Mi lehet abból, ha valaki nem tudja, hogy zsidó? | Borgula András: Katonadolog / Gólem

Kozár Alexandra |

Nehéz helyzetben lenne, aki meg akarná határozni Borgula András Gólem színházbéli önálló estjének műfaját. Standup? Nem. Kabaré? Semmiképp. Monodráma? Az sem igazán, hiszen nincs effektív darab, inkább az élettörténet mesélése zajlik – leginkább talán mégis ahhoz hasonlít. A Katonadolog leginkább önéletrajzi vallomás, személyes kalandfüzér, dramaturgiailag tudatosan fölépítve. De nem is ez a lényeg, nem a műfaji besorolás. Az elejétől a végéig a figyelmünket aktívan fogva tartó, sűrű szövésű, fordulatokkal teli, két és negyedórás, szünet nélkül megtartott előadás egy késő negyvenes magyar férfi története, aki tizennégy éves koráig azt se tudta, hogy zsidó.

Borgula bizonyos gyerekkori, családi események köré csoportosítva kezdi mesélni az életét, a gyerekkorát, szülei történetét, s közben a nyolcvanas évekét és a rendszerváltásét, a kezdetben szerény körülmények között, panel lakásban élő, később varró és szervező-üzleti tehetsége révén egyre több munkát halmozó, titkárnőből butikossá lett anya és a KISZ-titkár apa elsőre tán furcsának tűnő, a rendszerre mégis oly jellemző kapcsolatát, a gyerekkori furcsaságokat és a számos féltestvér ellenére folyamatos egyedüllétet és unatkozásokat, és azt, hogy a gyermeki fantázia milyen szerepjátékokat teremtett ezek kivédésére és megszínesítésére. A Madách Gimnáziumot, a latin, olasz és angol nyelvekből való bukdácsolást, a színjátszóköri sikereket, a felvételit a Színművészetire, ahová nagy mellénnyel indult, ám annál összetöpörödöttebben távozott, majd azt a véletlent, hogy egy barátját kísérve egy magyarországi zsidókat toborzó irodába hogyan került ki Izraelbe.

De előtte még van egy fordulat, az első igazán drámai pont a történetben, amikor a tizennégy éves kamasz egy váratlan telefonhívás nyomán megtudja, hogy zsidó. Amikor a nagypapa egyik testvére telefonál a nagymamájához és Háimékat keresi, Háimék viszont nincsenek. Már csak Henrik van, ő is tíz éve meghalt. Meg Malkát, a nagymamát, de amikor utoljára itt ilyen nevű embereket kerestek, akkor nem jöttek vissza. És itt filmszakadás történik, vagyis innen indul az újabb film.

A gyerek- és kamaszkori események az egész korszakot felrajzolják a panelvilágtól a szakadozó szocializmusig és az egyre több lehetőséget felvillantó rendszerváltó kapitalista gazdaságig, az el-eltűnő, visszamaradozó előző rendszer anomáliáit, ez majdnem másfél óra az előadásból, mire rátérünk a címben sugallt valódi életszakaszra, az izraeli katonaságra, melyről első kézből kapunk elképesztő, első hallásra anekdotaszerű, vicces történeteket, ugyanakkor a kontextus valahogy nem engedi, hogy jóízűen nevessünk. S aztán kontextus nélkül is sűrűbbé válik az anyag, az anekdotákon is hamar átütnek a kínzó kérdések, titkosnak beállított bevetések, véletleneken múló robbanások és gyilkos aknák, gyakorlatos és éles támadások, hajszálon múló életek Libanonban, Ciszjordániában, a Gázai övezetben, vagy ahová éppen menni kellett.

Ilyen elképesztő, ugyanakkor egy másik közegben akár mindennaposnak számító történeteket csak az tud hitelesen előadni, aki maga is a saját bőrén tapasztalta őket, innentől kezdve tehát a Katonadolgot egyéni tapasztalatból, megélésből született monodrámának is nevezhetnénk.

A történetek végén Borgula jó dramaturgiai, de főleg emberismereti érzékkel a közönség helyett teszi fel a kérdést önmagának, hogy akkor most ő ölt-e embert, s az erre adott válasz talán az előadás legdrámaibb pontja. Mert ahogy olyan is csak a mesében van, hogy nagyapád sose ölt embert, noha négy évet húzott le a világháborúban, az izraeli hadsereg tüzérségében se lehet úgy három aktív évet eltölteni, hogy soha egyetlen kilőtt lövedék ne találjon el soha senkit. Hiába, hogy iskolák, óvodák és lakókörzetek környékére sosem lövünk, a háború, hadsereg nem válogat, olykor az ember nemcsak iskolába, haza meg óvodába megy, és az is mindig relatív, hogy ki a rossz ember. (…)

Fotók: Huisz István (HI), Hirling Bálint (HB)

A teljes írás itt olvasható 

Katonadolog
Gólem Színház
Előadja: Borgula András