Tudósítások a mikroszkóp lencséje alól | Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról

H. Móra Éva |

Nehéz összegezni azt a sokféle érzést, amely Szvoren Edina új könyvének olvasása közben támadt bennem. A cím csodálkozást említ, igen, az végig megvolt. De továbbmegyek: inkább csodálatnak nevezném, ami már az elején elfogott. Bámulatos, hogy ez a pengeéles eszű – igen, nála az okosság, az intellektus is elsődleges! –, kiváló emberismerő, érzékeny és nem utolsósorban kiváló humorú szerző ennyiféle megközelítésben képes látni, láttatni világunkat.

Legelőször magának a csodálkozásnak a fogalmát járja körbe, mutatja be a legváltozatosabb megvilágításokban, különböző szituációkba helyezve. Már itt, a rövidke bekezdésekből megérezzük, hogy nem hétköznapi kötetet tartunk a kezünkben. A kedvencem a csodálkozás mimikájának a tűéles rajzolata: „Épp elég csodálkozást láttam már ahhoz, hogy tudjam, mit kell csinálni: megdől a homlok, felrándul a szemöldök a homlok közepéig, és ahogy a frissen fogott halak csodálkozásra teremtett koponyáján, pár pillanatra enyhén kidülled a szem, mintha a látvány, a látás csillapíthatna egy efféle dermedt megütközést.”

Ezt számozott írások követik, az Ohrwurm-jegyzetek. A fülszöveg Örkény egyperceseihez hasonlítja őket; én a groteszken túl, az abszurd határát is bőven átlépő tanulmányoknak nevezném. Olykor tanulmányoknak, máskor kísérleteknek. Az emberi természet egy-egy apró mozzanata fölé tart nagyítót, vagy inkább teszi azt mikroszkóp alá. Szedi ízekre, magyarázza körbe már-már provokálóan idegesítő aprólékossággal. (Háy stílusa jutott többször is eszembe: ő él gyakran ezzel a módszerrel.) Szvoren Edinának csakis a részletek fontosak, következetesen elkerül bármiféle beágyazottságot. Mondatai inkább széttartóak, mint koherensek. S az eredmény: olyan görbe tükrök sorozata, amelyekben megszemlélhetjük a gyakran őrületig fokozódó kényszereinket, kicsinyes szokásainkat, görcsös makacsságainkat. Ismétlem: mindezt sziporkázóan okosan teszi.

• Olvass bele!

Azt is nehéz körülhatárolni, hogy miről „szólnak” ezek a jegyzetek. Adnak némi eligazítást, fogódzót a zárójeles címek, de ezek inkább csak irányjelzések, a nagyító rapszodikusan jár ide-oda, cikázik, megáll, elidőz egy részletnél, megy tovább.

Lószag. Azonnal Lázár Ervinre asszociáltam („jó lószag volt az előszobában”). De az jó, sőt jóféle lószag volt, ez pedig nem az. Ez mindent átható, undort keltő, kiirthatatlan. Hogy honnan került a lakásba, vette be magát a tárgyakba, a családtagokba, nem tudni. De fontos ez? Dehogy. A viszonyulások a fontosak, ki hogyan éli meg. Persze ha akarjuk, kereshetünk mögöttes tartalmat: vajon mit jelképez, minek a metaforája ez a lószag?

Vagy itt van a hegedűtok. Olcsó tokban drága hegedű, amit mindig elhagynak, otthagynak, soha nincs ott, ahol kéne. Felvillannak családtagok: a gyerek, akié a hangszer, az apja, akiről megtudjuk, hogy „…az arcon elhelyezett pofont nyaklevesnek hívja, undorítja a gyanta: a színe és az állaga.”, az elvált anya, néhány helyszín, ahonnan és ahová utazik az a hegedű – de nem áll össze egésszé. Mi pedig hozzászokunk, hogy nem is kell. Nincs hiányérzetünk.

Vagy figyeljünk csak erre a kezdésre: „Vitám van valakivel, aki függönyökkel érvel.” S néhány oldalon keresztül a legképtelenebb vonatkozásokban vezet minket végig ezeken az eszmefuttatásokon, ahol az időt ablakmosástól ablakmosásig mérik; ahol az írók abban különböznek, hogy regényeiket úgy hozzák-e létre, ahogyan a függönyt a két szélső függönycsipesszel biztosítjuk fel, utána elosztva arányosan a többi csipeszre való részt – vagy sem; és így tovább… Briliáns! A (mindenből kettő van) jelzésű írás stílszerűen kétszer szerepel – hogy belőle is kettő legyen.

Némileg más a könyv második részét alkotó hét novella. Koherensebb, narratívabb szövegek, kevésbé elemzőek. Azonban itt se törekszik teljességre az író: nem a tények fontosak, hanem az emberi viselkedések, reakciók. Például nem derül ki, hogy a Csemete címűben ugyan miféle élőlény lehet ez a jószág, aki/ami fenekestül felforgatta tulajdonosainak életét, de az részletesen kiderül, hogy hogyan. Egy jellemző stílusfordulat ebből a novellából: „Talán mert mi nem voltunk ilyenek. Azt mondják, hogy mi nem ilyenek voltunk. Mi ilyenek nem voltunk, ilyenek mi nem.” Üdítően maliciózus.

Számomra a sok jó közül kiemelkedő az Utunk a mólóhoz a viadukton át című írás. A megszokottan tárgyilagos, érzelemmentes, sőt unalmas programfelsorolásba megindítóan csempészi bele a két igazán fontos szálat: az esetet Jovan nővérével, illetve apjának, a kigúnyolt, lenézett apjának esetleges betegségét – ami azért mégiscsak fájhat.

Utánozhatatlanul eredeti, izgalmas ez a kötet.

Szvoren Edina: Mondatok a csodálkozásról
Magvető Kiadó, Budapest, 2021
256 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2799 Ft,
e-könyv változat 2499 Ft
ISBN 978 963 142 3570 (papír)
ISBN 978 963 144 1017 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Szvoren Edina legújabb írásaiban senki sem csodálkozik, az írások mégis csodálkozásra késztetnek.
A kötet két részből áll: az egyperceseket idéző Ohrwurm-jegyzetekből és hét hosszabb novellából. Mennyi minden adhat okot egy lónak a pánikra? Miért utaznak a vakok a libegőn? Milyen következményekkel jár, ha alacsonyabb házakba költözünk?
A novellákból megtudhatjuk azt is, milyen hatással van egy család életére egy a vasfüggönyön túlról hozott videolejátszó, mit lehet tenni, ha egy anyát túlságosan idegesíti a fia haja, vagy hogy mi mindenre használhatók a Képes krónika kemény fedelű kötetei.

Meglepő és lélegzetelállító olvasmány, mint egy sötét tűzijáték.