Polcz Alaine: Magam világa (részlet)

Posted on 2022. december 4. vasárnap Szerző:

0


Előszó

Dr. Polcz Alaine-t a hospice mozgalom magyarországi megalapításában vállalt szerepe és karizmatikus személyisége tette közismertté Magyarországon legkésőbb az 1980-as évek végére, bár pszichológusként már az ötvenes években megismerhették nevét a felnőtt betegek a lipótmezei elmegyógyintézetben, a szülők és a gyermekek pedig a VIII. kerületi gyermek-ideggondozóban és a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. Ismertségéhez tanulmányai, interjúi és ismeretterjesztő előadásai, rövidfilmjei, illetve szakkönyvei is hozzájárultak. A hospice-mozgalom elindítása idején Polcz Alaine már nyugdíjas volt, mégis örömmel vállalt minden felkérést hatvankilenc évesen is, hogy a hospice filozófiáját és gyakorlatát országszerte népszerűsítse. Megnyerő személyiségét és remek előadásait bárhol tartotta, mindig telt ház fogadta: egyetemi előadótermekben, művelődési házakban, középiskolákban és faluházakban (vagy ha nem volt hol leülni, akkor a helyi templomban) akár több százan is összejöttek, hogy meghallgassák őt, és hallgatóságából nem kevesen váltak maguk is kezdeményező, aktív tanítványaivá, s követték aztán szűkebb környezetükben Polcz Alaine vonzó, cselekvő munkálkodásának példáját. Szakmai munkájának betetőzéseképp 1991-ben onkológus-orvos-pszichiáter munkatársaival végül létrehozták a Magyarországi Hospice Alapítványt.

Ugyanebben az évben jelent meg az Asszony a fronton című megrendítő és korszakos önéletrajzi regénye, amely immár nemcsak pszichológusként, de szépíróként is egy csapásra megkerülhetetlen alkotóvá tette. Irodalmi munkássága a halála előtti másfél évtizedben teljesedett ki, amikor is a saját és családja életéből vett történetek, személyes tapasztalatok és élmények nyomán írt szépprózát, közreadott esszé- és naplóköteteket, útirajzokat.

Az írósága akkor kezdődött [Asszony a fronton]. Alaine vállalta, hogy ez egy női próza, és a szakácskönyvvel együtt bevállalt mindent, és remek háziasszony is volt. (…) Már megismerkedésünkkor láttam, hogy miközben ez egy szép házasság: neki a női barátságai, abban az időben Sáray Júlia, később meg sokan mások nagyon fontosak voltak, (…) nemcsak fiatalok tartoztak ebbe a körbe, hanem vele egykorúak is, Nemes Nagy Ágnes1 is, e női kapcsolatoknak széles szövedéke volt körülötte. Nem lehet azt mondani, hogy feminista lett volna, ugyanakkor a női autonómia egyik képviselőjének mutatkozott, egyenrangú partner tudott lenni a nőiségében, és ezzel másoknak is példát adott. (…) az ő sikere az Asszony a frontontól kezdve nem véletlen, és az sem, hogy amikor meghalt, megjelent az a graffiti2 az óriásplakáton. Valamifajta olyan emberi mintát adott, női bölcseletet az élet nagy kérdéseiről, a női létről, hogy egyáltalán merte ezeket a dolgokat leírni, ahhoz a lélek merészsége és nyitottsága kellett. Nem véletlen, hogy az ő könyvei, interjúi, sokaknak élettanácsot, biztatást, mintát jelentenek az életről és a halálról való gondolkodásban. Népszerűségének ez a magyarázata.”3

Polcz Alaine-nel 2001-ben, a férje, Mészöly Miklós4 író halála után ismerkedtem meg, és egészen a haláláig közvetlen munkatársaként, segítő barátjaként vettem részt az életében. Minket nem a hospice-os, inkább az írói munkássága hozott össze, amikor még ismeretlenül vállaltam és elkezdtem beírni a visszaemlékező, elemző naplóit a számítógépbe. Csak a személyes találkozásunk után derült ki, hogy olvasóként az ő könyveivel ellentétben Mészöly Miklós műveit már a nyolcvanas évektől olvastam, szerettem, miközben nem tudtam, hogy Polcz Alaine az író felesége, és azt sem tudtam, hogy mi mindennel foglalkozik. A kölcsönös szimpátián és bizalmon kívül irodalmi érdeklődésem lett az alapja a további közös munkánknak: egyfelől beírtam a naplókat a számítógépbe, és rövidesen részt vettem Alaine mindennapi élettevékenységének segítésében (levelezés, szerződések, utazások, előadások, interjúk szervezése, ügyintézése), később a tervezett könyvei összeállításában, szerkesztésében is, másfelől bekapcsolódtam a Mészöly Miklós hagyatékával kapcsolatos háttérmunkákba is. Így lett a Polcz Alaine-nel töltött hét év meghatározó fejezete az életemnek, s ennek a kettőnk közti elmélyült, személyes és munkakapcsolatnak végül két könyv is köszönheti születését, az Alaine-nel közösen írt Befejezhetetlen (2009) című kötetünk, illetve a Miért éppen Polcz Alaine? (2009) című beszélgetőkönyv, amelyben pályatársak, barátok, kollégák meséltek Alaine-ről, a hozzá fűződő élményeikről, emlékeikről, felidézve.

Polcz Alaine izgalmas élete és karizmatikus személyisége inspirált arra, hogy születésének 100. évfordulója alkalmából a szerző írásaiból idézve egy összefoglaló, életét és munkásságát bemutató kötetet állítsak össze a megjelent könyvei, az Orvostörténeti Múzeumban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatéka, a folyamatosan diktált naplói és egyéb dokumentumok, fényképek felhasználásával. Életének utolsó évében erre az összefoglaló munkára egyébként ő maga is biztatott, hogy ha igazán érdekel, nézzek majd utána a dolgainak.

A Polcz Alaine-emlékkönyvet minden korosztálynak ajánlom, azoknak is, akik idősebbek és személyesen ismerték, vagy csak olvasták a könyveit, de a fiataloknak még inkább, mert sok olyan gondolkodnivalót, értéket és életbölcsességet kaphatnak tőle, ami segít megismerni önmagukat és a világot, amelyben élnünk adatott. Újdonság ebben a kötetben, hogy az írásokat (vagy annak részleteit) egyfajta életrajzi kronológiát felmutatva olvashatják, miközben ugyancsak időrendben megismerhetik Polcz Alaine életének meghatározó eseményeit: az erdélyi gyökereket, kik voltak a nagyszülei, szülei, hogyan nőtt fel, milyen környezetben, milyen tervekkel, milyen feladatokat vállalva igyekezett a céljai felé, és mikor, meddig jutott a hivatása gyakorlásában. Hogyan talált rá a saját útjára, a maga világára, milyen keserves, de egyben szépséges kanyarokat járt be élete nyolcvanöt éve alatt. Hogyan gazdálkodott a rábízottakkal, és mi mindent tett le pszichológusként, íróként, tanatológusként és feleségként arra a bizonyos asztalra. Hogyan menekült olykor szorongató helyzetéből előre, és fogadta el a kihívásokat (és pofonokat) akkor is, ha ő valami másra vágyott. Hogyan elemezte és dolgozta fel a múltjában történt traumákat, megrázó eseményeket (házassági válságok, háborús erőszak, családi bonyodalmak, igazságtalanságok, váratlan nehézségek), és a tapasztalatai hogyan formálták személyiségét. Hogyan képezte magát és tanult szorgalmasan neves magyar és külföldi szakemberektől, orvosoktól, pszichológusoktól, pszichiáterektől, akiket mestereinek tartott, dr. Benedek István, dr. Mérei Ferenc, dr. Schnell János, dr. Pertorini Rezső, dr. Vikár György, dr. Margaret Löwenfeld, dr. Lóránd Blanka, Anna Freud, dr. Ballay Judit, dr. Schuler Dezső, dr. Cicely Saunders, dr. Elisabeth Kübler-Ross nevét kell említenünk, illetve a külföldi tanulmányútjain szerzett ismereteit hogyan fejlesztette tovább a saját módszertana kidolgozásáig. Hogyan állt ki a hite mellett és tudott harcolni a céljaiért, a betegekért és a szenvedőkért. Hogyan volt képes oly gyakran ismeretlen utakon elindulva megújulni és új dolgokat teremteni. Nem véletlen, hogy még nyolcvanévesen, a betegségei ellenére is további terveket szőtt: egyszerre akart örülni az életnek, mindannak, amit a hivatása miatt korábban elmulasztott, emellett alkotni is, könyveket írni, tanítani, és vágyott meghalni is, mert annyira elfáradt.

A könyveiben és a hagyatékában őrzött dokumentumokból, visszaemlékezésekből remekül követhető pszichológusi hivatásának alakulása, ugyanis minden munkáját, kutatásait és ezek eredményeit is folyamatosan lejegyezte, és beszámolóiban, ismeretterjesztő előadásokon, főként nevelési tanácsadókban, pedagógus-továbbképzéseken, pszichológus kollégáknak és orvostanhallgatóknak is továbbadta, illetve publikálta napi- és hetilapokban, folyóiratokban. Szakmai életének ezen időszakai rendkívül izgalmasak, mert mindig valami új törekvéssel igyekezett frissíteni a már elavult struktúrákat, gyakorlatokat, bátran ki lehet mondani, folyton pezsgett körülötte az élet, lételeme volt, hogy gondoskodjon másokról. Kezdte az ötvenes években a felnőtt elmebetegekkel, amikor a művészetterápia alkalmazását szorgalmazta a gyógyításban, folytatta a gyermekpszichológia megújításával, a játéknak mint terápiás eszköznek a meghonosításával az 1960-as évek Magyarországán. De az életvég pszichológiájának módszertanával, tanatológusi munkájával szintén új gyakorlatot honosított előbb a gyermekklinikán, a későbbiek során pedig felnőttekkel is foglalkozva. Annak idején ennek a nehéz életszakasznak a terápiás munkáját rajta kívül nem is nagyon vállalta, de nem is nagyon kutatta senki. 1969-től aztán váltani kényszerült, mert igazgatócserével egyik napról a másikra megszűnt korábbi játékterápiás munkája a József utcai ideggondozóban (amibe bele is betegedett). Amikor állást ajánlottak neki a SOTE Gyermekklinikáján (1970), konziliárius pszichológusként hamar felfedezte, hogy a halálos betegséggel küzdő gyermekek és családjaik mellett nem áll senki. Természetesen megkapják a kezelést, a gyógyszereket, de ha már nincs mit tenni, lemondanak róluk. Ekkoriban vált számára világossá, hogy ez lesz az ő igazi útja, amire tulajdonképpen egész addigi élete felkészítette. És mint valami elszánt őrangyal, nem fogja békén hagyni a főnökeit, céltudatos hozzáállásával, empatikus érveivel, eredeti elképzeléseivel nemcsak hogy megreformálja a hagyományos kórházi betegellátást (például a mindennapi látogatás bevezetése, a kórház falainak kifestése mesefigurákkal, a kezelések közötti időben mese, rajzolás, tanulás, játszóház és baba-mama szoba kialakítása a vidéki családnak stb.), de bebizonyítja, hogy a pszichoterápia és a művészetterápia fontos része a gyógyításnak-gyógyulásnak (szülőcsoport, gyermekcsoport, ülővizit, egyéni terápia, foglalkozásterápia). Mindezekből a tapasztalatokból és ismeretekből már nyílegyenes út vezetett a folytatáshoz: a hospice-filozófia és gyakorlata, a halál tudományának kutatása, a tanatológia felé. Az ehhez szorosan kapcsolódó veszteségfeldolgozást, a gyászt is az ő kutatómunkájának és könyveinek köszönhetően ismerjük közelebbről: a halál, a temetkezés és a gyász rítusokban, hagyományokban, helyi szokásokban követett formáit, és terápiájának feloldozó, életigenlő hatását.

Polcz Alaine olyan kivételes ember volt, hogy lehetnék vele akár elfogult is, de helyette jöjjön néhány kérdés, amelyeket ki-ki a saját életében is átgondolhat. Hogyan haladt magabiztosan előre a pályáján, vagy épp hogyan kényszerült a nehézségek közepette váltani, újabb kérdéseken és válaszokon tűnődve? Hogyan ismerte fel személyisége rejtett, nem tudatos képességeit, illetve hiányait? Hogyan lehet a traumákból, veszteségekből és kudarcokból erőt meríteni? Hogy volt képes felismerni adott helyzetben a lehetőségeit: mikor kell harcolnia, mikor mehet magabiztosan előre, mikor kell megállnia, vagy nemet mondania akár az asztalra csapva is, mikor kell másokra hallgatnia, segítséget kérnie, mikor kell áldozatot hoznia, vagy mikor kell megkövetelnie? Hogyan hatott rá a testi és lelki bántalmazás, az irigység vagy a szakmai féltékenység? Azért bátor-e valaki, mert már nincs vesztenivalója, vagy azért, mert koncentrált tudásával és ösztönei sugallatára látja az utat maga előtt, hisz benne, ezért tudja, hogy arra kell mennie? Honnan tudja, hogy amit tesz, az fontos és jó? Vagy nem tudja, csupán érzi? Vagy egyszerűen jó főnökei, tanárai, mesterei voltak, akik menedzselték, mert új dolgokat kezdeményezett, amiket más észre sem vett, de amivel a munkahelyét, az intézményt is népszerűsítette? Vagy csak megsajnálták a betegségei, törékeny fizikuma, a szorgalma és kitartása miatt? Hadd csináljon azt, amit akar, szabad kezet kapott? Vagy inkább az számított, hogy a második férje, Mészöly Miklós író feleségeként olyan baráti, irodalmi kapcsolatokkal rendelkezett, ahonnan segítséget, ötleteket és biztatást is kapott? Ha Polcz Alaine életútjára pillantunk, mintha egy hivatás kiteljesedéséhez fel kéne írnia az orvosnak a traumákat, a házassági válságokat, a gyermektelenséget és a szegénységet… „A megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja ki.” (Ézs 42,3) Polcz Alaine időskori naplóiban gyakran idézte a Bibliát, hozzátéve, hogy a megrepedt nád olykor eltörik, mert nem mindenki képes túlélni és feldolgozni az élete tönkretételét, felülírni a megaláztatást vagy az árulást.

A mi késői találkozásunk miatt csak utólag, a beszélgetéseinkből, a naplóiból, a könyveiből, a vele készített interjúkból és a hagyatékában talált írásokat vagy a levelezését olvasva ismertem meg azt a fiatal, játékos kedvű és sziporkázó Polcz Alaine-t, akit ugyan a háború, az első, de a második házassága is alaposan összetört. Gyakran mesélt a gyermekkoráról, hogy mennyire vágyott tanulni, valakivé, alkotó emberré válni, hogy friss diplomásként először felnőtt elmebetegekkel foglalkozott, aztán jöttek a pszichésen sérült gyermekek, és bevezette Magyarországon a játékdiagnosztikát és -terápiát. A terápiához meséket, bábjátékot írt, illetve kifejlesztette a Világjáték című diagnosztikai tesztjét, ami azért nagyszerű, mert a játék egyben gyógyító hatással is volt a kisgyermekekre. Utólag ismertem meg azt a középkorú asszonyt is, aki magabiztosan törekedett a céljai felé, aki képes volt harcolni a beteg, a haldokló gyerekekért és családjukért. Pedig nem volt minta előtte, csak a saját, gyermekkori élményei, háborús tapasztalatai. Ő volt az első, aki nem fordult el, nem mondta az ágyuk mellett a kezét tördelve, hogy sajnos, nincs mit tenni. Nem mondta, mert szerinte igenis volt mit tenni. Nem ismerhettem a fiatal és középkorú, céltudatos és elkötelezett Polcz Alaine-t, de idős kora ellenére ráismertem, amikor már ott lehettem a közelében. Igen, ő az, idős korában lélekben is ugyanaz az ember, mint fiatalon lehetett, passzol minden!

Hogy Polcz Alaine miért nem keseredett meg soha, honnan vette az erőt, a hitet, hogy újra és újra talpra álljon? Őt magát már nem kérdezhetjük, de remélem, ebből az őt idéző, életének és munkásságának fontos részleteit bemutató könyvből az érdeklődő olvasók számára ez majd egyértelműen kiderül.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik Polcz Alaine hagyatékát, életművét gondozzák és akik a könyv előkészítéséhez is hozzájárultak, köztük Lovas Csillának, a szekszárdi Mészöly Miklós Emlékház vezetőjének, hogy rendelkezésünkre bocsátotta Polcz Alaine fényképeit, Nagy Anitának, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusának, hogy az általa feldolgozott szakmai hagyatékban kutathattam, Singer Magdolnának, a Partitúra című beszélgetőkönyv szerzőjének és Träger Gábornak mint jogutódoknak, hogy engedélyezték a szövegrészletek közlését, továbbá mindazoknak a szerzőknek, újságíróknak, filmeseknek, akik Polcz Alaine-nel közös munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy az emlékkönyv minél gazdagabban, árnyaltabban és hitelesebben mutassa be ennek a kivételes személyiségnek az életútját.

Polcz Alaine (Fotó: Nádas Péter)

Ablonczy Anna

– – – –

1 Nemes Nagy Ágnes (1922–1991) író, költő, műfordító, Polcz Alaine közeli barátja.
2 Polcz Alaine halálhírekor a Lövölde téren egy üres óriásplakátra írta fel valaki: „Isten Önnel Polcz Alaine”.
3 Interjú Fogarassy Miklóssal a Miért éppen Polcz Alaine? című beszélgetőkönyvben (Kalligram, 2010).
4 Mészöly Miklós (1921–2001) író, Polcz Alaine férje.

Kincseket hagyott hátra, mindenki számára példakép.

Polcz Alaine: Magam világa. Szerkesztette: Ablonczy Anna
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022
288 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 5100 Ft