Szonja German: Három nap egy esztendő (részlet)

Három nap egy esztendő

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nem túl távoli, archaikus, kissé álmos vidék. N városka lakói a vidék hangulatához méltóan szintén álmosak voltak, kissé elvarázsoltak, olyanok, mint akik egyszer, nagyon-nagyon régen álomba merültek, és azóta fel sem ébredtek. Nyúlós, ráérős napjaik az éppen adott pillanat örökkévalóságában teltek, mintha a megsiratott múlt és a tőlük elvett, előre megbűnhődött jövő között rekedtek volna. Álmaikban, gondolataikban és társalgásukban egyaránt a régi szép világ és a jövendő emléke közt ingáztak, és nem találták a helyüket ebben az új, megzavarodott világban.

Karácsonykor N városka úgy szunnyadt, mint egy fehér hótakaró alatt meleg napsugárról álmodó búzaszem. Vagy inkább Csipkerózsika. Sorsát, a búzával ellentétben, nem az isteni törvény, hanem holmi javasasszonyok szeszélye szabta. Csipkerózsika már rég felébredt, férjhez is ment tán. A búzaszem sem panaszkodhat. Minden évben pontosan felébreszti a tavasz. N városka helyzete viszont azóta sem valami „rózsás”, azóta is minduntalan várja az ébresztőt.

Norah Jonesnak van egy száma: „Wake me up, when it’s over”. Arról szól, hogy a lányt elhagyja a szerelme, és a lány azt választja, hogy átalussza a nehéz időket, mert túl nagy számára a fájdalom. Azzal a kéréssel fordul a környezete felé, hogy csak akkor ébresszék fel újra, amikor a szívtipró összepakolt és elutazott.

A modern lélektan tisztában van a poszttraumatikus derealizáció önvédelmi jelenségével. N városka lakossága is mintha kollektív szinten, önvédelemből álmodott volna a sors megpróbáltatásai után, menekülve a kéretlenül beköszöntött realitás kegyetlen fájdalmától, és ez, akár kívülálló szemmel is, teljesen érthető volt. Van az úgy, hogy egy trauma után a lélek, meglehet még a néplélek is, túlélés céljából magába zárkózik, betokosodik, és egy darabig nem tud rendesen kapcsolódni a külvilághoz.

Egyszerűen ideig-óráig nincsenek erre sem szabad vegyértékei, sem belső erőforrásai. Időre van szüksége, szeretetre, elfogadásra, megértésre és ami a legfontosabb – a sebei elismerésére.

N városkához a történelem nem volt kegyes, úgy tűnt, hogy sorsának eredeti állapota végérvényesen megváltozhatott, sem hegyeket nem adták vissza, sem a meggondolatlanul elárasztott völgyeit és a sérelmeit sem ismerték el méltóképpen. Mindez sajnálatos módon nem segítette az ébredésben. Ebben a mesebeli, de fájdalmától kissé réveteg, mágikusan archaikus városkában élt egy nagyon kedves értelmiségi házaspár, nevezzük őket Dávidéknak. Ezer-kilencszázhatvanvalahány őszén első gyermekük-ként látta meg a napvilágot Endre, és nem sokkal később született szépséges húga, Klári.

Emese barátnőm, úgy emlékszem, talán egy Petrás Mária mázatlan kerámiáit bemutató előadáson, egy népművészeti táborban ismerte meg a Dávid családot, ahová Endre és Klári édesapját – Dávid Istvánt – előadónak hívták meg a zománcozó műhelybe. Pista bácsi N városka főlevéltárosi székét tudhatta magáénak, a zománcozásnak pedig fő hivatásától szabad óráit szentelte. Felesége – Anna asszony – biológiát tanított a városi főiskolán. Klárika lányuk édesanyja tanári nyomdokaiba lépett, és mellette a kortárs irodalom hullámait lovagolta: igen sikeresen kacérkodott a modern költészettel.

Endre, ahogy logikailag már valószínűleg ki tudták következtetni, édesapjára ütött, művészettörténész lett, és mivel igencsak szerteágazó ismereteit nem volt lehetősége kellőképpen kamatoztatni a városi helytörténeti múzeumban, fő szakmája mellett kitanulta a helyi idegenvezetést. Fakultatív elfoglaltságát igen szerette, olyankor adódott igazán alkalma közeli megyékben brillírozni mély és precíz tudásával.

A hagyományőrző tábor hetében különösen nagy volt a hőség, Emese nem bánta, kényelmes autójában volt klíma. A zenelejátszóba előre bekészítette Jean-Michel Jarre Oxygen című lemezét.

Útközben pár percre megállt az autós pihenőnél, mert erre a ritmusra szerette csodálni a távolban magasló szélkerekek hatalmas forgólapátjait. Valami egészen gyönyörűségesnek találta a szél irdatlan erejét „Hozhatna már valami újat!” – gondolta. Az Úr meghallgatta fohászait, és az uralkodó szélirány már aznap megváltozott.

– Tudod, mi a baj veled? Mese, Mese, Emeseee! Hogy téged mindenki akar! – mormogta a napszúrástól és a tölgyfahordós almapárlattól kissé spicces dr. Benedek.

– Hagyd már, Laci, beszélsz lovakat. Részeg vagy.

