»Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg« | Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol

kistibi |

Itt egy újabb könyv Tomáš Forró kötete után, ami az orosz–ukrán háború valódi arcát mutatja. Nem az orosz propaganda termése. Jászberényi Sándor ezúttal az epika legalaktalanabb műfajával, a regénnyel kísérletezett úgy, hogy közben megőrizte novellaírói erényeit. A Mindenki másképp gyászol tragikus körkép a háborúról, az emberi élet véghelyzeteiről. Letehetetlen olvasmány.

„Az orosz hadsereg rengeteg ősi hagyományt ápol. Ilyen például az állatias kegyetlenség. Ahová a történelem során csak betették a lábukat, ott divatba jöttek a kivégzések, a nők elleni csoportos erőszak, a kínzások, a fosztogatás. Ugyanazt csinálják Ukrajnában, mint amit Magyarországon és Lengyelországban csináltak a második világháborúban. Talán a teherautókra felpakolt rekvirált hűtőszekrények márkája meg a random agyonlőtt civilek ruhája változott, ha változott valami egyáltalán.”

Jászberényi Sándort szokás magyar Hemingwaynek nevezni. Pontos a jellemzés. Hemingwayről szól egy tanmesének is beillő történet: azt állította, hogy hat szóból tud egy regényt írni. Ráadásul ezt a kijelentést írótársak előtt tette. Hogy tétje is legyen a dolognak, fejenként tíz dollár volt a beugró: nem is lett volna Hemingway, ha állítását nem fogadás keretében tette volna meg. Ezt az ötletet mindenki lehetetlennek tartotta. Hemingway hat szót írt a vendéglői szalvétára: „Eladó: sosem hordott babacipők.” (For sale: baby shoes, never worn.) Ez Jászberényi Sándor írói technikája is. A végsőkig lecsupaszított mondatok. Pontosak. Kopognak, mint a siralomházban a közeledő hóhér bakancsának sarka. Minden koppanás, minden mondat többet sejtető. Jéghegy: a megírt szöveg a látható rész. Egy tized a valóságból. De az olvasó átéli a vízszint alatti kilenctizednyi részt, a lényeget. A felső tized nem moralizálhat. Csak közöl. Ezért minden történet üt, goromba, elkeserítő és csodaszép egyben. Nézzük meg ezt egy konkrét példán.

Ukrajna az orosz brutalitást nyögi. Maros, a fotóriporter nemcsak a katonák szenvedését akarja megmutatni, hanem a hátországét, a szülőkét, akik gyereküket veszítették el, a fiatal nőkét, akik a szerelmüket, azokat, akik az otthonukat, egész addigi életüket. Debalcevében hatalmas mészárlás volt. Holttestek már nincsenek, csak maradványok. „Lábszárak, koponyák, bordacsontok, torzók… Az ember is hús. Igazi csemege a vaddisznóknak és a varjaknak.” Maros egy hullaházban készít riportot, ahol a hozzátartozók keresik eltűnt szeretteiket. DNS-tesztet is csináltathatnának, hogy bizonyosak legyenek, de ennek százötven dollár az ára, kevesen engedhetik meg maguknak. Az idős férfi és felesége a fiukat keresik. Már minden elképzelhető helyet végigjártak, de nem találták. Az idős férfi megnézi a maradványokat: megfeketedett húsdarabok, ezek valaha bármilyen test részei lehettek. Az öreg felzokog. Ő az.

Jászberényi Sándor novella-befejezéseit tanítani kellene. Mindig tud valami olyan gondolatot hozzátenni, amely visszahat a történetre, és megsokszorozza az erejét. Ez az önmagában is borzasztó elbeszélés így fejeződik be:

„Tudja, egyetlen dolgot nem értek” – mondta Maros, és megköszörülte a torkát. „Mit?” „Honnan tudta az öreg, hogy a fia maradványait látja? Nem tudok rájönni.” „Nem tudta” – felelte Pavlo. „Akkor miért volt ez a színjáték?” „Azért, mert valamikor be kell fejezni a keresést.” Az orvos bekapta az utolsó falat süteményt, egy szalvétával pedig tisztára törölte a villáját.

Számomra ez olyan dupla-csavaros vég. „Be kell fejezni a keresést”, hiszen nem lehet az egész életet bizonytalanságban élni. Az öreg erős, van ereje megadni feleségének a bizonyosságot. Bölcs, mert tudja, hogy a keresés már csak hamis reményeket adhat, mindent megtettek, amit tehettek. Pavlo pedig régóta dolgozik a halál végállomásán, és magában igazat ad az öregnek. És nem csak igazat ad, fel is menti. Egy vendéglőben nem szokás tisztára törölni a villát…

Először azt gondoltam, hogy ez a mű nem is igazából regény, hiszen a történetek csak lazán függenek össze. De egy idő után rá kellett jönnöm, hogy a lazának tűnő összefüggés sokkal mélyebb rendszert takar. Ki- és be-, oda és vissza járkálunk a háború külső poklából a lélek belső poklába – és nincs menekvés. Ahol háború van, ott mindenki belepusztul. Sokan fizikailag, a túlélők lelkileg. A dőlt betűs, elmegyógyintézetben játszódó részek a belső háborúkat követik, az álló betűvel szedett történetek Ukrajna frontjairól, egyéb véghelyzetekről szólnak. Aztán borul ez a rendszer is, megfordul, de ez már nem zavarhatja meg az olvasót, mert addigra bekebelezte ez a világ. És így alakul ki Jászberényi hatalmas Guernicája, a háború megrendítő pannója, a vérbeli novellista regénye.

• Olvass bele!

A borítóterv is a szerzőé. Én még nem láttam ilyen hatású könyvborítót. Egész pontosan tükrözi a mű tárgyát és egyben üzenetét is. Egy katonát láthatunk a képen. Nem Kovács József őrmestert, hanem „egy” katonát – vagy „a” katonát. Repedezett mindene. Az arca, a sisakja, az egyenruhája. A tudata is. A katona mellének bal oldalán egy sírkő látható. Mintha kitüntetés lenne, az elhelyezés erre utal. És Jászberényi szűkszavú műveiben semmi sem véletlen. Ezek szerint a képeiben sem. Még csak a születési év ismert. 1980. Név: Jászberényi Sándor. Sopron. Sírfelirat: Mindenki másképpen gyászol. (Kevesen szokták saját síremléküket megtervezni, még ha csak játékból is!) És ha a borítóterv után beleolvasunk a regény egy részletébe, minden érthetővé válik:

„Az eltöröttek – így nevezték magukat a csoportban a poszttraumás stressz szindrómában szenvedők – ellensége sosem a nappal. Napközben a fény, a sorstársak és persze az orvosok segítségével mederben tudják tartani a sötétséget a lelkükben. Az eltöröttek ősellensége mindig az éjszaka. Az ágyban fekve, mikor a tudatod leereszti a pajzsát, a sötétség előtör, és te üvöltve fuldokolsz benne.”

Hogy milyen az, amikor a sötétség előretör, azt az alábbi történet mutatja meg a legpontosabban, illetve megérthetjük a poszttraumás stressz lényegét. Makszim hazatér a frontról és nem tud megszólalni. A rokonság minden létező orvoshoz elviszi, akik csak annyi tudnak megállapítani, hogy némasága nem szervi eredetű. Végül egy „sámán” szertartáshoz hasonlító drogos utazáson vesz részt. Önkívületében újra a fronton találja magát, és újraéli a történteket. Fogságban van, az oroszok kétóránként járnak be a foglyokhoz egy tablettel, hogy azon mutassák meg az ukrán állásokat. Aki ezt megtagadja, agyonlövik. Makszim előtt hármat lőnek agyon. Előtte figyelmeztetik egymást: nem beszélhetsz, mert ha beszélsz, akkor is agyonlőnek, és ha beszélsz, akkor a bajtársaid is meghalnak. Nem beszélhetsz! Nem beszélhetsz! Aztán eltűnnek az oroszok, bomba robban, Makszim halottak között ébred. Megmenekült. A drogos lebegésben Makszim egy varjúval beszélget. „Ki vagy te?” „Én azok vagyok, akik nem tértek vissza.” „Most már nyugodtan beszélhetsz” – mondja a varjú, és Makszim remegve, sírva ébred a priccsen, és meg tud szólalni nemcsak az önkívületben, hanem a valóságban is.

Újságírók tormás vodkát isznak az ukrán katonákkal. „Bazmeg, ki a tököm tesz tormát a vodkába?” „Az ukránok.”… „Amikor valamelyik orosz cár kitalálta, hogy a gabonaadót vodkában szedik be a parasztoktól, és meghatározta, mi a vodka. Az ukrán parasztok tettek róla, hogy ne kobozzák el a sajátjukat is a vámszedők. Ez a nemzeti ital. Minden nemzeti italnak köze van a nyomorhoz Kelet-Európában.” Hát így! Nem akarnak vámszedőt.

Ukrajna szabad akar lenni. Nem akar orosz életet, nem akar orosz kultúrát. Kevesen vannak az oroszokhoz képest, szükségük van mítoszokra. „Tudja, sem elég fegyverünk, sem elég emberünk nincs a ruszkik ellen. De velünk van a föld meg a nép. Ez ad erőt. Volt egy öregasszony, aki Herszonban megállt például az orosz csapatokkal szemben, és mindegyiknek a kezébe nyomott egy marék napraforgómagot azzal, hogy ez nőjön ki belőletek, amikor meghaltok Ukrajnában… ha ezek a bábuskák ilyen bátrak, nekünk milyen bátornak kell lennünk?”

Jászberényi Sándor megrázóan szép és tragikus történetei valahogy meg tudják mutatni a háború igazi arcán túl azt is, hogy milyen az, amikor egy nemzet születik. Milyen az, amikor a szabadság születik. A szárazon kopogó mondatokból mitológia áll össze. Ennél több nem is várható egy mesélőtől.

Jászberényi Sándor: Mindenki másképp gyászol 
Kalligram Kiadó, Budapest, 2023
256 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3392 Ft,
e-könyv változat 3000 Ft
ISBN 978 963 468 4138 (papír)
ISBN 978 963 468 4183 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A trauma berúgja a bár ajtaját, kirendel egy kör felest. Rossz arca van, pofán böfögi a nyájas olvasót, élvezi az arcán a feszengést. Undorodsz? – kérdezi vigyorogva. Oldalán ott ül az egész család: erőszak, szex, kiégés, őrület.
Maros Dániel nem lett kevésbé űzött vad az évek során, de már hajlandó szembenézni azzal, hogy nincs visszaút. Nem mintha oda, a többiek közé bármikor is visszavágyott volna. Egyiptomot maga mögött hagyva az ukrán fronton, egy bentlakásos pszichiátrián, régi barátok között keresi a hozzá hasonlókat, összetört embereket, akik az élet elevenjét akarták, férfiakat, akiknek végül nincs saját megoldásuk, nincs kiútjuk az erőszakból, a hozott minták szorításából. Ezek a ketrecük rácsait rázó, esendő alakok a pusztítás ősi, karneváli mégis hipermodern meséjét írják tovább. Jászberényi biztos kezű kórboncnok, seregszemléje büszke, vert gyászmenet, mondataiban pátosz és irónia fekszik össze a minimalizmussal. Felejthetetlen könyv, sokáig bennünk kísért. – Vonnák Diána