Mary Gabriel: Madonna. Egy lázadó élet (részlet)

Negyvennegyedik fejezet ||
Málta, Los Angeles, London, 2001–2002

Úgy hiszem, az élet tragikus, és művészként ma már
nem kerülheted el a tragédiát.
Ez nem feltétlenül politikai probléma,
a kétségbeesés problémája. Mirwais Ahmadzaï

Szeptember 20-án, kilenc nappal azután, hogy a szeptember 11-i terrortámadásokban 3000 ember vesztette életét és több mint 6000 megsebesült, George W. Bush amerikai elnök kiállt a teljes kongresszus (a szenátus és a képviselőház) elé, és határozatlan idejű, határok nélküli „terrorizmus elleni háborút” hirdetett. 17 nappal később az Egyesült Államok lerohanta Afganisztánt, hogy levadássza Oszáma bin Ládent és a támadások mögött álló al-Káida vezetőségét, és megbüntesse a tálib kormányt, amiért bújtatta őket.

Csakúgy, mint Pearl Harbor után, a fiatalok most is önként vonultak be a katonaság toborzóirodáiba, és jelentkeztek a harcra. Csakúgy, mint Pearl Harbor után, az amerikaiak túlnyomó többsége a nemzeti lobogó köré gyűlt. Az pedig ott lobogott mindenütt: tornácokon, udvarokon, lakásablakokban, a főutcákon sorakozó boltok kirakatában és lámpaoszlopokon, az autópályán suhanó kisteherautókon, kabáthajtókára tűzve. Az a politikus, aki nem viselt zászlót a hajtókáján, nemhogy hazafiatlannak, egyenesen Amerika-ellenesnek számított. Az 1990-es éveket átható indulatok és társadalmi feszültségek, amelyek George W. Bush megválasztásával újra feléledtek, most, amikor sokkal súlyosabbak voltak a körülmények, egy időre elcsendesültek. Az amerikaiak „egy rakás biankó csekket” adtak a kormánynak, ahogy Naomi Klein író fogalmazott, lehetővé téve ezzel jogfosztást, háborúzást, és még azt is, hogy az adófizetők pénzéből építsen „rendőrállamot”. Az ellenvélemény, sőt néha még a vita is hazaárulással ért fel. Ha a politikai hovatartozást firtatták, már nem azt kérdezték: „Demokrata vagy republikánus vagy?” 9/11 után a kérdés így hangzott: „Velünk vagy ellenünk vagy?”

Nem telt sok időbe, hogy azok, akiknek társadalmi programjuk és céljaik vannak, kiforgassák a válsághelyzet tényeit, és ellenségeik ellen használják fel őket. Jerry Falwell keresztény hitszónok ezt mondta 9/11-ről: „Az abortuszpártiak, a feministák, a melegek, a leszbikusok és a liberálisok hozták ezt a fejünkre.” Szerinte ezek a csoportok meggyengítették Amerika gerincét, és az ő bűneik miatt sújtott le Isten haragja az amerikai népre. És ez csak a kezdete volt a szitkozódó bűnbakkeresésnek.

Ebben a helyzetben a Földközi-tenger jó menedéknek tűnhetett. Két héttel a turnéja befejezése után, egy hasizomhúzódással és olyan kimerülten, hogy már-már a fizikai összeomlás szélén állt, Madonna Máltára és Szardíniára indult, hogy filmet forgasson Guyjal. Elhatározták, hogy újraforgatják Lina Wertmüller 1974-es olasz klasszikusát (Travolti da un insolito destino nell’azzurro mare d’agosto) Hullámhegy (Swept Away) címmel. A forgatás 2001. október 1-jén kezdődött.

Az ötlet barátjuktól, Steven Weber színésztől származott. Miután látta a BMW-reklámjukat, Weber azt mondta, Madonnának és Guynak közösen kellene filmet csinálnia, és a Wertmüller-opuszt ajánlotta. A mozi a nemi szerepekről, a társadalmi osztályokat érintő előítéletekről szól, és azt mutatja meg, mi történik, amikor két idegen együtt dobhatja le ezeket a béklyókat egy lakatlan szigeten.

Érthető, hogy Webernek ez a film jutott eszébe, amikor Ritchie BMW-reklámját nézte – az asszociáció cseppet sem erőltetett. Wertmüller filmjének is az a sztorija, hogy a férfi főhős letöri a szarvát egy fennhéjázó ribancnak. Guy nem rajongott a „szépelgő művészfilmekért”, és soha nem is hallott az olasz filmről, de Madonna már látta, még az iskolában, és újra meg akarta nézni Ritchie-vel.

„Miután sikerült átvészelnie az első 20 percet, onnantól imádta – mesélte Madonna. – Attól a résztől, hogy kijutnak a szigetre. Imádta, mert imádja Görögországot, Olaszországot és a horgászást, […] teljesen ráhangolódott.” Eldöntötték hát, hogy megcsinálják a remake-et, bár lesz benne pár jelentős módosítás. Az eredeti film igen szókimondó – tele van szexuális utalásokkal. Nyíltan beszél egymással a két hajótörött, de egyébként nem sok közös van bennük. Ritchie rendezésében a hangsúly a testiségről az érzelmekre helyeződik át – Madonna szerint. Ritchie nem különösebben szerette a filmekben a szexjeleneteket, és Madonna sem volt elragadtatva a gondolattól, hogy az új férje előtt meztelenül hemperegjen egy másik férfival. Ritchie az eredeti film politikai mellékszálát is elhagyta. Wertmüller filmjében a női főszereplő egy jobboldali bigott személy, ami még feszültebbé teszi a kapcsolatát az egyszerű származású matrózzal. Az új forgatókönyvben Madonna karaktere leginkább az anyagi javak hiánya miatt bosszankodik, így az egészből nem marad más, mint – ahogy Steven Daly fogalmazott a Vanity Fairben – „nyafogás a kényelem hiánya miatt”. Ritchie ezzel a döntésével pont ugyanazt a hatást érte el, mint amikor kihagyta a dalszöveget a „What It Feels Like for a Girl” klipjéből: mind a filmet, mind a klipet megfosztotta annak lehetőségétől, hogy politikai vagy társadalmi állásfoglalás legyen belőle.

Az öt hétig tartó forgatásnak köszönhetően Madonna, Ritchie és a gyerekek végre hosszabb ideig is együtt lehettek egy helyen. Madonnának ez „pluszpont, igazi pluszpont” volt. Ami a filmet illeti, az egyik riporternek azt nyilatkozta róla, hogy „szerelemprojekt volt a férjemnek és nekem”. Egy másiknak viszont azt mondta, hogy hatalmas próbatétel, „és megérdemelnék egy kitüntetést, amiért túléltem”.

Maga a munka valóban megerőltető volt. A forgatás a szabadban zajlott, nagyrészt a vízen, a máltai télben. Madonna azt mesélte, még tengeribetegség is kínozta. A szexjelenetek – úgy, ahogy voltak – kellemetlenek voltak mindenkinek, beleértve Adriano Gianninit is, aki ugyanazt a matrózt játszotta, akit az apja, Giancarlo Giannini az eredeti filmben. „A fizikai dolgokat a forgatás legvégére tartogattuk – mondta Madonna. – És azt hiszem, mindenki arra számított, hogy bombák fognak robbanni. Az egész stáb arra várt, hogy Guy feje lerobbanjon a testéről.”

A legnagyobb kihívást azonban az jelentette Madonna számára, hogy Ritchie rendezte őt, akinek nem mert úgy ellentmondani, mint bárki másnak. „Övé az utolsó szó – mondta –, ezt nekem el kellett fogadnom, és pont.” Azt is hozzátette, hogy „ezernyi” tanulsággal szolgált számára a film, a forgatáson és kamerán kívül is. Megtanulta, hogy amikor férjként és feleségként vannak együtt, akkor ne beszéljen munkáról. Megtanulta, hogy a magánéleti problémáikat ne vigye be a forgatásra. „Szóval sokat tanultam a határok meghúzásáról és a türelemről – magyarázta –, meg arról, hogy nem lehet minden úgy és akkor, ahogyan és amikor én akarom, pedig alapvetően ilyen ember vagyok.”

15 évvel korábban Madonna az első férjével is forgatott egy filmet. Akkoriban, mint mondta, arra törekedett, hogy megmutassa a férfinak, milyen jó színésznő. 2001-ben a második férjével és a közös filmjükkel kapcsolatban is ugyanígy érzett. Ritchie viszont, bár kevesebb filmes tapasztalattal rendelkezett, mint Madonna, úgy tűnt, nem érzi annak szükségét, hogy bármit is bizonyítania kellene a feleségének. „Magabiztos vagyok. Nem is lehetnék másmilyen” – mondta. Ritchie és Madonna abban a hitben távoztak Máltáról, hogy valami jót alkottak, vagy legalábbis ezt mondták egymásnak.

