Tatár Imre: Találkozások Európával (részlet)

Az a híres Berlini Fal

A várost kettévágó határzárat az NDK építette ki – a jelszavaiban „a szocialista német állam szuverenitásának védelmét” szolgálta. A nyugati hatalmak tiltakoztak, nyilatkoztak, de semmit sem tettek ellene. „Az angolok (idéztem az 1961-es riportutamról írt sorozatban, az Esti Hírlapban egy nyugat-berlini újságírót) rendkívül nyugodtan viselkednek. Azért járőröznek, hogy valami baj ne történjék, nyugat-berlini tüntetők zavart ne okozzanak. Sőt, itt, a Brandenburgi kapu előtt néhány száz méternyire lezárták a sugárutat, a szovjet hősi emlékmű környékét (az emlékmű az angol övezetben volt – TI), s nem engedik, hogy szervezett csoportok bajt csináljanak…”

Nyugat-berlini fiatalok a falépítés napjaiban szét akartak szedni egy ideiglenes drótkerítést, de a nyugat-berlini rendőrség gumibottal verte szét a csoportot. Mindez mutatta, hogy a nyugati hatalmak valójában elfogadták a fal felhúzását, tudták, belátható időn belül nem számíthatnak Európa és ezzel Berlin kettéosztottságának megszűnésére.

Mi több, már korábban is sejtették, hogy ez a falépítés előbb-utóbb bekövetkezik. A másik változat a fegyveres összecsapás lett volna a Szovjetunióval, földrészünk szívében, az atomháború kockázatával.

Röviddel a falépítés bejelentése után tettem riportutat a két Berlinben. A keleti tapasztalatszerzés után átmentem a nyugati félre is. De hogy mit mondtak minderről ott, a másik oldalon, arra egy szocialista újságban még célozni se szabadott.

A nyugatnémetek, főleg a berliniek, érthető és mélységes felháborodással fogadták a fordulatot. Egy újság így fogalmazott: „A Nyugat elárult bennünket!” Adenauer kancellárt és híveit azzal vádolták, hogy tizenkét éven át (1949-től, az NSZK megalakulásától) az egyesülés illúziójában ringatták a németeket, s most íme, szertefoszlott a remény. Valójában a kancellár nem adta fel az igényt az egyesülésre, nem ismerte el a másik német államot, „szovjet megszállási övezetnek” tekintette. Elvileg. De ő is tudta, hogy az egyesülés belátható időn belül nem valósítható meg, csatlakoztatta országát, a nyugatnémeteket a NATO-hoz, s ezzel hosszú időre meghatározta helyüket Európában. Ám az ilyen fordulat – mint a falépítés –, amelynek során egy állam sorsáról döntenek, soha nem vegytiszta nagypolitika: az intézkedés érintette az NDK belső életét is. Amikor megkérdeztem riportutamon, tehát néhány rövid héttel a fal létesítése után, miért volt erre szükség, nem világpolitikai érveket hallottam. Hivatalos vendéglátóim elvittek egy esztergályoshoz, aki eddig átjárt dolgozni a város nyugati felébe, a Miendorf Askani nevű üzembe, s most a keleti Különleges Műszerek Gyárában kapott munkát. Odaát 680 márka volt a bére, itt keleti pénzben ugyanennyi.

De ott a fizetés negyven százalékát nyugati pénzben kapta, helyben átválthatta egy a négy arányban, a keleti propaganda szerint „irreális, hamis kurzuson”. Tehát a tényleges jövedelme csaknem másfélezer keleti pénz volt. Ugyanekkor – mondták nekem – élvezte a keleti szociális ellátás előnyeit: az olcsóbb lakbért, tüzelőt, alapvető élelmiszer-cikkeket. Ötvenezer ilyen „átjáró” volt a fal felhúzása előtt. A hivatalos érvelés szerint „sok kárt okozott” az ellenkező irányú áramlás is: állítólag sokan jöttek át a nyugati városrészből vásárolni, s egy százharmincezres városnak elegendő vaj vándorolt át naponta Nyugat-Berlinbe – a szocialista rendszer szerint dotált áron.

Egy másik üzemi munkás arról panaszkodott, hogy mire este végeznek, felesége már nem kap megfelelő húst, vajat, mert „a nyugatiak az irracionális átváltási kurzusuknak köszönhetően” felvásárolják a készletet.

