Társam, a robot kolléga | Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt

Hepper Richárd |

Határozottan vártam az Egy szempillantás alatt című Jo Callaghan-könyvet. Jó néhány gyengémet eltalálta, de ami fontosabb: hiánypótlónak is nevezhető. Ugyanis amennyire lehet, meg kell ismerni az elmúlt évben berobbant technológiát, a mesterséges intelligenciát, ami nagy valószínűséggel alapvetően meg fogja határozni a következő évtizedeket. Könyv- és popkultúra-rajongó vagyok, de ugyanakkor programozó is, kíváncsiságom tehát érthető.

Callaghan könyve világsiker, mert olvasóinak (de talán még kritikusainak is) többsége valahogy úgy tekint a főhős AI-robot partnerére, ahogy Verne olvasói az általa megírt Hold-utazásra.

Néhány dolgot tehát azonnal tisztázni kell. A mesterséges intelligencia – továbbiakban AI-nak (artificial intelligence) fogom hívni –, jelenleg sokkal inkább mesterséges, mint intelligencia. A robbanást előidéző ChatGPT (illetve az ezt követően megjelent, több hasonló célú eszköz) lényegében egy nyelvi modell, nem pedig mesterséges személy. Érdemeiből ez semmit nem von le: de gyakorlatilag múlt idejűvé tette az AI eddigi fokmérőjének számító Turing-tesztet.

Az AI létrehozásához használt technológia egyáltalán nem új keletű, az elmúlt évtized(ek)ben számos területen (képfelismerés, diagnosztika, szórakoztatóipar, üzleti elemzések, keresőmotorok) alkalmazták egyszerűbb vagy bonyolultabb változatait. Hogy még érthetőbb legyen: ha egy telefonnal képet készítünk, valószínűleg egy AI rajzolja át a képet, fedi el a zajt, állítja be az értékeket. Ha a Google-fotóink keresőjébe azt írjuk: motorcycle, ugyanez a metódus keresi ki a motoros képeinket.

Végül pedig szeretném leszögezni, hogy Jo Callaghan könyve egy remek lehetőségeket rejtő alapanyag. A történet lényege: a középkorú, özvegy rendőrnő, Kat egy kísérleti projekt vezetésére kap megbízást, ahol egy kis csapat és a rendelkezésükre bocsátott mesterséges intelligencia segítségével régebbi, már lezárt eltűnési ügyeken tesztelik az új technológiát. Az eltűnések között azonban olyan összefüggéseket találnak, amelyek messze túlmutatnak a nyomozás eredeti keretein… A közös munka során sokat tanulnak egymástól és megtalálják az utat, hogyan lehet közösen eredményeket elérni. Azonban ha innentől kezdve bármit is írnék, leleplezném a regénybe épített csavart. Inkább azzal foglalkozom, hogy ez a mű milyen eszközöket használt a siker elérésére.

• Olvass bele!

Maga az alaphelyzet nem új; az ember és idegen (űrlény, robot stb.) visszatérő, kimeríthetetlen témája korunk kultúrájának, hiszen lényege, hogy más nézőpontból vizsgáljuk saját gondolkodásunkat, rávilágít hibáinkra, erényeinkre. Rengeteg variációt láthattunk jobb-gyengébb filmeken, olvashattunk regényekben – képregényben meg pláne. A Callaghan által választott műfaj kiváló lehetőséget kínál személyiségek, fejlődéstörténetek bemutatására, személyes térbe helyezésére. Az ilyen történetek főhőseiről többnyire gyakran derül ki egy vagy több emberi gyengeség, a történet során – sokszor a társuk segítségével vagy hatására – ezeket legyőzik, és ezzel gyakran személyes, a főszálnál hangsúlyosabb réteg jelenik meg a műben.

A Callaghan-könyv főhőse: nő, amivel egy fontos társadalmi kérdés kaphat hangsúlyt, viszont ennek bemutatása nagyon nem hagyományos. Kat egy rendőrcsoport frissen kinevezett vezetője, tehát lehetne erős, kompetens, kiváló vezető – de nem az. Szakmai hozzáértését néhány utalásból sejthetjük, ellenben arrogáns, már-már ostoba, és hatalmi játszmái hangsúlyosabbak, mint maga a történet. Ez az attitűd pedig sokkal inkább negatív. A popkultúrában ikonná váló erős nők fontos részei az egyenjogúsághoz vezető útnak, de ők tetteikkel, hozzáértésükkel vívták ki a tiszteletet.

Kat kihívásnak tekinti a vezetői pozíciót, de nagyon nem jól kezeli. Döntéseit homályos megérzések alapján hozza, gyakran tények ellenében, indoklást nem mond, ellenvéleményt nem tűr, harcol a ki sem vívott tekintélyét érő, vélt támadások ellen. Indokai kimerülnek az Azért, mert én mondtam különféle megfogalmazásaiban. Munkatársait bizonyítékokat keresni küldi, hogy azokkal támassza alá saját elméletét, s ha nem találnak, a válasz: Keressétek jobban. Feltétlen, kritikátlan tiszteletet vár el, de ugyanezt a valóban kompetens főnökének soha nem adja meg. Leegyszerűsítve: utasításai, gondolatai, tettei szinte teljesen lefedik egy rossz vezető minden ismérvét. Egy ilyen negatív figura remek alap lehetne a jellemfejlődésre, csakhogy Kat a könyv végére nemhogy nem vetkőzi le rossz jellemvonásait, de gyakran észre sem veszi, hogy ezek hibák lennének.

És ettől a történet elbizonytalanított, hogy szerzője, Jo Callaghan tudja-e ezt. Mert mit tesz a szerző a főhőssel? Folyamatosan, szemérmetlenül kisegíti, viselkedésére pozitív megerősítést ad, még önhazugságai elfogadásával is támogatja. Katben egy pillanatra felmerül, nem vált-e olyan utált tahóvá, mint akiket kezdő korában ismert meg, öreg zsarukat, akik a régi dicsőségeikből élnek és leugatják a fiatalabbakat… De két sorral lejjebb vállat von: ezek csak fiatalok, az ő véleményük nem számít. Visszatérő konfliktus, hogy az AI nem tud hazudni, vagyis Kat szerint tiszteletlen (ez már önmagában is súlyos jelzés), és a könyv végére nem a főhős végez önvizsgálatot, hanem az AI tanul meg hazudni!

Kat azért került a csoport élére, hogy bebizonyítsa, robotokra nincs szükség. De a beosztottjait lényegében robotnak tekinti, illetve arra szolgáltat bizonyítékot, miért veszélyes emberekre bízni ezt a munkát. (Az egyik ember–robot konfliktusban az AI felhívja a figyelmet egy jellegzetes mintára, ami a legfontosabb nyom lenne, Kat viszont megfontolás nélkül annyival utasítja el, hogy Tudom, mert én ember vagyok.)

Fontos, hangsúlyozott aspektusa (lehetne) a könyvnek az AI és lehetőségeinek érthető bemutatása – vagyis ismeretterjesztő feladatot is ellát(na). Ez a cél – szakmai szemszögből nézve – nem teljesül, noha a könyv leírásai kifejezetten hitelesnek hatnak. De sokszor hibásak vagy pontatlanok, pedig hasznos lenne, ha mindenki ismereteinek és szükségleteinek megfelelően értené, miről is van szó, hiszen az AI mára mindenhol jelen van.

Jo Callaghan szívesen taglal technikai és tudományos részleteket, egy interjúban el is mondta, hogy ezeket a hiteleshez közelien ábrázolja. Például igen meggyőzően, forrásokkal alátámasztva írja, hogy egy lézertollal kiiktatható egy biztonsági kamera. Ha korábban nem ébreszt kételyeket, elhiszem, mert nem tűnik lehetetlennek. Pedig majdnem az: kisebb képhibák előidézhetők, de a kiiktatásra az esély inkább csak matematikai. Ez a hibás tudás legfeljebb egy bankrablás során árthat (persze nem a rendőrségnek), de amikor naponta használt technológiát tévesen ismertet, az már egész más kategória.

