Roman Holec: Diadal és katasztrófa (részlet)

2. A birodalmi Magyarország
és a nagyhatalmi vágyálom

Az az állítás, hogy Magyarország a háborús katasztrófa egyik főbűnöse, ugyanúgy leegyszerűsítő, mint az, hogy Magyarország sohasem akart háborút, mégis annak az áldozatává vált. Mindkét tézisnek gazdag irodalma van. Az első állítása trianoni béke könyörtelen feltételeit kívánta igazolni, híveit pedig nem magyar mivoltuk egyesíti. A második elsősorban magyar reakció volt, és ugyanennek a – részükről Magyarország és a magyarok elleni diktátumként bemutatott – békének minden jogtalanságát és igazságtalanságát akarta alátámasztani.

Ez a nézet máig elterjedt a közvéleményben, sőt a magyar szakirodalomban is. Brosúrák és könyvek százai, cikkek ezrei állították és állítják a legkülönbözőbb nézőpontokból ugyanazt: „Magyarország befolyása Ausztria külpolitikájára mindig kisebb volt, mint ahogy azt feltételezik. Magyarország soha nem akart semmilyen háborút […]. Magyarországot belekényszerítették a háborúba.”

A fent említett ellentmondás analógiái a Tisza István magyar miniszterelnök állásfoglalásaiban megszemélyesülő állítások. Az ő alakját egyrészt démonizálják mint a háborús megoldás egyik szószólóját, sőt a szarajevói merénylet egyik előkészítőjét. Másrészt abszolutizálják háborúellenes álláspontját, mely mítosszá válik, ha általánosítva az egész országra és a teljes háborús időszakra vonatkoztatjuk.

Milyen is volt a valóságban Tisza István miniszterelnök háborúellenessége? Tény, hogy tapasztalt politikusként tudatában volt annak, a nemzetközi konfliktus szükségszerűen ki fog terjedni, és az is egyértelmű volt, hogy Magyarország nincs felkészülve a háborúra. Ezért is harcolt a háború ellen egészen a keserű végig – a háború kitöréséig.

1914. július 7-én, a szarajevói merénylet utáni első közös minisztertanácsi ülésen Tisza Szerbia megtámadása ellen szólalt fel. Érvei között egyéb geopolitikai okok mellett szerepelt, hogy a Monarchiáról kedvezőtlen kép alakulna ki külföldön, és szinte az egész Balkán ellenséggé válna. Diplomáciai akciót javasolt teljesíthető feltételekkel, és csak ezek elutasítása után értett volna egyet az ultimátummal és a katonai akcióval. Ez azonban nem irányult volna Szerbia teljes megsemmisítésére, és ő miniszterelnökként soha nem is érthetett volna egyet Szerbia akár részleges annektálásával sem. Ez irányú – és egyéb – nézeteivel Tisza az akkori osztrák–magyar vezető politikusok körében, a hadsereg parancsnokságában és az udvar környezetében is szemmel láthatólag teljesen magára maradt. Ezért a tanácskozás folyamán végül engedett a többség nyomásának, és egyetértett a Szerbia elleni követelések „nagyon kemény” formájával, de ezek a követelések – szerinte – továbbra sem lehettek teljesíthetetlenek, hogy a Monarchia szándéka ne váljon rögtön az elején nyilvánvalóvá. Az ugyanis bonyolítaná egy esetleges hadüzenet jogi alapját. Követelte, hogy a jegyzéket betekintésre mutassák be neki, és hangsúlyozta, hogy levonja a következtetéseket magára nézve, ha nem veszik figyelembe az álláspontját. A következő napokban más fórumokon is igyekezett enyhíteni az álláspontokat, és a diplomáciai megoldás mellett kardoskodott. Ő vált a legfőbb akadállyá minden háborús héja szemében.

Arra a gyakran boncolgatott kérdésre, hogy Tisza a hadüzenet után miért nem mondott le, miért nem őrizte meg személyiségének hitelességét és morális dimenzióját, miért maradt egészen 1917-ig a hivatalában, amikor is egy lényegesen kisebb jelentőségű dolog miatt távozott, egyszerű a válasz. Nem kellett lemondania, mivel 1914 júliusának közepén radikálisan megváltoztatta a véleményét.

Amikor 1914. július 14-én a Monarchia legfőbb politikai képviselői a Szerbiával szembeni követelésekről tárgyaltak, Tisza már egyáltalán nem ellenkezett, sőt, néhány pont szigorításában is szerepe volt. Az ülés után megkereste Heinrich von Tschirschky und Bögendorff német küldöttet, és elárulta neki: „Nehéz szívvel döntöttem úgy, hogy javaslom a háborút, most viszont szilárdan meg vagyok győződve a szükségességéről, és minden erőmmel a Monarchia nagyságát fogom védeni.”

Tisza úgy vélte, hogy a Monarchia nem mutathatja gyengének magát, mivel ez negatív hatással lehetne a baráti kapcsolataira, s végeredményben az ellenségeivel való viszonyára is. Az említett radikális változás ellenére továbbra is kitartott amellett, hogy Szerbia legyőzése nem veszélyezteti a Monarchia integritását. Tisza beleegyezésével küldték el Belgrádba a nevezetes ultimátumot, ami a háború kiszélesedéséhez vezetett.

Tisza látta a legjobban a geopolitikai összefüggéseket, ám meggyőződése ellenére minden energiáját a győzedelmes vég reményének szolgálatába állította. Úgy is mondhatnánk, hogy a háború kifejezett ellenzőjéből annak támogatója és híve lett. Ez kétségkívül még nagyobbá teszi a felelősségét…

Mi okozta ezt a radikális változást, amelynek következtében Tisza kétarcú politikus lett, és alakja kétféle értelmezésben maradt fenn a történelmi emlékezetben? Valószínűleg több válasz létezik: Németország egyértelmű támogatása. Az Erdély elleni közvetlen román támadás veszélyének elhárulása (a magyar–román határ sérülékenysége, és az a meggyőződés, hogy Románia csak a lehetőségre vár, volt az-egyik fő oka Tisza eredetileg határozottan háborúellenes álláspontjának), a szerb sajtó és politikusok állítólagos arrogáns viselkedése és folytonos provokációik, valamint a hadsereg parancsnokai által éltetett feltételezés, hogy a háború győzedelmes lesz, és gyors, s hamarabb véget ér, minta hatékonyabb orosz mozgósítás. Tisza kezdeti háborúellenes véleményének megváltozásához minden bizonnyal hozzájárult a készülő háború védekező jellegének kinyilvánítása, végül pedig az általános háborúpárti hangulat és a legszélesebb közvélemény meggyőződése a háború szükségességéről. Ez mind hozzájárult a magyar miniszterelnök álláspontjának hirtelen megváltozásához. Az eredeti reményről, amely szerint a szerbek eleget tehetnének az elfogadhatatlan feltételeknek, Tisza gyorsan lemondott. Nyilván pártjában, a Nemzeti Munkapártban is hangot kapott olyan vélemény, hogy egy győztes háborús hadjárat növelné az állam tekintélyét, és kivezetné azt a zsákutcából; a végső döntésben pedig szerepe volt annak is, hogy Olaszország Dél-Tirolra áhítozott,amit Tisza kezdettől fogva határozottan elutasított.

A legközelebbi minisztertanácsi ülésen 1914. július 19-én Tisza ismét hangsúlyozta, hogy a Szerbia elleni művelet nem párosul semmilyen hódítótervekkel, és nem kerül sor szerb terület annektálására. Politikai realistaként természetesen tudatában volt egy ilyen lépés belpolitikai következményeinek, mivel egy ilyen esetben megnövekedne a magyarországi szláv népesség aránya, és ezzel veszélybe kerülne a magyar hegemónia, nem beszélve arról, hogy a magyarok újfent kisebbségi pozícióba kerülnének a nem magyarokkal szemben. Elveszítenék a többséget, melyet 1900-ban statisztikai bűvészkedéssel és a lakosság nemzetiségére vonatkozó kérdés újfajta feltevésével sikerült megszerezniük.

1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Három nappalkésőbb már egy egészen más Tisza lépett fel a közös minisztertanácsi ülésen a három-négy héttel korábbihoz képest. Nemcsak egyetértett a Monarchia és Oroszország közötti közvetítésre vonatkozó brit javaslat elutasításával, hanem felszólalt a Szerbia elleni hadművelet folytatása mellett. A Monarchia ezen a napon kihirdette az általános mozgósítást, mire Oroszország 1914. augusztus 1-jén hadat üzent a Monarchiának, és ezzel láncreakciót indított el. Kitört az első világháború. Magyarország politikai elitje és közvéleménye lelkesedéssel fogadta a háborút, a sajtó tobzódott az ellenfelek kifigurázásában, a magabiztos arroganciát exportálni lehetett. A lakosság körében azonban az aggodalom is jelen volt, a hivatalos felszín alatt hiányzott a lelkesedés, főleg, ami a nem magyarokat illeti. De nem csak őket.