Számos okból kifolyólag, egyebek mellett szeptember 11-e miatt, fel sem merült, hogy visszatérjenek az Államokba. Novemberre Madonna megegyezett Ritchie-vel, hogy az otthonuk Anglia lesz. „Lényegében Guy megfenyegetett, hogy elhagy, én pedig azt mondtam erre, hogy oké” – mesélt a döntésről félig tréfásan. Átköltöztették tehát Londonba – ahogy Ritchie fogalmazott – a „régi nagy csapatot”, azaz 8-9 embert, köztük két dadust és Madonna asszisztenseit. Madonna a Marble Arch közelében, a Hyde Park szélén talált egy György korabeli sorházat. Volt benne öt vendégszoba, könyvtárszoba, nyolc hálószoba, egy hatalmas szalon, és négy és fél méteres volt a belmagassága. Nemcsak tágas, de biztonságos is volt, mert nem sok helyen lehetett bejutni: sorház lévén mindkét oldalán más lakóházakhoz csatlakozott, és a ház előtti forgalmas utcán nem igazán lehetett feltűnés nélkül ácsorogni. Ritchie úgy képzelte, ott majd „egészen normális életet” tudnak élni.

Házasságuk első évében mindketten tettek engedményeket, de Madonnától ezt el is várta a férje, és úgy tűnt, hogy a sztár további engedményekre is hajlandó. Egy riporternek elmondta, hogy visszafogottabban öltözködik, mint korábban, mert Ritchie nem akarta, hogy olyan ruhákat viseljen, amelyek sokat mutatnak. Kevesebbet tartózkodott New Yorkban, mert elmondása szerint Guyt „teljesen kiakasztotta” a város. És bár régóta vegetáriánus volt, megtanult madarat lőni, hogy közös program lehessen ez a férjével a mesés vidéki birtokukon. A wiltshire-i kúria Ritchie-nek maga volt a valóra vált álom, mert a nevelőapja birtokán töltött gyermekkorát tartotta élete legszebb időszakának. Madonna viszont bevallotta, hogy időbe telt megszeretnie azt a helyet, ám végül sikerült. Mint más férjes asszonyok, Mrs. Ritchie-ként Madonna is hagyta, hogy a valódi énje apránként elkopjon, hogy olyan nővé váljon, amilyennek a férje szerette volna. Ezt persze szeretetből, szerelemből tette. Korábban is próbálkozott már ezzel, de sosem vált be, és sosem tartott sokáig. Még mindig ott élt benne az igazi Madonna, és ki kellett eresztenie a gőzt.

Ki is használta az alkalmat, amikor megjelent a Tate múzeumban december 9-én megrendezett Turner-díj televíziós gáláján. Nagy-Britannia legnagyobb képzőművészeti elismerését minden évben egy jelentős művésznek adja át egy kiemelkedő közéleti személyiség. Abban az évben a díj átadására Madonnát kérték fel. A ceremónia szervezői kezdettől fogva idegesítették őt. Előzetesen el akarták olvasni a beszédét, és amikor erre nemet mondott, megpróbálták kiszedni belőle annak legalább a tartalmát. „Ezen aztán jól megsértődtem” – mondta.

Ezután megkérdezték tőle, hogyan szeretné, hogy bemutassák. „Én azt mondtam, »Legyek Mrs. Ritchie«. Mire ők: »Ó, nem, azt nem tehetjük, mert mindenki Madonnaként ismeri önt.« Ugyan! Már egy kis játékosság sem fér bele? Nevetséges volt az egész.” A szervezők nyilvánvalóan nem készültek fel eléggé, mert arra is megkérték, hogy ne káromkodjon a díjátadás alatt. Madonna azt mondta, neki ez „felhívás volt keringőre”.

Fordította: Darnyik Judit, Garamvölgyi Andrea, Kenyeres Anna

Mary Gabriel: Madonna. Egy lázadó életHvg Könyvek, Budapest, 2023
912 oldal, teljes bolti ár 9900 Ft