Kata komolyan gondolja? | Shakespeare*: Makrancos hölgy / Turay Ida Színház

Bedő J. István |

Nem az a kérdés, hogy szabad-e szórakoztatásra felesküdött színházban Shakespeare-t játszani. A kérdés inkább az, hogy a habkönnyű vígjátékokhoz szokott néző megbocsátja-e kedves színházának ezt a stiklit. A Turay Ida Színházban bemutatott változat az eredetinél némileg kevesebb szereplővel – de még így is népes gárdával – vitte színre a hárpia megszelídítésének komédiáját, okos húzásokkal rövidítve és kellemes zenével feldúsítva.

Az alaptörténet eléggé közismert: a padovai Baptista uraságnak két leánya van, a szép és szelíd Biancáért több nemes ifjút esz a fene, de ő csak akkor kerülhet eladósorba, ha nővérét, a nagyszájú, ordenáré Katalint végre eltökíti valaki a háztól. Fordítója válogatja, hogy a lány szövege csak csípős nyelvű, vagy ennél vaskosabb – itt és most Harsányi Zsolt kellemes és szellemes, de nem ódon és nem finomkodó prózai szövegét Darvasi Ilona igazította  a színház stílusához, és Topolcsányi Laura egészítette ki dalszövegeivel. Mégpedig jól. Nos, a szókimondó Kata, akárhonnan is nézzük, nem csupán kérőre, de emberére is akadt a veronai Petruchio személyében. Igaz ugyan, hogy a fiatalember leginkább a lánnyal járó hozományra hajt, de tetszik is neki a betöretlen csikó, s úgy dönt, mindent eszközt bevet – nem a meghódítására, hanem a megalázására.

Érdekes a felállás. Kata voltaképpen nem ezt mondja ki, de viselkedésének minden pillanatával azt tudatosítja, hogy nem hajlandó elfogadni saját korának kötelező szerepköreit. Önállóan gondolkodik, önállóan dönt, fütyül arra, mit ír elő neki a társadalom. E tekintetben a pénztelen nemes ifjú hasonlít hozzá: ő sem a konvenciók szerint közelít a nőhöz. Annyira nem, hogy miután Petruchio az oltár elé rongyokba öltözötten vezeti Katát, rögtön utána éhezteti, szinte halálra lovagoltatja, sárban hempergeti, minden szavába beleköt, és amúgy éhesen, toprongyosítva viszi vissza a szülői házba. Mondjuk úgy: móresre (jó erkölcsre?) tanította.

A megzabolázandó hárpiát Bódi Barbara eleveníti meg, cserfel (ha még ismeri valaki e szót is), pimaszkodik, ordít, a visszavágásai olyanok, mint az élesre fent tőrök. Férfi legyen a talpán, aki eltűri. A veronai nemes urat Borbély Richárd játssza, tüneményes az elegancia, ahogy nem vesz tudomást a sértésekről, sőt minden egyes gyalázás újabb lovat ad alája, még cifrább szavakkal udvarol – a néző meg tudja, lesz még ennek böjtje, de azt Kata szenvedi majd el.

Az idős Baptista uraság (Győri Péter) arcáról sugárzik az elégedettség, amikor hál’istennek megszabadul Kata lányától, és végre a szép szelíd, halk szavú Bianca (Szőke Laura) is elkél… (Na, persze egy ilyen rikácsgép mellett mi más lehet a másodszülött, mint alig észrevehető virágszál…)

A többiek – urak és szolgák, időnként szerepcserélők – szükséges, de kevéssé karakteres fogaskerekei a nagy színpadi masinériának. De valamennyien megnyerőnek mutatkoznak az énekes és táncjelenetekben. Ki is emelem a koreográfus, Borbély Krisztina illúziókeltő munkáját.

Ezt a vérbő komédiát volt már szerencsém két igen sajátos változatban látni, egyszer a Globe-beli előadását (filmen), egyszer pedig Veronában, az ottani Római Színházban (hegyoldal, görög módra épített kagyló) – mindkettőt alig-díszletben, de a szöveg elevenné tette a helyszínt.

Kérdés, hogy Shakespeare csak az összecsapásban rejlő mulattató lehetőséget akarta-e színre vinni. Mindenesetre a darab végére Kata megtörni látszik, sőt kioktatja társnőit is az asszonynép helyes viselkedéséről.

Lehetne persze a komédia valóságértelmezésével vitatkozni, de akkor már nem az előadásról szólnánk. Ahogy a különféle fordítók kezéből színre került szöveg sokféle, úgy a második vonalat képviselő szereplők (udvarlók, szolgák stb.) jelenléte, darabba épült gegjei is változó súlyúak. Tasnádi Csaba rendezésében például a zenetanár álöltözetében megjelenő udvarló szinte tetszeleg abban, hogy a gitár csak kellék a kezében, ellenben szereposztási telitalálat, hogy Bianca egyik kérője, Gremio, igen gazdag, de legalább annyira éltes úr: Mikó István.

Némelyik villanásnyi mellékszereplő kiragyog: ilyen szobalányként/szolgálóként a helyzetét csak fintorokkal, vállrángatásokkal minősítő Burák Dóra, a nem kellően megbecsült szabó: Csere László, illetve a záró jelenetben az özvegységből ismét feleséggé előléptetett Nyírő Bea.

Külön érdemes beszélni a színre vitel műfajáról, a zenés komédiáról. Az eredetileg részben verses, vagy rímtelen (de ritmikus) szöveget a magyarító költők, írók néha versben adták vissza, mások meg prózában. Egyes változatokban a zene olykor csak háttér- vagy hangulatfestésül szolgált, az immár háromnegyed évszázados musical verzió (Csókolj meg, Katám!, melyben a Makrancos csak ürügy és párhuzamos cselekmény) a kor slágerzenéjével habosította fel a librettót.

A shakespeare-i szöveget most Maráth Viktor invenciózus dalokkal egészítette ki. A dolog jól működik, a néző élvezetét szolgálják a dinamikus meg – a műfajban egyébként kötelező – érzelemteli dalbetétek; csaknem mindegyik előre viszi és nem állítja meg a cselekményt. Kedves és ironikus ötlet a második felvonás reneszánsz zenét sugalló, de ugyanakkor a verbunkost is felidéző, nagy, kórusos, táncos jelenete.

A néző végül elgondolkodhat, hogy Kata tényleg antifeminista módon a templom-konyha-gyerekek háromszögében gondolja-e a feleségek szerepkörét, vagy (amilyen csavaros eszű) csak a többi új asszonynak ajánlgatja a maradéktalan engedelmességet, ő maga viszont már eldöntötte, hogy előbb-utóbb ismét a korábbi nagyszájú szabadgondolkodó lesz. (Járjon az bármilyen kockázattal…) Egyáltalán: ez a kedves csibész Petruchio szereti ezt a lányt? Vagy csak a hozományt? És Kata esetleg beleszeretett Petruchióba?

Szokás szerint jól bejátszható a rugalmasan átrendezhető díszlet (de jó, hogy színváltozáskor a függöny előtt folytatódnak a jelenetek!), és lenyűgöző a reneszánsz jelmezek bősége és gazdagsága (mindkettő Darvasi Ilona tervei szerint).

Végezetül, válaszolva az írás elején föltett kérdésre: Shakespeare-t kell játszani – csak meg kell találni a megfelelő darabot, és a mű megfelelő tálalását.

Fotók: Hurta Hajnalka

*Shakespeare, Maráth Viktor, Topolcsányi Laura: A makrancos hölgy
Rendező: Tasnádi Csaba

Részletek, további előadások, jegyvásárlás