Az Én labirintusa | Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg

Tóth Zsuzsanna |

Mielőtt a szépíró Tompa Andrea nevével találkoztam volna, már ismertem színházkritikusi munkásságát. Ennek csak azért van jelentősége, mert legújabb regényében a színház némiképp maga is reflektorfénybe kerül, és ennek különösen örültem. Okozott azonban ugyanez némi fejtörést is. Ugyanis eleinte teljes fikcióként olvastam a Sokszor nem halunk meg című regényt, később ellenben annyi ismert név, utalás jelent meg, hogy elkezdett érdekelni a főszereplő „realitása”, vagyis, hogy rejtezik-e konkrét személy a fikcióbeli mögött. (Elmondhatom: nem jutottam dűlőre.)

A meglehetősen terjedelmes mű időben is átfogó; a második világháborútól a 20. század végéig követ egy különös sorsot. A főszereplő, akivel csecsemőkorában találkozunk először, legnagyobb életproblémájaként valószínűleg az identitáskeresést jelölné meg. Ahogy a fülszövegből is kiderül, egy kolozsvári zsidó család gyermeke, akit végül egy csíki származású lány, Erzsi, a dajkája, és annak férje, az ugyancsak kolozsvári Feri nevel fel. A regény első részében a házaspárra koncentrálunk, őket ismerjük meg. Erzsi szeretné megörökíteni a gyermek cseperedésének pillanatait, hogy majd beszámolhasson a szülőknek erről az időszakról (akkor még bízik visszatérésükben), s ezáltal az írással, a megfogalmazások kényszerűségével és gyönyörűségével kerül szembe. Ezekben a bejegyzésekben tárul fel sok tény róla magáról, szüleihez, rokonaihoz való viszonyáról, gyermekvágyáról, férjéhez fűződő szemérmes és kitartó szeretetéről. Erős kapocs van közöttük, és mindkettőjüket jellemzi a józan gondolkodás, nyitottság a világ dolgai iránt.

• Olvass bele!

Hozzájuk kerül tehát a megmentendő gyermek, akinek életét több évtizeden át kísérhetjük, s egy-egy fontosabb epizód szépen kirajzolódik előttünk, bár inkább csak külső szemlélők lehetünk. Tompa nem helyez minket szereplői „agyába-lelkébe”, szinte mindvégig kívülről látjuk őket, ahogy és amit beszélnek, cselekednek. Titkaikat őrzik, noha olykor fellebben a fátyol, rálátunk az eltemetett fájdalmakra, vívódásaikra, de sohasem úgy, hogy kivetített gondolataikkal találkoznánk. A sokszor szikárnak tűnő mondatok kevés érzelmet festenek, annál pontosabb képeket. Épp ezért erősen vizualizálhatóvá válik az írás.

A történet kezdetén még Matyi (Matild) nevű kisgyermek – aki négyéves korára mindent elfelejt – lázadó kamasszá érik, majd jelentős színésznővé, Tildává. A regény fejezetcímei alapján (Megérkezés, Felkészülés, Katasztrófa) – mintha eleve a végzete felé rohanna. Ez talán nem történik meg, habár útkeresései során meggyötri őt a sors. Komoly kihívásokat jelent számára a szembesülés gyökereivel, önmaga tévútjaival, indulataival – és kétségtelen színészi tehetségével. A meglehetősen szövevényes történetben, igaz, hétköznapi események közepette, mégiscsak nagy történelmi események hatását látjuk, sorsfordító emberi tragédiákat. Ahogy Tilda közelít önmagához, s először a versmondásban, majd a színházban, később a holokauszt-irodalomban talál kapaszkodót, értelmet, úgy találja meg eközben és értelmezi a múlt eseményeit, vér szerinti szülei elpusztításától örökbefogadó szülei életének megértéséig.

Tompa Andrea általában rendkívül plasztikusan és érzékletesen ír a társadalmi környezetről, de ebben a regényben például egészen izgalmas módon kerül előtérbe a kulturális közeg, különös tekintettel az irodalmi életre (olvasmányélményekre) és a színház világára. (Ezzel mintegy igazolja is, hogy a művészet élni segít.) A szerző elmélyült színházi ismeretei a drámaelemzésekben bomlanak ki, elsősorban az Antigoné és az Oidipusz kapcsán. Nagy élvezet olvasni!

Mint ahogy azt a kevert nyelvet is, amit a Romániában élő, de különböző gyökerű és különböző nyelvi közegekből érkező művészek használnak. Egyszerre érezni a tágabb közösséget, és az elkülönülés finomságait; a szereplőket összeköti és elválasztja a nyelv, a színház iránti elkötelezettség, a különböző országokban létezés idegensége, az egyéni sorsok tragikus fordulatai. Az emberi együttlétezés nehézségei. A romániai magyar, az itthoni magyar, a számkivetett – máshová kényszerült – magyar (keresztény, zsidó és ateista) sorsok fájdalmai.

A Sokszor nem halunk meg nem csupán jelentős regény, de igazi kulturális kaland. Mindenképpen olvasásra érdemes.

Az író portréja: Facebook/Jelenkor Kiadó

Tompa Andrea: Sokszor nem halunk meg
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2023
564 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 5100 Ft,
e-könyv változat 3899 Ft
ISBN 978 963 518 2558 (papír)
ISBN 978 963 518 2565 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1944-ben, amikor a városban megkezdődik a gettósítás, egy kolozsvári orvosnő a dajkára bízza gyermekét. Erzsi és a férje kétségbeesetten ügyelnek rá, hogy se a szomszédoknak, se a rokonoknak ne tűnjön fel a pár hónapos csecsemő jelenléte, míg reménykedve várják a háború végét.
Tompa Andrea regénye ennek a gyermeknek a sorsát követi végig, ahogy a főhős mindenféle kerülőutakon kerül kapcsolatba a saját történetével.