ismerete nélkül aligha lehet az egymásrautaltságot megélhető sors- és feladatközösséggé átalakítani. Napjaink legismertebb és legtöbbet publikáló szlovák történésze, Roman Holec Trianonról először szlovákul megjelent könyve megpróbálja kikerülni a történelmi sorsfordulókat általában nemzeti szembenállásokra leegyszerűsítő értelmezés csapdáit.
Ennek jegyében Trianont egyszerre tartja békeszerződésnek és a győztes nagyhatalmak diktátumának. Elismeri: az 1920-as magyar békeszerződés, „eltekintve a háború kirobbantásában és vezetésében játszott magyar szereptől, túlságosan kíméletlen büntetés” volt. A magyar értékelések szerinte okkal minősítik igazságtalannak, mert a magyarságra nézve „rendkívül kemény feltételeinek tragikus volt a hatásuk”.
Trianon előzményeinek, okainak, következményeinek, tragédiájának, a régió nemzetállami átalakulásának becsületes és szakszerű feldolgozásában fontos lenne a közös gondolkodás és értelmezés fogalmi, módszertani kereteinek a megteremtése.
Roman Holec könyve – a nagy történelem és a lokális világok hétköznapi történeteinek a párhuzamba állításával – a hét szomszédos ország történetírásában ritkaságnak számító fontos adalék ehhez a tárgyszerű vitákban kiteljesíthető közös munkához.