Az első Grál-lovag ǀ Chrétien de Troyes: Perceval

D. Magyari Imre |

Rendkívül megörültem, amikor megláttam, hogy Vaskó Péternek köszönhetően a Perceval is megjelent magyarul, azaz a röpke nyolcszáz éve még oly népszerű – és mára csak szűk körben ismert – szerző (nevének ejtése: truá) öt lovagregényéből immár négy olvasható nyelvünkön.

Az a négy, amelyik szorosan kapcsolódik a középkort behálózó Artúr-mondakörhöz – talán az ötödiket, a Cligèst (ejtsd: klizsész) is lefordítja valaki. (Az Erec és Enide-et Rajnavölgyi Géza, a Lancelot-t Vaskó Péter, az Yvaint Vajda András ültette át.) Ezt a négy könyvet magam is birtoklom, pontosabban a negyedikért még el kell mennem egy félig-meddig titkos pincekönyvesboltba, de határozottan szeretem az ilyen kalandokat, ha talán kevésbé izgalmasak is, mint amiket egy középkori lovag átélt. Bár számomra olykor még izgalmasabbak is. Az ember az ilyen kalandoktól irodalmár, ha nincs kedve egy kiadvány után nyomozni, aztán elzarándokolni érte egy távoli helyre, hagyja abba az olvasást és az írást.

S persze nemcsak a lovagregényeket gyűjtöttem be, de itt a Roland-ének, a Rózsaregény, itt vannak Marie de France szerelmes regéi, a trubadúrok költeményei… Készséggel elismerem, hogy ez már kóros, olykor igen súlyos tünetekkel. Ilyen volt például, amikor egy párizsi könyvesboltban Andreas Capellanus De Amore című elméleti traktátusát kértem a gyanútlan eladótól. Ha véletlenül tudja, miről beszélek, és elém teszi latinul vagy francia fordításban, nagy bajban lettem volna. Pláne, ha a könyv drága, mert hogy megveszem, afelől nincs kétségem. De sokkal jobb ilyeneket olvasni, mint mondjuk Magyar Nemzetet.

Elgondolkodtam persze, mi ennek a gyűjtőszenvedélynek az oka. Egyértelműen A világirodalom története Szerb Antaltól, amibe, rábukkanva szüleim könyvtárában, kamaszként lapoztam bele először, a hetvenes évek elején. Sokféleképp lehet irodalomról írni, sokféleképp lehet élvezetesen és izgalmasan írni róla, de mindmáig ő az egyik elérhetetlen példa számomra. „A kelta britek, akiket az angolszászok kiszorítottak ősi földjükről, Wales hegyei és a Bretagne sziklás öbleiben húzódtak meg és itt vizionárius természetük bánatos intenzitásával az ősi dicsőségről és majdani feltámadásukról szóló mesékben kerestek vigasztalást.” Ez a „bánatos intenzitás” felülmúlhatatlan! Ahogy ez a mondat is: „Marie de France az egyetlen középkori költő, aki csakugyan olyan, mint amilyennek a romantika a középkort álmodta.” Leírásához mindössze azt kell tudni, milyennek is álmodta a romantika a középkort. Csekélység…

Igazából terveztem is, hogy írok néhány középkori műről, sőt még nem is mondtam le róla teljesen. Azt hiszem, van jogosultsága, ha bizonyos érzékenységgel elolvasunk bizonyos szövegeket, és leírjuk, ami eszünkbe jut róla. Más persze, ha valaki teljes fegyverzetben vág neki a maga elé tűzött feladatnak, mint Kiss Sándor, aki megörvendeztetett bennünket Az Arthur király mondakör* című kiváló könyvével. Ugyanő lefordította a 12. század első felében élt Geoffrey of Monmouth latin nyelvű krónikájának („fiktív eredetmítoszának”) azokat a részeit**, amelyekben Arthur, sőt Merlin is szerepel. „Arthur király – írja az utószóban – a világ egyik legismertebb történelmi személyévé nőtte ki magát, (…) holott nagy valószínűséggel soha nem is létezett.” Persze Geoffrey is forrásokból dolgozott, például egy walesi szerzetes, Nennius 828 körül írt munkájából, és természetesen Nennius is forrásokra támaszkodott. Mindenesetre ő említi először Artúrt. Ha igaz…

Hogy Artúr (én így írom, magyarosan, ahogy Vaskó Péter is, de semmi bajom az Arthur formával) miként nőtte ki magát ilyen személlyé, hogyan és mivé alakultak a történetek az évszázadok során, amíg Sir Thomas Malory 1485-ben, majd T. H. White 1958-ban összefoglalta őket, azt most nem mesélem el, úgyis mindig összetévesztem Marie de France-t és Marie de Champagne-t, ami nem jó előjel. (És még Aquitániai Eleonóra is bezavar, aki kétszer is férjhez ment, másodszor Anjou grófjához, a későbbi angol királyhoz!) Mindenesetre ebben a hatalmas történethalmazban találjuk Camelot várát, Glastonbury városát, Avalon szigetét, nemkülönben a Kerekasztalt, az Excaliburt, a Grált… És Percevalt.

• Olvass bele!

Ha elmerülünk Chrétien de Troyes róla szóló – s ki tudja, miért, befejezetlen – történetében, könnyen az az érzésünk támadhat, hogy a szerző túl sok kalandregényt olvasott, túl sok kalandfilmet nézett. Akadnak egész elborzasztó jelenetei:

Ahogy Gauvain közelebb ér,
látja, hogy a lovag merő vér,
arca összezúzva, fejét
mély kardcsapás nyitotta szét…

Azért ezt nem szeretném moziban látni.