Sci-fiben még ez sem jelentene problémát, de a könyv nem a fantasztikum műfajában mozog. Még a világ leírásában is akadnak hibák (tévedések?), például a fiatalok napi 120 SMS-váltása, vagy hogy nem szívesen kommunikálnak képekkel. Holott ez nem igaz, lásd itt. De nem tagadható, hogy ez nem valamiféle párhuzamos univerzum, hanem deklaráltan (Covid, válságok stb.) a mi világunk.

Ebben a valóságos világban a telefonszolgáltató, ha akarja, sem tudja kiadni a modern alkalmazásokon küldött üzeneteket (tekintsünk el a titkosszolgálati eszközöktől), és főképpen: semmilyen AI nem tölt le mindent 3 mp alatt egy számítógépről és a közösségi médiákról, nem tölt le 2,7 mp alatt filmeket (egyszerűen nem ilyen gyors az adatátvitel az alkalmazott eszközökön) – teljesen mások a gyengéi meg az erősségei. Az AI távolról sem tökéletes, tanulástól függően nagyon sokféle tud lenni, de a könyvben bemutatott hibák nagy részét soha nem követi el. Persze másokat igen: nehezen tud még szelektálni az információk közül, amikor nem tudja a választ, gyakran félelmetesen hitelesnek ható ostobaságokat állít (ennek a neve kölcsönvett szóval hallucináció).

Nem akarok túl messze menő következtetéseket levonni, de tessék elgondolni, hogy az ilyen teljesen hihető leírásokból táplálkozó, megalapozatlan félelmek vezetnek néha olyan összeesküvés-elméletek (konteók) elfogadásához, amelyekből csak a legismertebbeket idézem (pedig százszámra születtek): tömegek hiszik el, hogy a repülőgépekről mérget szórnak az emberekre (chemtrail), az oltásokban chipek vannak, amiket a telefonok 5G-s sávjaival aktiválnak és hasonlók.

Az Egy szempillantás alatt sok mindent valóságként tálal az AI-ról és a jelen technológiákról, holott ezek egy része az írói fantázia terméke. Persze lehet, hogy nem hibák e technikai tévedések, és én csak nagyon szakmai alapon közelítettem meg. Ennek eldöntését az olvasóra bízom.

Mindezek ellenére azt kell mondanom, a könyv olvasása mindenképpen érdekes élmény (Kövesdi Miklós fordítása). Nem a történet vagy a szereplők miatt, nem is a sok modern popkulturális hatást elegyítő írói stílusa miatt. Ami érdekes: az általa kiváltott hatás, az élmény.

A könyv, dicsérendő módon, nem idegenkedik az érdekes állításoktól. Az AI alkotója például konkrétan kimondja: „Hiszek a demokráciában, a jogállamiságban és az igazságszolgáltatásban… csak azt gondolom, a döntések túlságosan fontosak ahhoz, hogy emberekre bízzuk.” És bár az író nem minden kérdésben foglal állást, a végkövetkeztetés: az AI nem elveszi az emberek munkáját, hanem megkönnyíti.

Ezért is járja egyre több szakmában a mondás: Ne az AI-től féltsd a munkád. Attól féltsd, aki tudja használni az AI-t.

Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt
Fordította: Kövesdi Miklós
21. Század Kiadó, Budapest, 2023
350 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft,
online ár a kiadónál 4118 Ft,
ISBN 978 963 568 4052 (papír)
ISBN 978 963 568 4069 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Kat Frank főfelügyelő tisztában van azzal, mit jelent elveszíteni valakit. Férje meghalt, egyedül neveli a fiát, és detektívként bízik a szimatában. Katet szemelték ki a kísérleti programhoz, amelyben egy mesterséges intelligencia, név szerint Lock lesz a nyomozó partnere. A nő a szimatára épít, Lock pedig a logikai képességére, így aztán rögtön adott a feszültség. De aztán két régi eltűnési ügyben új fejlemények állnak elő, és Kat számára személyes tétet kap a nyomozás. Egyedül Lock segíthet a megoldásban.