Christina Lauren: Nem mézes hetek (részlet)

első fejezet

A vihar előtti csöndben – amely ebben az esetben a menyasszonyi lakosztály áldott nyugalmát jelenti, mielőtt beindul az esküvői szertartás őrülete – ikernővérem kritikusan pillant frissen lakkozott gyöngyházrózsaszín körmére, és így szól:

– Fogadjunk, hogy megkönnyebbültetek, amiért nem változtam át egy olyan rémes menyasszörnnyé. – Jóságos mosollyal felém néz a helyiség túlsó végébe. – Fogadjunk, hogy arra számítottatok, hogy lehetetlenül fogok viselkedni.

Ez a megjegyzés annyira gyönyörű találat itt és most, hogy legszívesebben lefotóznám, és bekeretezném. Sokatmondó pillantást váltok Julietával, az unokahúgunkkal, aki épp azzal van elfoglalva, hogy újrafesse Ami lábkörmét („Inkább barackszínűnek kellene lennie, nem babarózsaszínnek, nem gondolod?”), és Ami menyasszonyi ruhája felé intek, amely egy szaténnal bevont vállfán függ előttem, és az én aprólékos mozdulataim gondoskodnak majd arról, hogy minden egyes flitter laposan feküdjön a felső részén.

– Attól függ, mit értesz menyasszörnyön.

Ami tekintete ismét az arcomra vándorol, ám ezúttal inkább úgy fogalmaznék, hogy kissé lélektelenül mered rám. A menyasszonyi melltartócsoda és a testére feszülő aprócska bugyi láttán nem tudok nem arra gondolni, bizonyos mértékű testvéri émelygéssel kísérve, hogy e két remekbe szabott darab később egyértelműen áldozatul esik Dane, Ami rendkívül menő vőlegénye támadásának. A testvérem ízléses sminket, és gondosan feltornyozott fekete hajába tűzött habos fátylat visel. Durva. Az jár a fejemben, hogy korábban ránézésre egyformák voltunk, még ha tudtuk is, hogy két teljesen különböző személy rejtőzik az azonosnak látszó küllem mögött, de ez most egy teljesen ismeretlen szituáció: Ami nővérem mint a menyasszony ábrája a lexikonban. Egy csapásra elveszett az életünk közti bárminemű hasonlatosság.

– Nem vagyok menyasszörny! – tiltakozik. – Csak perfekcionista.

Megkeresem a listámat, és a magasba emelve meglengetem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Súlyos, cikcakkos szélű, rózsaszín papír, rajta finom gonddal rajzolt betűk: Olive teendői – az esküvő napjára, alatta a lista, amely hetvennégy (hetvennégy) tételt tartalmaz, olyan feladatoktól kezdve, mint Ellenőrizni, hogy szimmetrikusan állnak-e a flitterek a menyasszonyi ruhámon, egészen odáig, hogy Leszedni az elhervadt virágokat az asztaldekorokról.

Minden koszorúslánynak van egy saját, külön bejáratú listája. Talán nem mind olyan terjedelmes, mint a menyasszony tanújáé, de hasonlóképpen izgalmasak, és mindet kézzel írták. Ami még kis négyzeteket is rajzolt rájuk, hogy kipipálhassuk, ha valamelyik feladatot elvégeztük.

– Vannak olyanok, akik ezeket a listákat kissé eltúlzottnak mondanák – mondom.

– És pont azok eme „egyesek” – replikázik Ami –, akik fél karjukat adnák azért, hogy legalább feleolyan jó esküvőjük legyen, mint ez.

– Igaz. Ők esküvőszervezőt bíznak meg azzal, hogy… – bökök a listámra – …hogy „Letörölje a párát a székekről a ceremónia előtt fél órával”.

Ami megfújkálja a körmeit, hogy gyorsabb száradásra késztesse a lakkot, és démoni kacajt hallat.

– Bolondok!

Biztos tudjátok, mit mondanak az önbeteljesítő jóslatokról. Ha győzöl valamiben, egyszerre győztesként tekintesz magadra, és aztán valahogy onnantól… folyton nyersz. Ebben kell lennie igazságnak: ott van Ami, aki mindig nyer. Lazán belepottyantotta a jegyét a gyűjtőládába az utcai vásáron, és egy rakat közösségi színházi belépővel tért haza. Betette a névjegyét egy csészébe a The Happy Gnome-ban, és az ölébe hullott egyévnyi ingyensör a helyen. Nyert stílustanácsadást, könyveket, jegyeket különféle mozipremierekre, egy elektromos fűnyírót, óriási kupacnyit a legkülönfélébb feliratú felsőkből, sőt egyszer még egy kocsit is. Természetesen az a kalligrafikustoll- és míves papírkészlet is nyeremény volt, amit a listáink megírásához használt.

Száz szónak is egy a vége, amikor Dane Thomas előállt a lánykéréssel, Ami azonnal újabb, minden eddiginél izgalmasabb próbatételt fedezett fel a helyzetben, jelesül, hogy minél többet spóroljon a szüleink számára az esküvői költségeken. A teljes igazsághoz tartozik, hogy anya és apa megengedhetné magának, hogy rendesen hozzájáruljanak – sok szempontból zűrös emberek, de anyagilag éppenséggel nem –, ám Ami számára a világ legjobb játéka megúszni, hogy valamiért fizetnie kelljen. Ha Eljegyzés előtti Ami úgy nézett a csökkentett árak vadászatára mint versenysportra, hát Eljegyzés utáni Ami szemében ez egyenesen maga volt az olimpia.

Kiterjedt családunk egyetlen tagja sem lepődött meg hát, amikor Ami sikeresen megtervezett egy luxusesküvőt, kétszáz vendéggel, tengeri ételektől roskadozó büféasztallal, csokiszökőkúttal, valamint csöbröket, vázákat és kelyheket elöntő, színorgiában tobzódó rózsatengerrel – úgy, hogy mindez nem fájt többe, mint ezer dollárba. Maximum. A testvérem a lelkét is kiteszi, hogy mindig megtalálja a legjobb akciót és árverést. A Twitteren meg a Facebookon minden egyes útjába kerülő kiárusításra reagál, sőt egyszerű és találó e-mail-címe is így hangzik: AmeliaTorresWins@xmail.com.

Immár teljesen meggyőződvén róla, hogy egyetlen flitter sem bomlasztja a rendet, leakasztom a ruhát a falra szerelt fémakasztóról, és felkészülök, hogy az ara elé járuljak vele.

Ám amint hozzáérek a vállfához, a testvérem meg az unokahúgom unisonóban visítani kezd. Ami felemeli a kezét, matt rózsaszínre festett ajka elszörnyedt kiáltásra nyílik.

– Inkább hagyd a helyén, Ollie – mondja. – Jobb, ha én megyek oda. Amilyen szerencséd van, még elbotlasz, egyenesen belezuhansz a gyertyába, és az egész egy pillanat alatt égettflitter-szagú golyóvá válik.

Nem vitázom vele: igaza van.

*

Míg Ami maga a két lábon járó négylevelű lóhere, addig én mindig is szerencsétlen voltam. Nem valami drámai hatás kedvéért mondom ezt, vagy inkább csak az összehasonlítás miatt tűnök annak; ez objektív tény. Keressetek rá a neten Olive Torresre, Minnesotából, és több tucat cikket találtok majd, dúsan tenyésző kommentekkel, amelyek azzal az eseménnyel foglalkoznak, amikor bemásztam egy markolós automatába, és bent ragadtam. Hatéves voltam, és amikor láttam, hogy a plüssfigura, amit elkaptam a daruval, nem akar kiesni a kidobónyíláson, úgy határoztam, majd megszerzem másképp.

Két órát ültem a nyerőgép üvegkalickájában, körbevéve egy halom kemény, durva szőrű, műanyagszagú játék mackóval. Sosem felejtem el a sok izgatott arcot, amelyeket az ujjlenyomatoktól matt plexin át kikémlelve figyelhettem. Szemlátomást mindenki tanácsokat osztogatott a többieknek, szerinte mi a teendő, de a hangjuk csak tompítva jutott el hozzám. Az automata üzemeltetői elmagyarázták a szüleimnek, hogy ők nem a voltaképpeni tulajdonosai a szerkezetnek, ezért nincs hozzá kulcsuk, hogy kinyithassák, így végül az edinai tűzoltóbrigádot kellett kihívni. Ők meg is érkeztek, sarkukban a helyi sajtó szorgalmas munkatársaival, akik gondosan dokumentálták a kimenekítésem teljes folyamatát.

Tekerjünk előre huszonhat évet, és – kösz, YouTube! – a videó még mindig kereng az éterben. Aktuális adatok szerint közel ötszázan tekintették meg, és fedezték fel, hogy egyfelől elég makacs voltam hozzá, hogy bemásszam, másfelől elég szerencsétlen ahhoz, hogy kifelé jövet beakadjon az övcsatom, aminek nyomán a nadrágomat hátrahagytam a medvéknél.

De ez csak egy a sokból. Igen, Ami meg én egypetéjű ikrek vagyunk. Százhatvannégy centi magasak vagyunk, sötét hajunk a pára leghalványabb jelenlétét is rosszul viseli, sötétbarna a szemünk, pisze orrunkon azonos mintázatú szeplők ékeskednek – ám itt véget is ér a hasonlóságok sora.

Anyánk mindig igyekezett figyelembe venni a kettőnk közötti különbségeket, elősegítve, hogy két különálló egyéniségnek érezzük magunkat, ne egy egységnek. És tudom, hogy a legjobb szándékok vezérelték, de amióta eszemet tudom, a szerepek adottak voltak: Ami optimista, aki mindig az örömöt keresi az ürömben is; én meg bármikor hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy még az ég is ránk szakadhat. Hároméves korunkban anya Gondos bocsoknak öltöztetett minket halloweenre: Ami lett Napocska bocs, én meg, no lám, Morcika.

És nyilvánvaló, hogy az önbeteljesítő jóslatok mindkét irányba működnek: azóta, hogy megtekinthettem magamat a hatórás hírekben, amint egy maszatos plexilap mögött kuksolok az orromat túrva, nem lettem sokkal szerencsésebb. Sosem nyertem meg egyetlen nyomorult színezőversenyt, sem munkahelyi csapatmérkőzést. De még csak a lottóval, vagy egy vacak erre csörög a dióval sem volt szerencsém. Semmivel. Ellenben törtem már el a lábamat csak azért, mert valaki mögöttem lezúgott a lépcsőn, és magával sodort engem is (ő felpattant, és nagy vígan tovasétált), öt éven át kivétel nélkül mindig a vécétakarítást húztam ki a kalapból feladatnak a nagy családi nyaralásokon, Floridában lepisilt egy kutya, miközben napoztam, hogy arról a meghatározhatatlan mennyiségű madárszarról ne is beszéljünk, ami rajtam landolt a hosszú évek alatt. Tizenhat éves koromban belém csapott a villám – nem hazudok, tényleg, de túléltem. (Ámde mi volt az ára: nyári suliba kellett járnom, mert két hetet hiányoztam a tanév végén.) Ami szeret időnként derűsen emlékeztetni arra, hogy volt egy eset, amikor sikerült eltalálnom a pontos számot, hány pohárnyi ital maradt egy félig üres tequiláspalackban.

De miután, megünneplendő a váratlan diadalt, a megmaradt mennyiség java részét megittam, majd kisvártatva az egészet ki is hánytam, már ezt a győzelmet sem éreztem annyira szerencsésnek.

Christina Lauren: Nem mézes hetek
Fordította: Lévai Márta
21. Század Kiadó, Budapest, 2022
351 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3368 Ft