Persze nem ő tanult a kalandregényekből és kalandfilmekből, hanem azoknak az alkotói tőle, mindmáig, ha nem is tudják. Egész pontosan: ő alkotta meg az alapsémát, amit a műfaj máig követ. E séma lényege, hogy a hős megy-mendegél, vártól várig, esetleg valamilyen jó ügy érdekében, esetleg szerelemtől hajtva, útközben találkozik egy másik, ellenséges lovaggal, akit legyőz és megy-mendegél tovább. Tudjuk, hogy győzni fog, hisz ezért hős, de hátha mégse – és együtt érzünk, izgulunk, drukkolunk, rágjuk a körmünket. Olykor akad valami csavar, fűszer, váratlanság, egy remete, egy gyászoló, förtelmes vagy undok hölgy, máskor egy lírai pillanat. Egy megsebzett vadlúd a hóra hullatja három csepp vérét, Perceval órákig nézi – épp ilyen volt kedvesének / fehér arca, mikor a vér / arcába szökött. Mintegy csak mellékesen tanítja móresre Sagremort és Keut, akik erőszakosan hívják Artúrhoz. Ilyen lírai, emelkedett pillanat Perceval és Gauvain találkozása is ugyanebben a fejezetben.

A szövegen átdereng az udvari szerelem szabályrendszere, de vannak ennek csöppet ellentmondó pillanatok is:

Gauvain mindent kér, s megígér
mindent cserébe: amíg él,
lovagja lesz, mire hölgye
semmit nem tagad meg tőle.

Rövidre zárják.

Magasabb eszmék is átderengenek a textuson, a kereszténységé például, de érezzük a pogányság csípős levegőjét is. Perceval kapcsán még valami jellemfejlődésről is beszélhetünk, de nagy botorság lenne a fejlődésregény kifejezést bevetnünk (törlöm is: fejlődésregény). Perceval nem Tom Jones és nem Copperfield Dávid.

Nekem a legjobban az tetszik, hogy Perceval a beteg Halászkirály kastélyában semmit nem kérdez, sem a vérző hegyű lándzsákról, sem a grálról (kis g-vel!), mert fél, hogy „…durva, / nyers fickónak bizonyulna” – holott épp némaságával követ el súlyos hibát, hisz a király már egyetlen kérdéstől is meggyógyult volna. Amikor először olvastam erről – Szerb Antalnál persze, immár Wolfram von Eschenbach Parzivalja kapcsán –, egy életre megjegyeztem, hogy egy beteg embernek fel kell tenni a kérdést, amit igenis vár. Továbbá persze egy egészségesnek is.

Befejezésül csak utalhatok Vaskó Péter fordításának nagyszerűségére. A játékos rímek (várost – vár most vagy gyalázat – eláztat) éppúgy megérnének egy hosszabb elemzést, mint a magyar közmondások beépítése, alkalmanként a rájátszások – lehetetlen, hogy az „Ó, asszony, szégyen neved!” vagy a „löttyös indulat” leírásakor ne jutott volna eszébe Shakespeare Hamletje, Karinthy Móricz-paródiája. Mi tagadás, én tőle várom a Cligès lefordítását. Ha már két lovagregényt megszólaltatott magyarul…

* Kiss Sándor: Az Arthur király mondakör
Attraktor Kiadó, 2023
ISBN 978 615 525 7018

** Geoffrey of Monmouth: Arthur király históriája (Szerk.: Kiss Sándor)
Attraktor Kiadó, 2012
ISBN 978 963 985 7827

Chrétien de Troyes: Perceval, avagy a Grál meséje
Fordította: Vaskó Péter
A könyv címlapján Dante Gabriel Rossetti festménye, A Szent Grál lánya (1874) látható
Prae Kiadó * Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, Budapest, 2023
320 oldal, teljes bolti ár 3750 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3188 Ft
e-könyv változat 2690 Ft
ISBN 978 615 667 5019 (papír)
ISBN 978 615 667 5095 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Mi a Grál? Kit szolgál?” Ez a fel nem tett kérdés mozgatja az artúri mondakör egyik legismertebb történetét. Chrétien de Troyes a középkor költő-varázslója volt, aki életre hívta az artúri mondakör olyan izgalmas figuráit, mint Lancelot vagy épp Perceval, és a legtöbb fejtörést okozó szimbólumát, a Grált.
Chrétiennek ebben az utolsó művében jelenik meg először a misztikus erejű kehely, amelyet, mintha csak szándékosan történt volna, a regény befejezetlensége még titokzatosabbá tesz. A világtól távol felnőtt, fiatal, épp csak lovaggá ütött Perceval találkozása a Grállal alapjaiban változtatja meg sorsát, és az élmény a legbensőbb kérdések kutatására sarkallja. Szabadság és szabálykövetés, kíváncsi féktelenség és korlátozó önuralom, szerelem és hódítás, ösztön és kultúra – mai szemmel is eleven kihívások teszik próbára a regény habozó és hibázó hőseit: a féktelen és ösztönös Percevalt és a visszafogott, tökéletes udvari lovagot, Gauvaint. Kalandok, párviadalok, varázslat és szerelem gazdag, sokjelentésű szimfóniája ez a mű, melyben a szereplők számára az igazi tét nem egy kehely, hanem önmaguk megtalálása.
Chrétien de Troyes 12. századi költő, klerikus, az ófrancia költészet legjelentősebb alakja, aki udvari szerelmet dicsőítő műveivel elindította az artúri lovagregény divatját. Nála jelenik meg először a királynéba szerelmes Lancelot alakja, és hozzá kötődik a Grál szimbólumának megteremtése. Műveivel nagyban hozzájárult a nyugati regény műfajának kialakulásához.