Mi dúlta szét a világmindenség harmóniáját?* | Marcin Świetlicki: Tizenegy

kistibi |

Kevés olyan könyv van a világirodalomban, melyben több szesz csúszna le a gigákon, mint Marcin Świetlicki művében. Kis túlzással nincs olyan krakkói/Krakkó környéki kocsma, ahol a hősök meg ne fordulnának, és hol ámulattal, hol döbbenettel ne nézhetnénk, hallgathatnánk, láthatnánk az emberi gyomor és máj befogadó- és tűrőképességét.

A Tizenegy kocsmaregény. A Tizenegy krimi. A Tizenegy a késői identitáskeresés regénye. Főhőse, a mester; igen, kisbetűvel – talán azért, mert valamikor szebb napokat élt, de ma már leküzdötte magát a közlegénységig. Ki is ez a mester? „Azokban az időkben a mester még széles körben ismert popkulturális ikonnak számított, akkoriban mindenki emlékezett gyerekszínészként betöltött szerepére abban a hetvenes évekbeli sorozatban. A főszerepre. Első és utolsó főszerepére. Jelenleg, 2008-ban a nevezett sorozatot nem sugározhatta a köztévé. Sok-sok ellenzéki veterán tiltakozott e mű ellen. »Hogy micsoda? Egy történet a népi milíciával kollaboráló kis taknyosról? Miközben mi a komcsik ellen harcoltunk?« – írták leveleikben a televízió vezetőségének.”

A mester napjai nagyjából egyhangúan zajlanak. Biztos pontjai a kutyasétáltatás és a rátöltögetés változó helyszíneken, váltakozó cimborákkal. Ez így egyetlen történetet sem tesz feszessé, de a kocsmatörténet mellé felzárkózik még egy szál, a krimié, ami nem hagyja ellustulni a mester ballókázását a világban. És hogy tényleg ne unatkozzunk, a krimi is két szálra bomlik. Az egyik a valódi gyilkosság, másik egy rejtélyes haláleset, ami szintén lehet gyilkosság. Ez a Doki halála, aki a mesterhez legközelebb álló ivócimbora, szinte már barát. A Doki legutolsó barátnője mutat a mesternek egy sms-t: „az este ittam egy kicsit rosszul vagyok alig mozgok mereg lehet mert olyan tunetei vannak nem ertem el a mentoket hivd ki oket a nyaraloban vagyok ments meg.”

A rejtély felfedése lehet életcél is talán? Vagy ne akarjunk nagyot mondani: egy életszakasz célja? „Talán az életösztön miatt volt így, a túlélés vágya miatt. Amíg a mester ki nem derítette a halál okát, joga volt élni.”

A másik szál nem a delíriumban ugrál; a valószínű, a való és az elképzelt határán pattogó történet. Ez, kérem, valódi, fajsúlyos, véres krimi – de az áldozat szemszögéből. A menekülő nézőpontjából. Hadd rettegj egy kicsit, olvasó, ha már krimit olvasol. Kapsz egy képecskét ebből is: „A vérző férfi nem élt már. Ez kétségtelen. A gyilkos ott állt felette, nézte. Pedig olyan élőnek látszott. Csak annyi, hogy az állkapcsa leesett. Csak annyi, hogy nem mozdult. És sosem mozdul már meg. A gyilkos a fészer falának támaszkodott.” – ez azért igazán izgalmas, mert azt sem tudjuk még, hogy ki az áldozat, és ez valódi krimi szagú csavar, sőt azt sem tudjuk, mi köze a mester történetéhez. Illetőleg a másik szálon többet tudunk, de azt nem, hogy mi a valóság, és milyen képeket vetít a delírium: „– Ki kellene deríteni, hogy mi történt velem – mondja Doki – Magam sem tudom, hogyan történt. Meghaltam. Pedig nem akartam meghalni.”

• Olvass bele!

Mesterien összekavarodottak a történetek, hol a mester fejében jelenik meg a Doki, vagy egy régi történethez ugrunk vissza az időben, hol a valóságban váltunk helyszínt és szereplőket, kevés a fogódzó. A biztosnak látszó dolgokat elmossa az ital hatása. Miközben valójában egy elesett ember történetét olvassuk, aki csak annyiban különbözik egy hajléktalantól, hogy mindig ugyanabban a bűzös, lakásnak már alig nevezhető odúban hajtja álomra a fejét: a fordított fejlődéstörténet mindig tragikus.

Miért kell, kellett ennek így történnie? Miért válik ki a társadalomból, az aktív emberi közösségből egy olyan figura, aki tehetségként indult, nagy reményekkel kezdte életét? Miért válik olyan partvonalon kívüli állapotba, hogy még iratai sincsenek? Az állam szerint nem is létezik! Ezt a kérdést hál’ Istennek nem teszi fel az író, de a történet felteszi, s ez így van jól.

Szeretem, ha az alkotó időnként kilép a mesélő szerepköréből, az író személye jelenik meg, és a műfajra utaló pici tüskéket is csempész szövegébe: „A krimikben egyszer csak feltűnik egy nyom, felbukkan egy gyanúsított. De itt? Semmi. Nyamvadt nagy semmi.” Ha van önirónia, minden élvezhetőbb.

Nagyon szép, ha a próza lírai gondolatokat is rejt. Ezen nemcsak azt értem, hogy a szöveg pompázzon költői képekben, hanem azt is, hogy legyenek olyan elemek, epizódok, történetszilánkok bukkannak fel, melyek megközelítik a szívemet. Itt ilyen is van. A mester ül egy kocsma teraszán. Iszik, nézelődik: „Egy babakocsit toló fiatal pár közeledett. A babakocsihoz zöld léggömböt erősítettek… A zöld léggömb pedig egyszer csak eloldódott a babakocsiról, és lassan tovalebbent, nagyon lassan, nagyon alacsonyan… épp csak egy kicsit idősebb gyermek előtt kötött ki. A megtaláló felkacagott, elkapta a lufit, és már vitte is… Kilőtt a család. Rárontottak a másik gyerekre. Elszedték tőle a léggömböt… A zöld léggömb megtalálója immár nem volt szerencsés megtaláló. Bőgött.” – és ezt a mester nézi. Nem tud, nem akar, nem is lehet, nem is kíván tenni semmit. Az emberi önzés határtalan, az újfajta bunkóság már mindenhol teret nyert. Ő csak ül, töpreng, néz. Elviseli, hogy megjegyzéseket tesznek rá. Mindent elvisel. Iszik. De az új cél, Doki halálának felderítése akaratot ad. MUSZÁJT! Le kell győzni a Semmit. És mi ebben a líra? Hát az, hogy egy ilyen bunkóságot az ember ösztönszerűen meg akar bosszulni. A mester ül, a szesz melankolikussá teszi, nem cselekszik, csak néz, delirál, emlékezik. Csak létezik. Szép tud lenni ez is a maga módján.

De gondoljunk bele! Egy sztár, aki évtizedek óta nem tesz semmit. Semmit! Nincsenek papírjai. Hivatalosan nem létezik. Nincsen senkije, rokona, ismerőse. Egyetlen barátja a tömény szesz meg egy kutya. Mit lát, ha véletlenül józan: „A Semmi, ami oly régóta üldözte, erre a helyre nem léphetett be. Nem volt joga betörni ide. Különféle elnevezéseket adott ennek a Semminek a mester. Vagy úgy hívta, hogy Világ, vagy úgy, hogy Lengyelország, vagy Emberek, vagy Társadalom, vagy Sátán, vagy Hivatal. Vagy úgy, hogy a Gonosz.”

Egy deliráló agynak is van igazságérzete.

Talán épp ez az igazi drámája ennek a történetnek, hogy el tudja mesélni az alkohol okozta magányt: azt a magányt, ami már nem is akar változni, ami természetesnek veszi, hogy megtörhetetlen, átjárhatatlan, örök. Ami már nem is akar jókedvű, vidám, illatos lenni. Csak lenni akar egy picit még, de azt sem sokáig, azt sem túlzottan. Túlléphetne „e mai kocsmán”, de azt sem akar. Hogy mi az, amit akar, és mi a vég: a kötet végén található a Plusz végtelen című elbeszélésben, ez zárja a történetet naplóbejegyzések formájában.

Marcin Świetlicki igazi reneszánsz egyéniség. Költő, író, zenész, színész, újságíró. A Lengyel Köztársaság elnöke 2014-ben – a mindentudó Wikipédia közlése szerint – a Polonia Restituta [Lengyelország Újjászületése] Lovagkereszt kitüntetésben részesítette „az alkotómunka és a művészi tevékenység terén kifejtett kiemelkedő érdemeiért, a lengyel kultúra népszerűsítésében elért eredményeiért.”

Bár a regény fülszövege fergeteges és humoros műről beszél, a második jelzővel nem tudok egyetérteni. Én egy tragikus hajléktalantörténetet olvastam, melyhez, ha kortárs magyar megfelelőt keresek, akkor az Szilasi Lászlóé, A harmadik híd (2018). Az sem vidám történet.

A regényt Wolosz Vera kiváló fordításában olvashatjuk, és külön köszönet a Prae Kiadónak, hogy a magyarul újrateremtő nevét nem egy kisbetűs jegyzetben, hanem a fedőlapon láthatjuk. És hogy miért Tizenegy a regény címe? A titkot nem fedem fel, de ha az olvasó kézbe veszi a kötetet, talál egy mottót Leonyid Juzefovics, kortárs orosz író A szél hercege című művéből. Ott a megoldókulcs.

* A cím parafrázis, amely Cyrano orr-monológjának egyik sorából indul ki (Rostand/Ábrányi Emil)

Marcin Świetlicki: Tizenegy
Fordította: Wolosz Vera
Prae Kiadó, Budapest, 2022
336 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft
ISBN 978 615 619 9300

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Valahol Krakkó mellett megbújik egy nevenincs falu, ahová nyáron a hőség elől menekülnek a városiak, de ahol télen a madár se jár, és mindig fúj a szél. Arról a kevésről, ami a faluban történik, a kocsmában szerezhet tudomást az ember. Ide érkezik az egykori legendás gyerekszínész, a mostanra megvénült és leszerepelt mester, hogy barátja, Doki halála ügyében nyomozzon. Dokit itt, a várostól mindössze néhány perc buszútra, saját hétvégi házában érte utol a végzet. De vajon természetes halált halt az egykori ivócimbora, vagy valakinek érdekében állt eltenni láb alól?
Ahogy a mester mélyebbre és mélyebbre ás, nemcsak a megoldáshoz, hanem önmagához és a múltjához, a fiatalságához is egyre közelebb férkőzik. (…)