Hatás alatt vagyok | Olivier Py: Apropó, Hamlet / Városmajor

Tóth Zsuzsanna |

Biztosra veszem, hogy a Városmajorban nem egyedül engem bűvölt el Olivier Py (ejtsd: pí) Hamlet-parafrázisa. Meg persze Avignonban. A bemutató ugyanis ott volt, nem véletlenül, hiszen Olivier Py egy évtizedig igazgatóként vezette a híres Avignoni Fesztivált.

A darab, amelyet a színházszerető közönség már számtalan variációban látott, s amelyet hallomásból az is ismer, aki egyáltalán nem jár színházba – az elmúlt évszázadok során sok alkotó fantáziáját felborzolta már. Nagyszerű előadások emlékét őrzöm magam is, mégis azt kell, hogy mondjam, amit most láttam/láttunk, az mindenféle módon különbözik az előzőektől.

Olivier Py sajátos értelmezésében – és itt most az értelmezésen van a hangsúly – egyszerre kapjuk meg Hamlet jól ismert történetét, és annak filozófiai megközelítéseit. S mindezt úgy, hogy közben alig néhányszor érzem, hogy egy egyetemi előadás lenyűgözött hallgatója vagyok – mert mindvégig színházat látok, mégpedig a javából.

Azzal kell kezdenem, már a tizedik percben elkezdtem nagyon-nagyon sajnálni, hogy nem bírom a zenéjében is csodálatos francia nyelvet, így néznem kell a magyar fordítást tartalmazó kivetítőt. (Ugyanakkor köszönet a magyarra fordító Keszthelyi Kingának.) Ez viszont a színpadon zajló történésekről sokszor elvonta a figyelmemet, miközben minden másodpercét sajnáltam a kihagyott pillanatoknak. Ráadásul elképzelhetetlenül izgalmas lett volna ezt a plasztikusan áradó nyelvzenét érteni, nem csak érezni.

Bár nagyon nehéz feladat, megkísérlem legalább néhány mondatban összefoglalnia a látottakat. A színpadon könyvtárszobát mintázó, szilárd, hátsó takarást adó díszletelemet látunk, amire fel lehet mászni vagy hátulról „megjelenni” rajta. (Ez bármely szabad téren felállítható.) Mögötte – teljesen beláthatóan – a jelmezeket tartó ruhaállványok, egy-két szék. Rendezői balon egy dobszerkó, a hozzá tartozó zenésszel. Ő adja a zenei elemeket, effekteket és feltehetően ő irányítja a gépzenei bejátszásokat is (mintha ilyen eszközök, erősítők is lettek volna körülötte).

A színpadon megjelenő négy színész – egy nő és három férfi – már a legelején lenyűgöző energiabedobással lép színre, s szinte azonnal beavatnak minket az előadás által használt eszköz-nyelvbe: itt bizony vásári komédiázást (vagy legalábbis arra nagyon hajazó) színházat fogunk látni. Harsány megszólalások, sok-sok humor, magával ragadó rugalmasságú fizikai akciók veszik kezdetét. S mindeközben, ahogy már jeleztem – Shakespeare tragikus remekműve éled újra, annak elméleti, filozófiai vetületeivel.

A félhomályban megkísérelt jegyzetelésem olvashatatlan, még azt is csak fél szemmel csináltam, hiszen nem lehetett elszakadni a színpadon zajló eseményektől. De azt tudom, hogy az első fontos kérdés az volt: „Ki vagy te?” Mert a színház – amely tükrözi a világot és kérdéseket fogalmaz meg, arra késztet minket is, hogy önmagunkkal szembesüljünk. És itt elérkeztünk az előadás másik fontos vetületéhez: ez pedig – a Hamlet-kérdésen túl – magát a színházat vizsgálja; mit ad, mit jelent, mire jó, miben segít, mire tanít… Végig, minden mozzanatban érezhető, hogy az alkotók számára maga a színház a legfontosabb, ez az alfa és az omega, s hogy mérhetetlenül hisznek abban: a színház a világ megismerésének kulcsa, fontos eszköze. És ahogy a színházra irányul a kérdések egy része, az is kiderül, hogy a körülöttünk lévő, pusztulásra ítélt, mégis egyetlen világ talán éppen a színház által őrizheti meg egy élhető részét. A színház, a művészet olyan erő, amely megmenthet minket.

Túlságosan leegyszerűsítem az előadás nagyon érzékletesen feltett, fontos kérdéseit, mert az áradó nyelvzene, és a kérdésekre adott, meggyőződéssel elhangzó filozófiai válaszok mindegyike mélyre hatoló volt. Viszont olyan gyorsan és olyan töménységgel jelentek meg, hogy még a nyelvet ismerve sem biztos, hogy első hallásra felfogtam volna mindent. A legfontosabb tézismondatok/tézisszavak krétával írva felkerültek egy táblára is, ezt időnként letörlik, újra írják. Ilyen szavakat látok: erő, forradalom, nyelv, emlékek, halál, a tagadás tagadása, én vagyok az igazság…

A kivetítőn megjelenő, Py által írott szöveg költői erejű – applikációi idézik a nagy gondolkodókat – ráadásul egyszerre hozza a rendező által némely helyen újrafordított Shakespeare-t és korunkat.

És a színészi játék. Mindent tudnak. Karikíroznak, miközben filozofálnak, komédiáznak, de az eredeti darab-jelenetei megrázóan pontosak. Változatos akciók peregnek a szemünk előtt, olykor harsányan, máskor szíven ütőn. A jelmezek alig változnak, a szerepváltásokra persze utalnak, de semmi extra – egy kalap, egy színes kabát, egy koszorú, egy rojtos függöny. Ami viszont ott pulzál minden percben, az a káprázatos profizmus, a jelenlét intenzitása – és a közös gondolkodásra csábító erő. Elemi erővel ható monológok, gyönyörűen megrajzolt figurák – vétek volna kiemelnem bárkit, mert mindenki kiváló volt. Nagy kaland volt átélni az előadást, megkapni Hamlet, dán királyfi történetét, a századok alatt rárakódott gondolatokkal, 140 percben, szinte levegővétel nélkül.

S noha eddig is gyakran gondolkodtam a darabról, most új dimenziók nyíltak. Nem csupán Heideggernek, Nietzschének, Freudnak – a megidézett teoretikusoknak, hanem elsősorban Pynek és színészeinek köszönhetően. Bónuszként a szabadság frissítő leheletét kaptam tőlük, a fiatalság szédítő emlékét, a színházba vetett hit energiáját, ami egy csomó depressziót kifújt a lelkemből – legalább egy napra. De inkább többre.

Fotók: Christophe Raynaud de Lage
(A képek a 2021-es Avignoni Fesztiválon készültek)

Olivier Py: Apropó, Hamlet
Városmajori Szabadtéri Színpad
Rendezte: Olivier Py

Szereplők
Émilien Diard-Detoeuf
Damien Bigourdan
Céline Chéenne
Bertrand de Roffignac

William Shakespeare nyomán
Fordította: Olivier Py
Zeneszerző: Julien Jolly
Rendezőasszisztensek: Bertrand de Roffignac, Julien Masson

Az előadás a Festival d’Avignon, Le Théatre Scene National de Saint-Nazaire koprodukciójában készült.