Térjünk még vissza Tiszához! A háborús győzelem érdekében kifejtett lázas tevékenysége abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy a vereség az országra nézve katasztrofális következményekkel járna. Tisza kormányfői alkalmasságát alátámasztotta a tény, hogy minden bizonnyal ő volt a legrátermettebb magyar politikus. Lojális maradt ugyan az udvarhoz, és odaadó híve volt az Ausztriával és Németországgal folytatott együttműködésnek, másrészt viszont a háború alatt gyakorlott politikusként képes volt kihasználni Ciszlajtánia élelmiszer-függőségét a magyar pozíciók erősítésére. Nem csoda, hogy az idő múltával már senki sem emlékezett Tisza háborúellenes fenntartásaira, épp ellenkezőleg – a háború szimbólumává vált, amiért annak végén aztán saját életével fizetett.

A háború ellen Magyarországon csak néhány személyiség szólalt fel, többségük nem rögtön az elejétől kezdve (Károlyi Mihály, Nagyatádi Szabó István, Vázsonyi Vilmos, Jászi Oszkár; akiket a közvélemény és a politikai nyomás hamar háttérbe szorított. Már Kristóffy József korabeli politikus is rámutatott, hogy a katasztrofális háborús vereségért a vezetésnek csakis a maga háza táján kell keresnie a hibát. A felelősöket a politikai elitek sorában vélte megtalálni Kossuth Ferencen át egészen Wekerléig. Szavainak hitelességét erősíti, hogy önmagát sem zárta ki a felelősök sorából, és a saját hibáit is megfogalmazta: Végül hozzátette: „Az a mentség, hogy-nem akartuk a világháborút, csak szofizma. Persze hogy nem akartuk, de felidéztük a szerb ultimátum elküldése által.”

A Trianon utáni, közelmúltbeli és jelenlegi magyar többségi közvéleményből teljességgel hiányzik az önreflexió. E közvélemény ignorálja a magyarországi háborús hisztériát, és elhallgatja vagy igen szemérmesen kezeli az ország agresszív háborús céljait – mindez a kényes témák hagyományos kerülésével együtt jó táptalajt biztosít a szakirodalomban a félreértelmezések, a történelmi tudat elferdülése, nem utolsósorban pedig a burjánzó nacionalizmus számára. Ez a szakirodalom folyamatosan megkérdőjelezi Trianont, a régi Magyarországot és a magyarokat pedig az első világháború és a trianoni békediktátum áldozataiként mitizálja

Érdekes, hogy a legújabb magyar szakirodalomban is igen sokat olvashatunk a régi és az új Magyarország szomszédainak, valamint az 1918 után létrejött új államoknak a területi ambícióiról, beleértve a csehszlovák területi igényeket is. Erről a magyarok sosem feledkeznek el. Már a Karel Kramár képzeletében született háború előtti szláv terv is a cseh imperializmus előképéül szolgált. A Csehszlovák Köztársaság létrejöttét igen gyakran úgy értékeli a magyar szakirodalom – például Popély Gyula munkája –, mint a cseh imperializmus hosszú távú expanzív törekvéseinek eredményét. Egy olyan imperializmusét, amelynek jóval ambiciózusabb; terveit főleg a hagyományosan démonizált Edvard Benes testesítette meg. Egyetlen műben sem találkozunk azonban a Trianon igazságosságát, illetve igazságtalanságát elemző gondolatokkal úgy, hogy összefüggnének a háború alatti magyar birodalmi célok és területi követelések reális leírásával. Azért nem, mert ezek fényében a magyarok már nem tűnhetnének a háború áldozatának, a trianoni béke pedig elvesztené oly gyakran deklarált igazságtalanságának egyik okát.

A valóság mást mond. Gróf Apponyi Albert, aki az ellenzék vezére volt,amelynek minden oka meglett volna rá, hogy a kormány lépéseivel ne értsen egyet, „az összes ellenzéki párt” nevében így reagálta hadüzenetre: „Mi mélyen átérezzük ennek az órának történeti jelentőségét; mi teljesen át vagyunk hatva attól, hogy az a leszámolás, amely megindult, kikerülhetetlen volt, és hogy azzal nem a támadásnak terére lépünk, hanem egy elemi; védelmi kötelezettséget teljesítünk. Ennek a leszámolásnak megkezdésére mi is csak egy szóval felelhetünk, azzal a szóval, amely az egész közösségnek ajkain van, és ez a szó az: Hát végre! […] Ebben a pillanatban szünetel minden egyéb kontroverzia, és csak egy gondolat, egy érzés van, amely minket is irányít: hogy a magunk részéről is megtegyünk mindent, hogy ebben a reánk kényszerített, nemzeti jövőnkre oly végtelenül fontos összeütközésben a nemzetnek egész osztatlan ereje lépjen működésbe a siker kiküzdésére. A nemzet Európa előtt ebben a pillanatban magasztos látványt nyújt […]. Ennek a nemzetnek összes fiai […] csak egyet követelnek: azt, hogy az akció meghozza azt a sikert, amelyet követelni jogunk van, hogy ti. vége vettessék annak a sorvasztó betegségnek, amely minket arra kényszerített, hogy jóformán minden második évben egy mozgósítást rendeljünk el, és amelyet ha tovább tűrünk, oda jutottunk volna, hogy Európa minket nevezett volna beteg emberének. Alig öt évvel később bezzeg minden másról igyekszik majd meggyőzni a békekonferenciát, csak nem a végső leszámolásról.

A magyar parlament a háború kitörése után csupán november végén kezdett ülésezni. Ez alkalommal Tisza kijelentette, hogy a háború elkerülhetetlen volt, és a felelősség a központi hatalmak ellenfeleit terheli. Elégedetten konstatálta, hogy „Ez a küzdelem elnémította a pártviszályt, elnémította az osztályharcot, háttérbe szorította a nemzetiségi ellentéteket, és az egységnek,a kölcsönös szeretetnek olyan fényes tanújeleit szolgáltatta itt benn és a harcmezőkön, amelyek lehetetlen, hogy nyomtalanul tűnjenek el a magyar nemzettörténetében és jövő fejlődésében”. Egyben hitet tett amellett, hogy „Ennek a háborúnak lehetetlen, hogy be ne következzenek üdvös következményei a magyar nemzet jövője, a magyar nemzet jövő fénye, tekintélye és hatalma javára”! Ezt a meggyőződést osztották az együttműködést és a nemzeti egység szükségességét deklaráló parlamenti ellenzék képviselői is (Andrássy Gyula az Alkotmánypárt, Simonyi-Semadam Sándor a Néppárt színeiben). Még Károlyi Mihály, a Függetlenségi és 48-as Párt vezére és a háború későbbi nagy ellenzője is így nyilatkozott 1914 novemberében: „A háborúra vonatkozólag mi csak egyet látunk most, és ez az, hogy ez a háború sikeresen végződjék. Mi nemcsak minden anyagi, hanem minden erkölcsi erőt is össze akarunk foglalni és fel akarunk kínálni az országnak, hogy úgy anyagilag, mint erkölcsileg teljesen szuverén magyar állameszme győzelmet arat ebben a harcban. Az egész ellenzék támogatta és jóváhagyta, hogy több rendkívüli rendelkezés lépjen életbe.

1914. december 5-énv Apponyi beszédet mondott egy nyilvános gyűlésen a háború és a nemzeti politika kapcsolatáról. A politikai prioritásokat a területi egység, állami függetlenség és politikai nemzeti egység követelményében foglalta össze. Az antant esetében Apponyi azt állította, hogy a nyugati „kultúrnemzetek” részvétele a háborúban Oroszország oldalán csak epizód, amely ellenkezik a „természetükkel”. Bár Magyarország elenyésző tényező volta háborús masinériában, annyival nagyobb volt Apponyi szerint nemzeti érdekeinek, tehát a magyar érdekeknek a jelentősége. Ezek az Oroszország háborús céljai elleni védekező álláspontból indultak ki. Apponyi három kategóriába sorolta az orosz célokat: a Fekete-tengeri szorosok ellenőrzése, az összes szlávnép egyesítése orosz fennhatóság alatt, és minden pravoszláv egyesítése szintén orosz vezetéssel. Ezek az orosz célok közvetlen veszélyt jelentettek Magyarországra, sőt a magyar politikus szerint az európai civilizáció érdekeire is.

Magyarország tehát Európa szemszögéből a védőbástya hagyományos szerepét töltötte be. A Kelet (Oroszország) terjeszkedését Apponyi azzal magyarázta, hogy annak nemzeti energiáját a keleti lélek akadályai annyira korlátozták a fejlődésben, hogy kifelé, tartós expanzió formájában kellett megnyilvánulnia (a tatárokhoz és a törökökhöz hasonlóan): Ez az expanzió rendszerint addig tart, amíg az adott nép nem tagozódik be a Nyugatba (ez történt a magyarokkal), vagy erejének végleges kimerülése miatt el nem tűnik. A nyugati kötelék a magyarok esetében csak akkor gyengülne meg, ha a Nyugat veszélyeztetné a magyar nemzet egységességét és önállóságát. Még ha nem is számítjuk a pánszláv tényező hagyományos démonizálását és főleg az utóbbi két orosz célértelmetlenségét, továbbá azok kölcsönös ellentmondását (kiváltképpen tekintettel a horvátokra és szerbekre, ruszinokra és ukránokra, vagy a lengyelekre, ukránokra és csehekre az Oroszországhoz való viszonyukban), akkor is érdekes, hogy Oroszország háborúból való kiiktatása után sem változott a magyar háborús politika, amely ráadásul egy idő után már nem is tett úgy, mintha „védekező” lenne, és birodalmi érdekei mind tapinthatóbb alakot öltöttek. Apponyi az említett beszédben ezt a természetes határ kívánalmával fejezte ki. A határt olyan folyókkal és hegységekkel jelölte ki, amelyek megteremtik a nemzeti egység feltételeit, vagy (ha a nevezett egység nem létezik) egy „fajnak” (értsd: a magyaroknak) biztosítják a vezető szerepet. E természetes határba Apponyi belefoglalta az Adria partvidékét és a tengerparti „hatalmi állás elfoglalását” is. Az indoklást hatszáz évvel ezelőtti tényekben találta meg, amikor is ezt a területet elfoglalták „nagy Árpád-házi királyaink”, vagyis a „nemzeti dinasztia” uralkodói.

„Minél teljesebb, minél tökéletesebb mértékben érvényesülnek a magyar nemzeti politikának alaptételei, minél tökéletesebben és biztosabban élvezi ez a nemzet a maga állami függetlenségét, minél szilárdabban van megalapozva az ő nemzeti egysége, minél inkább nemzet, annál nagyobbak azok a szolgálatok,amelyeket úgy az uralkodóháznak, mint a szövetkezett osztrák államnak és a művelt világnak tehet” – folytatta a gondolatmenetét Apponyi. A háborús győzelemmel kapcsolta össze a nyugati civilizáció érdekeit és a nemzeti politika nagy eszményképeit. Annak ellenére, hogy az ellenzék képviselőjeként más állásponton kellett volna lennie, arra a következtetésre jutott, hogy az Ausztriával való összekapcsolódás Magyarország számára nagyhatalmi pozíciója alapját jelenti, és ebben a kapcsolatban az országnak meg kell őriznie függetlenségét és egységét. A Németországgal való szövetség létrejöttét a világpolitika rendkívül tanulságos fejezetének tartotta, mely megkoronázza Magyarország nagyhatalmi pozícióját. A Kossuth szájából az 1848. június 12-i országgyűlésen elhangzott, változatlanul érvényes kijelentésekkel érvelt: az angolok és a franciák csak addig fogják támogatni a magyarokat, amíg az egybeesik saját érdekeikkel, ezzel ellentétben a németekkel való kölcsönös egymásrautaltság a magyar és a német népet a nyugati civilizáció közös védelmére predesztinálja. Apponyi nem csak a fenti álláspont védekező jellegét emelte ki. Annak pozitív jelentőségét a Nyugat természetes határainak megújításában látta délkelet, a Balkán felé, de nem területi terjeszkedéssel, hanem a nyugati szellemiség terjesztésével.

A Balkánnak tehát a Nyugat részévé kell válnia, miközben az egyes nemzetek önállósága teljes mértékben megmarad. Ezek a nagy feladatok azonban, amelyek a háború után Magyarországot várják, csak egy esetben valósulhatnak meg – a jelenlegi nagy háborúban győzni kell! Vereség esetén ugyanis minden lehetőség bezárul az ország előtt. A harcmezők mögött az egyes nemzetek csendes harca folyik, itt pedig „a nagyobb türelem, határozottabb kitartás és szigorúbb önfegyelem győz”. Ebből az állásfoglalásból érthetjük meg Apponyi háború utáni és Trianon utáni tevékenységét. A magyarok a harctéren elvesztették a háborút, de a nemzetek harcában a fenti gondolatmenet értelmében még mindig győztesek lehetnek.

Fordította: Marosz Diána

A szövegben eredetileg szereplő lábjegyzeti hivatkozások és lábjegyzetek csak a nyomtatott könyvben találhatók meg

Roman Holec: Diadal és katasztrófa.
Trianon egy szlovák történész szemével
Lábnyom Kiadó, Budapest, 2022
408 oldal, teljes bolti ár 5450 Ft