Ezeknél a beszélgetéseknél mindig ott állt helyi kísérőm és az üzem párttitkára, nem tudhattam, menynyi az őszinteség a riportalanyok szavaiban, s mennyi a kötelező szöveg. Került viszont olyan munkás is, Erich Kempe nevezetű, aki szemmel láthatóan nem feküdt le a párttitkárnak. Szemére hányták ugyanis, hogy átjárt és „segítette őket a háború előkészítésében”. Mire Kempe így válaszolt: „Nem akarnak ott se háborút, nem hiszem, hogy akár Nyugat-Németország, akár Amerika, akár a Szovjetunió háborút kezdene.” Tovább idézem: „Sajnos, a német nem érzi jól magát derékszíj nélkül.” Mire a párttitkár: „Egyáltalán nem mindegy, hogy nácin van-e a derékszíj, vagy a néphadsereg katonáján.” Kempe vállat vont, egyelőre nem győzték meg.

Megkértem egy viszonylag tárgyilagos ismerősömet, hasonlítsa össze a két német állam életszínvonalát. Azt válaszolta, hogy a kis keresetűek keleten biztonságosabban élnek (még mindig 1961-et írtunk), minél magasabb életszínvonalú réteget vizsgálunk, annál nagyobb a különbség a túloldal javára. A nyugatnémet gazdasági csoda akkor tartott az elején, Nyugat-Berlin nagy ütemben fejlődött, vonzotta a képzett munkaerőt.

Sok szakember ment át az évek során. „Elősegítette ezt az átözönlést – idéztem informátoromat –, hogy a jobb keresetűek, tehát a szakemberek számára a nyugatnémet gazdaság ma még magasabb életszínvonalat tud biztosítani, mint a keleti. Így fordult elő időnként, hogy fiatalemberek az NDK-ban kitanulták a szakmát, igénybe vették az olcsó tanulási lehetőséget és aztán átmentek nyugatra” – mondta informátorom. (Ez az érv egyébként később, a szabad munkaerő-mozgásról szóló kelet–nyugati vitákban majd ismét előbukkan.) A fenti szemrehányás illusztrálására azt is elmondták Kelet-Berlinben, hogy a Springer lapkiadó a nyáron hatalmas nyomdaüzemet kezdett építeni Nyugat-Berlinben, és titokban megállapodott a keleti Berliner Verlag jó néhány nyomdászával: ha elkészül, átjönnek dolgozni.

Ezért jött létre ez a városcsonkítás. S ekkor még nem is tudtuk, hogy ezen a záróvonalon az NDK határőrei – a világ felháborodását keltve – a Nyugatra szökni akaró embereket agyon fogják lőni.

S kérdezgetéseim mérlege? Az NDK hivatalosai azt hajtogatták, hogy a spekuláló vásárlók és „az imperialista ügynökök és kémek” átszivárgását akadályozták meg a „békefal” létesítésével. Valójában – és ez volt a nyugati vélemények summázása is – az NDK saját embereinek átszökése elé emelt gátat, a Szovjetunió hatalmi zónájának utolsó vonalát húzta meg vele. Bár – feltételezem – a gazdasági-ellátási megfontolásoknak is lehetett jelentősége.

A fal felhúzása – bármily szörnyű dolog egy város kettészelése – történelmileg elkerülhetetlen volt. A Szovjetunió nem hagyhatott rést birodalma határán. S be kellett azt is látni, hogy az európai béke biztosításához akkor elengedhetetlen volt, hogy a Szovjetunió is biztonságban érezze magát. Ez a belátás egyértelműen megmutatkozott a nyugatiak tartózkodó magatartásán: „Berlinért nem kockáztatunk egy atomháborút!”

De három évtized múltán ugyanez a történelem elsöpörte a „Falat”. Minden a maga idejében következik be! Ha most belegondolok, furcsa – nyilván nem népszerű – következtetésre jutok: a Fal létének is tulajdonítható, hogy a háború utáni évtizedeket Európa békében élhette át. S amikor eljött az ideje és a lehetőség, én is boldog eufóriával, a berliniekkel együtt ünnepeltem a német egyesítést, azt, hogy szabadon lehet átsétálni a kettéválasztás és a szabad mozgás jelképén, a Brandenburgi kapun.

De milyen volt is az NDK? Azért is érdemes feltenni ezt a kérdést, mert a jövőből nézek vissza a múltba, jóval a német egyesülés után, mégpedig olyan körülmények között, amikor a volt NDK lakóinak egy része bizonyos nosztalgiát érez a múlt iránt. Az NDK-ban a hatvanas-nyolcvanas évtizedek viszonylagos fejlődést hoztak, jöttek új szociális intézkedések, a „Maul halten und weiter dienen” (szájat befogni és szolgálni) feltétellel erősödött a létbiztonság érzése…

Tatár Imre: Találkozások Európával
Zimber könyvek, Páty, 2024
Teljes ár 2990 Ft