Nem volt józan, azért volt némi igazság abban, amit László mondott, de nem ez volt az oka Emese válásának. Mindenki azért nem akarta Emesét.

Olyan ember nincs, akit mindenki akarna, de azért ne tagadjuk, sokan pályáztak a társaságára. Önálló volt, talpraesett, és főleg nagyon vidám. Ez utóbbi volt mindig a döntő. Az emberek sosem szerették a búskomorságot, a besavanyodott, panaszos arcú, ünneprontó sorsokat. Ha az ember szomorú, erőtlen vagy nem elég szórakoztató, manapság gyorsan elfelejtik. Sajnálatos módon a mai világra különösképpen igaz: ha valaki valamicske társasági igényt támaszt, máris illik üdítőnek, sikeresnek, vidámnak és egészségesnek is lennie, és lám, Emesére ez mind igaz is volt.

– Mesi, jössz-e táncolni? – kérdezte Endre, és mivel Emese szívét az égadta világon semmi nem dobogtatta meg úgy, mint a mezőségi csárdás, gondolkodás nélkül elfogadta a meghívást. Évek óta ismerték egymást Endrével, igaz, csak szegről-végről, mert mégiscsak több száz kilométer választotta el őket egymástól, legalábbis fizikailag. Emese komfortosan érezte magát Endre közelében, imponált neki udvarlójának és családjának műveltsége. Mindenre volt idézetük, kívülről fújták a múzeumi tárlatok expozícióit, ezért főhősnőnk úgy érezte, hogy puszta jelenlétükkel is felemelik, és hogy sokat tanul tőlük.

Minden este a tábortűz mellett szabadon értekeztek különféle ősi rítusokról, titokzatos etruszk aranylemezekről, a tatárlaki korong rejtelmeiről és a magyar hímzés beszédes szimbolikájáról. Nappal Attila király városa, Sycambria megtalálásának reményében kirándultak a táborhoz közeli szent dombokon.

Emese számára új szellemi dimenziók nyíltak meg, amelyeknek létezését eddig nem is sejtette. Egy átlagos ember, ha sokat tud, attól függően, mi a tudásának tárgya, vagy nyugodt lesz, vagy ellenkezőleg, ideges. Ezzel ellentétben egy bölcs ember – tudásának birtokában – nyugodttá válik, mert a bölcsesség meg van áldva azzal az istenadta talentummal, hogy megkülönböztesse a sorsszerűt a megváltoztathatótól. Ilyen bölcs megérkezettség és ezen felül valami különös meghittség is sugárzott Dávidékból. A szerteágazó tudás mély és alapos volta határozott belső tartást adott a családnak és egyben méltóságot is, amit nem lehetett nem észrevenni. Auraként vette körül őket, és bármerre is jártak – az emberek szívesen csatlakoztak a társaságukhoz.

Láthatjuk tehát, hogy Emese és Endre romantikus története idillikusan indult, lényegét tekintve ezzel szemben egy csöppet sem bizonyult annak, se nem romantikusnak, se nem idillikusnak, és ami még meghökkentőbb, hogy a mi kis szóban forgó történetünk tulajdonképpen nem is egy ifjú párról, hanem egy család páratlan tragédiájáról szól, egy olyan családéról, ahol mindenki művelt volt és csupaszív. Talán túlságosan is nyájas, és talán éppen ettől nagyon szerencsétlen. Nemhiába mondják, hogy a jóból is megárt a sok. Dávidék annyira kedvesek voltak egymáshoz, annyira illedelmesek és alkalmazkodóak, hogy egyszerűen nem tudtak egymásnak ellentmondani. Nem vitatkoztak, nem veszekedtek, csak csöndben „boldogtalanná szerették” egymást, mert úgy is lehet ám szeretni, hogy ez senkinek nincs javára. De talán nem is az illedelmes bólogatás vezette őket a nyomorúságba, inkább az a tény, hogy igen sokat kommunikáltak, érdekesebbnél érdekesebb témákról, sokat beszélgettek, mindenről, csak éppenséggel soha nem egymásról – erről, amarról, mindenről, csak éppenséggel soha nem arról, ami igazán fontos, s főképp nem arról, ami fáj. Sokat hallatták a hangjukat, de nemigen kérdeztek, és ha mégis, kerülték az ellentmondásos helyzeteket. A kérdezés költői formáját választották, amire nem is vártak választ. Valami ilyesmire szokták azt mondani, hogy „vetítés” vagy „elbeszéltek egymás mellett”.

 

A béke szent volt, akkor is, ha látszólagos; az élet szép – kerül, amibe kerül. Dávidék csudálatos, egyedi koreográfiába foglalták a „családi táncukat”, egyik ismerős passzus jött a másik után, jól begyakorolt mozdulatokkal ezt a rutinos »menüettet« járták napkeltétől napnyugtáig, esztendőről esztendőre, mint egy porcelán táncosnő a zenélő skatulya fedelén. De még ne szaladjunk ennyire előre!

A táborban úgy hozta a sors, hogy Emese és Endre családja közelebb kerültek egymáshoz, és azt beszélték meg, hogy karácsonykor Dávidék három napra várják Emesét N városi otthonukba.

Szonja German: Három nap egy esztendő
Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2023
172 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft