Egy mindenható parasztlány | Hjalmar Bergman: Nagymama és az úristen

Fazekas Erzsébet |

A szegénységből ravasz trükközéssel a polgárságig emelkedett Agnes Storm életútját próbálom meg az alábbiakban – saját elbeszélése alapján – dokumentálni. Már amennyiben ez a szóhasználat egyáltalán helyénvaló lenne itt. Ki merné ugyanis hiteles forrásnak tekinteni az öreg Agnes csapongó, olykor indulatos monológjait. Nyilván még a Jóisten sem.

A 19. század utolján született Hjalmar Bergmant a svéd irodalom nagy klasszikusai közé sorolják, ám a hitelességet nem szabad számon kérni rajta. Itt a lényeg maga a mesélés: a történetvezetés. Tálalása oly (könyv)kulináris élvezetet kínál, hogy minden oldal megismerésével egyre nagyobbra nőtt az étvágyam.

Bergmant az elemzők olyan írónak tartják, aki alakjait olykor a végletekig karikírozza. „Pszichológiai éleslátása túlmutat a realizmuson, ám elbeszélésmódjának szeszélyei ellenére sem tekinthető a modernizmus tipikus képviselőjének. Az irónia, a szatíra, a mély rokonszenv különös keverékével ábrázolja szereplőit. Helyszíneinek valóságos díszleteit pedig a mese ködével burkolja be.”

A regényidőben hét évtizedet ugrunk vissza. A 16 éves Agnes a spórolt pénze lenyúlásával vádolja meg apját, aki erre elzavarja őt otthonról. Így kerül Wadköpingbe – a kitalált kisvárosba, ami Bergman minden könyvében felbukkan. Itt él a kiterjedt Borck család. A talpraesett lány cselédnek áll Grundholm építészhez, s éles eszét dicséri, ahogyan meg tudja óvni magát, hogy a háziúr vágyainak puszta tárgyaként funkciopnáljon. Agyafúrtan eléri, hogy ehelyett egyik emberének legyen jegyese. Hogy, hogy nem, ez az ifjú Axelsson az, aki bemutatkozó-látogatóba elviszi a gazdag Borck családhoz, ahonnan, a házavató estéjén, a „kisasszonka” már nem Axelsson, hanem Jonathan Borck jegyeseként tér vissza Grundholm házába. A felkarolt Agnes nevelését a Borck család egy nincstelen, a házimunkákat maga végző rokon-grófnőre bízza, és elkezdődik az okítás: „Én ki tudom önteni úgy a moslékot, hogy megmarad a méltóságom, de a kishölgy nem tudná…” A három hónapos gyorstalpaló után szinte jobb a modora, mint sok Borcknak, akik viszont eddigre elveszítették az érdeklődésüket iránta: „kiuntak belőle”. A rokonok megpróbálják megfúrni a házasságot, ő viszont a biblia szavaival magyarázza meg, miért vállalja mégis ezt a küldetést.

Bergman pedig élvezetesen mesél, minden apró részletbe beavatja olvasóit. Agnes semmire se tartja férjét, annál többre a fiát, Gabrielt, akibe – mit tesz isten –, beleszeretett. Bele bizony, „a homlokába, hajába, a nyakába, orrába és ajkába, testébe és tartásába, a kezébe és körmébe, a selyemmel bélelt világos kabátkájába, mely mérhetetlenül ízlésesen állt rajta, cipőjébe, kesztyűjébe, kalapjába, az illatába, nevetésébe, fogsorába, a kellemes modorába, szenvtelen ábrázatába, a vicces beszólásaiba, eszébe, szellemeskedésébe… Mindebbe úgy szeretett bele, ahogy később majd más nők is beleszeretnek. Továbbá azért szeretett bele, mert azelőtt még soha nem szeretett bele senkibe. Ilyet ki lehet mondani 30 évvel az eset után. Akkoriban viszont csak ennyit mondhatott: – Jaj, olyan jó, amikor hazajönnek a gyerekek!”

Az író beszámol arról, hogyan is száguldoznak Agnes fejében a gondolatok, sőt: hogyan lát másokat, esetleg önmagát. Például így: „Amikor már azt hitte, elért az ajtóig, összetalálkozott egy termetes öregasszonnyal, akinek orra, mint egy kecskebak szarva, füle, mint a denevéré, szája, mint egy lapát, arca pedig olyan savanyú, hogy az ember meg is ijed és zavarba is jön tőle. Ha nem lettek volna azok a buta, gömbölyű parasztszemek, meg sem ismeri magát, csak pukedlizik, majd félreáll.”

Az író persze olykor beviszi olvasóit a rengeteg erdőbe. Engem jó darabig ott is hagyott… Volt hát időm töprengeni arról, hogy hányadán is állunk. Ugyanis amikor már csaknem elhittem, milyen megnyerő egy-egy személy vagy esemény, akkor – az újabb csavarintással hozzáfűzött közlés, jellemzés révén, vagy valaki más szavainak felidézésével – hirtelen minden teljesen más megvilágításba került. Például jó darabig azt hittem, Nagymama érdekes, pozitív figura. Aztán pedig…

• Olvass bele (az oldal alján)!

Megtapasztalva Bergman módszerét, egy idő után már tudom, semmi sem pontosan úgy esett, ahogyan Nagymama tálalta. Mert éppen azt akarta elhitetni velem! És mindezt olyan agyafúrtan tette, hogy alig veszem/vettem észre, hogy benn vagyok az erdőben… Tehát elő kell vennem a magam józan eszét, hogy kikeveredjek, megtaláljam a helyes értelmezését annak, hogy valójában mi is történt. Hogyan jutottak a szereplők, az egész Borck-család idáig? Vagyis az olvasó nem kész szereposztást kap: magának kell megfejtenie, ki a pozitív figura, a másik meg miért nem az – és persze kibogozni, hogy Nagymama miért égetnivaló, gonosz boszorka – az ájtatoskodó, az Úristennel társalgó szentfazék jelmezében. Sokszor szinte röhögésre ingerlő, ahogyan Bergman ábrázolja őt (meg persze másokat is). Ez a stílus adja az író szövegének hatalmas vonzerejét.

Amikor szétszakad a család, és elmaradnak a vasárnapi ebédek, azt nem is túlzottan bánja, ám az Úrral ismét meggyűlt a baja, miután két újszülött gyereke is meghalt.

„Agnes megpróbálta észhez téríteni az Úristent. Talált kivetnivalót abban, ahogyan a dolgokat intézte. Sokan szenvednek némán, és csak azt hajtogatják: ’Isten így rendeli el a dolgokat’. Nyilván ő rendeli el így őket, de azért beszélni is lehet vele. Úgy kell vele bánni, ahogy Jákob tette a Bibliában: az embernek erőt kell vennie magán, galléron ragadni a Mindenhatót, és ha kell, megrázni. Miért törődne az Úr egy nyápiccal, aki azt sem tudja, mit akar? Amúgy meg nem árt, ha az ember elmagyaráz a Teremtőnek egyet, s mást. Persze mindentudó, de a dolgokat sok különböző nézőpontból lehet szemlélni. Vannak emberek és tettek, amelyek annyira kicsinyesen gonoszok, pitiáneren aljasak, hogy az Úr fentről aligha értheti meg.”

Bergman a gonosznak minősített öregasszony keserű sóhajaival érzékelteti, mit gondol a vagyonról, a kapzsiságról, a családi kapcsolatokról, a jellemről, a vágyról/az oktalan vágyakozásról. No meg az önértékelésről, az emlékezés képességéről. Nagymama különösen nagy mestere a másként emlékezésnek.

De elgondolkodik azon is, amit gyerekei mondanak, hogy mindenki utálta őt. Lassan igazat ad nekik. Tehetetlen dühében újra az Úrhoz fordul, aki rápirít, ő viszont replikázik: „Jó, ha az embernek éles az esze és erős az emlékezete – és innentől már az író összefoglalásként is felfogható summázatát mondja ki. – Vissza kell emlékeznie mindenre, egész életére – látnia kell saját magát és ítélkeznie maga fölött.”

Bergman szövegét nagyszerűen ültette át magyarra Dió Dávid. Külön köszönöm neki, hogy ennyi évtized olvasási gyakorlatom után hozzásegített anyanyelvem eddig nem ismert két szavának (galaj, paniperda) ismeretéhez, magán-szószedetem bővítéséhez.

Hjalmar Bergman: Nagymama és az úristen.
Wadköpingi történetek 
ampersand kiadó, Budapest, 2023
Hjalmar Bergman-életműsorozat
Fordította: Dió Dávid
285 oldal, teljes bolti ár 4580 Ft
online ár a kiadónál 3250 Ft,
ISBN 978 615 640 2202

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Nagymama leteremtette az Úristent. Régi, bensőséges kapcsolat volt az övék, hiszen addigra az Úristen már nagymama egész küzdelmes életét végigkísérte: türelmes hallgatóságként, kíméletlen vitapartnerként, akinek sohasem kalandoznak el a gondolatai. Megértőn figyelte, hogyan válik Agnes némi megalkuvással és kitartó vasakarattal nehéz sorsú cselédlányból köztiszteletben álló, vagyonos, teljhatalmú nővé, és hogyan tölti meg szépen lassan udvarházuk elrontott, ablaktalan, titkos szobáját családi csontvázakkal: szégyennel, mulasztással és megaláztatással.
A számtalan különc figurát fölvonultató svéd családregényen nem fog az idő: líraisága örök érvényű, humora fanyar és finom, a történetben elrejtett kimondatlanságok pedig az emberi lélek legmélyére vezetik az olvasót. Hjalmar Bergman klasszikusa fordulatokban gazdag, egyszerre szórakoztató és drámai történet az emberi jellem, valamint az emlékezés összetettségéről. Arról, hogy a történeteinket mi magunk írjuk, és ezért mi döntjük el, miként emlékezünk vissza rájuk.
Hjalmar Bergman (1883–1931) svéd regény- és színműíró. A szülővárosa, Örebro alapján megmintázott képzeletbeli kisvárossal, Wadköpinggel saját írói univerzumot teremtett, ahol a szereplők szabadon járkálnak a történetek között.