Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol (részlet)

A könyvben szereplő minden karakter
kitalált személy.
Az említett intézmények, katonai alakulatok neve
és a rövidítések nem utalnak létező intézményekre.
A történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága
a véletlen műve.
JS

~ 1 ~

Azt mondja, remekül fogom érezni magamat az elmegyógyintézetben.

Mond még valamit a madárcsicsergésről meg a jó levegőről is, de nem figyelek.

A szőke haját nézem, az aggodalommal teli szemeit, és azon tűnődöm, miért hiszi azt, hogy meg kell győznie bármiről is.

„Rendben. Elmegyek” – mondom, de meg sem hallja. Folytatja tovább az érvek sorolását. A kivételezett helyzetemről beszél, hogy egyáltalán nem szégyen segítséget kérni, és nem, senki sem fog őrültnek tartani, ha bevonulok pár hétre a szanatóriumba. Következetesen szanatóriumot mond őrültek háza helyett, bár mindketten tudjuk, miről van szó. Hosszú percekig beszél, mire rájövök, hogy tulajdonképpen magát győzködi.

Megfogom a kezét, és megismétlem:

„Rendben. Elmegyek.”
„Tényleg?”
„Tényleg.”
Erre elsírja magát.

Nem értem, miért lepődik meg a válaszomon. Ha valamin, azon elgondolkozik az ember, ha a szerelme szerint is a pszichiátrián van a helye. Próbálok mosolyogni, hogy megnyugtassam, de nem megy. Zavarja, hogy tele vagyok szégyennel.

~ 2 ~

Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok hópihe.

Húsz éve dolgozom háborús tudósítóként. Láttam ezt-azt.

Én vagyok az a csávó, aki végigfotózza, ahogyan elvérzel előtte, és közben arra gondol, hogy ennie kellene valamit.

Nem azért, mert szociopata vagyok, vagy mert hidegen hagyna az emberi szenvedés, hanem mert tudom, hogy nem tudok segíteni. Nem azért vagyok ott. A problémáim mindig praktikus problémák, sosem morálisak.

Azért gondolok az evésre, miközben te meghalsz, mert semmit sem ettem, amióta az egyiptomi hadsereg elkezdte agyonlőni a tüntetőket. Ez barátok között is három napja volt. Ennem kell, hogy folytathassam a munkát.

Maradjunk annyiban, hogy a szégyenem is praktikus. Viszont a legtöbb emberrel ellentétben egészen pontosan meg tudom mondani, kit tehetek érte felelőssé.

~ 3 ~

Amikor február végén az oroszok ostrom alá vették Kijivet, azok között az újságírók között voltam, akik maradtak. Két napig tartott feljutni a fővárosba. Az oroszok lőtték a zsitomiri utat, ezért kerülőutakon, falvakon keresztül mentem egy önkéntesekből álló konvojjal Ternopilból. Egy szellemvárosba érkeztem. Az üres utcákon kiégett autók álltak, a kigyulladt házakból fekete füst szállt az ég felé.

A külvárosában heves harcok voltak. Irpinyben tüzérségi tűz alá kerültünk a kollégákkal. Egy nyolcvankét milliméteres aknagránát alig tizenöt méterre robbant fel tőlem. A földön feküdtem, a robbanástól fagyott sárral ment tele a szám. A lövedékek visítása a mai napig cseng a fülemben.

Nem véletlenül lőttek ránk az oroszok. Felénk irányították az aknavetőiket, négy-öt gránát is becsapódott, miközben a földön feküdtünk. Tudták, hogy újságírók vagyunk. A bugyikék sisakjainkat, a mellényeinken világító PRESS feliratot egyszerűen nem lehetett félreérteni. Tudták, csak leszarták. Ugyanúgy lőttek ránk, mint a hetven feletti kendős bábuskákra, a kisgyerekkel menekülő családokra. Mindenre lőttek.

Az orosz hadsereg rengeteg ősi hagyományt ápol. Ilyen például az állatias kegyetlenség. Ahová a történelem során csak betették a lábukat, ott divatba jöttek a kivégzések, a nők elleni csoportos erőszak, a kínzások, a fosztogatás.

Ugyanazt csinálják Ukrajnában, mint amit Magyarországon és Lengyelországban csináltak a második világháborúban. Talán a teherautókra felpakolt, rekvirált hűtőszekrények márkája meg a random agyonlőtt civilek ruhája változott, ha változott valami egyáltalán.

~ 4 ~

Miközben csapkodtak körülöttem az aknagránátok, az járt a fejemben, milyen kellemetlen lenne meghalni. Az időponttal voltak problémáim. A feleségem úgy jött hozzám, hogy közöltem vele, ne nagyon számítson rá, hogy fogatlan öregemberként, kórházi ágyon fekve távozom ebből a világból. Az életem nagy része az agresszióról szólt, a vége is arról fog. Lesz egy háború, amiből egyszerűen nem jövök majd vissza.

A földön fekve Ukrajnában, a félbehagyott dolgaim miatt idegeskedtem, miközben Istenre vártam, hogy eldöntse, mit akar.

Őszintén meglepődtem, hogy végül élve kijutottunk. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Estére, a második gin-tonic után még a kezem remegése is elmúlt.

A szégyen Magyarországon jelentkezett. Eleinte azt hittem, hogy csak fáradt vagyok. Hetekig tartott, és nem akart elmúlni az idegesség. Aztán jöttek a rohamok. Az irracionális pánik.

A házassági évfordulónkat Rotterdamban ünnepeltük. Az osztrigavacsora után sétáltunk a hotelünk felé, amikor mögöttünk egy autó ráhajtott egy műanyag palackra. A durranásra reflexből a földre vetettem magam, és lerántottam a feleségemet is, aki beverte a fejét a betonba.

Tudtam, hogy Rotterdamot nem lövi az orosz tüzérség, de a testem önállósította magát.

Ettől kezdve nem nagyon akartam emberek közé menni. Bármi történt, minden sejtem üvölteni kezdett, és menekülni készült. Szégyelltem, hogy nem tudok uralkodni magamon.

Miután visszajöttem az őszi ukrán ellentámadásból, a helyzet csak rosszabb lett. Három órát töltöttem az aktív fronton, a tüzérségi tűzben. Ezután már éles hang sem kellett a rohamhoz.

A félelemmel kezdődik. A fejedből indul, és egyre mélyebbre mászik a szöveteidbe. Átitatja a szívedet, a májadat. Minden sejted üvölteni kezdi, hogy „menekülj!”. Rettegsz, és semmit sem tehetsz ellene. A tested nem kíváncsi a racionális magyarázataidra, te pedig kétségbeesetten próbálsz ellentartani neki a boltban, a kocsmában, hazafelé menet.

Tudod, hogy az emberek látják. Szégyelled magad, hogy magyarázkodnod kell miatta. Az állapotod rémesen kellemetlen, és nemcsak neked, de mindenkinek, aki körülötted van.

Tudtam, hogy baj van. A feleségem is tudta.

~ 5 ~

A szanatórium egy fenyves közepén áll. Sötét fák között murvás út vezet a bejárathoz. A portán állok, kezemben a hátizsákom. Az jár a fejemben, hogy egy év alatt nem keresek annyi pénzt, mint amennyibe itt egy hét kerül. Le kell adnom a telefonomat.

„Van önnél alkohol, kábítószer vagy bármilyen fegyver?” – kérdezi az ápoló, miután felviszi a számítógépbe az adataimat.

„Nincs” – felelem.
Nem mintha bármit számítana, hogy mit mondok. Kinyitja a táskámat, és minden holmimat átvizsgálja.
„El kell kérnem az övét és a cipőfűzőit” – mondja.
„Minek?”
„Óvintézkedés.”
„Mi ellen?”
„Hogy ne tegyen kárt magában.”
„Ha meg akarnék halni, ott maradtam volna a háborúban.”
„Nem hiszi el, mennyien próbálják megölni magukat. Az öngyűlölet általános tünet.”
„Én szeretem magam.”
„A nárcizmus is általános. Na, jöjjön!”

Lifttel megyünk a második emeletre. Kipakolom a ruháimat, majd átöltözöm melegítőbe.
„És most?” – kérdezem az ápolót.
„Hétkor van a vacsora. Addig foglalja el magát.”
„Mégis mivel?”
„Kimehet a parkba. Nézhet tévét. Vannak könyvek is. Ha valamiben segítségre van szüksége, bátran szóljon bármelyik ápolónak.”

Úgy gondoltam, körbejárom az épületet. A legfelső szinten laknak az orvosok és az ápolók. Saját szobáik vannak, tizenkilencedik századi bútorokkal. A szobák a folyosóra nyílnak, a falairól az intézményt alapító két orvos portréja nézi, ahogyan reggelente munkába indul a személyzet.

A pácienseket az alsóbb szinteken helyezték el. Betegségek szerint különítették el őket. A negyedik emeleten a függőségekből lábadozók, a harmadikon a különböző pszichózisban szenvedők tengetik napjaikat. A második emeleten vannak a közösségi terek: az étkező, a tévészoba. Itt tartják a csoportfoglalkozásokat is, legalábbis az orvos, akibe belefutok, ezt mondja.

Én az első emeleten lakom, a harctéri sokkban, más néven a poszttraumás stressz szindrómában szenvedőkkel.

A szanatóriumot hatalmas park veszi körül, platánfákkal és padokkal.

Senki sem ripakodik rám, miközben körbejárom az intézményt. Mindenki kedves és segítőkész. A falakból nyugalom árad, légy zümmögését sem hallani. A séta után azt gondolom, hogy itt leginkább az unalomba halhatok bele.

Száz emberrel vacsorázom együtt. A koszt meglepően jó. Az orvosok és az ápolók is együtt esznek velünk. A vacsora után mindenkit a szobájába küldenek, és figyelmeztetnek, hogy bezárják a folyosóajtókat.

Fekszem az ágyban. Nézem a stukkót a falon. Az éjszaka közepén üvöltések, nyögések ébresztenek. Felkelek, kimegyek. A folyosón beleütközöm az ügyeletes ápolóba.

„Majd megszokja – mondja, amikor meglátja az arckifejezésemet. – A rémálmok miatt üvöltenek.”
„Azt hittem, maguk kínozzák az embereket.”
„Itt mindenki remekül elboldogul egyedül is. Magának nincsenek rémálmai?”
„Eddig nem voltak.”

Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol 
Kalligram Kiadó, Budapest, 2023
256 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft