Markus és Frida Torgeby: Életem a szabad ég alatt (részlet)

HUSZONEGY ÉVES VOLTAM, amikor először hallottam a saját szívdobogásomat. Mintha sebes vízben dobot vertek volna.

Hat hónapja éltem az erdőben, és a kunyhón kívül méteres hó volt. Mindent fehér lepel borított, nem akadtak élek, csak lekerekített formák. A hidegtől elcsendesedtek a madarak, felborzolták a tollukat, hogy ne fázzanak.

Az erdő néma volt.

Ezt a mélységes csöndet csak a sötét, téli hónapokban lehet megis-merni, ha át akarod élni, keresned kell.

Manapság hozzászoktunk az állandó zajhoz: közlekedés, légkondicionálók, a neonok zümmögése… Hogyan hat ránk a valódi csönd hiánya? Miért hat először ijesztően a csönd?

Hogy élhetünk anélkül, hogy hallanánk önnön szívdobogásunkat, a motorét, amely ellát minket oxigénnel, amely lehetővé teszi, hogy gondolkozzunk? Hallani akarom az érverésem, érezni akarom a ritmusát. Érezni akarom, dobog-e a szívem.

Ahogy a Példabeszédekben is áll: „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”

 

AMIKOR TÖNKREMENT A LÁBAM harántboltozata, az edzőm teljesen kiborult. Nem a lábam vagy az ő edzésterve okozta a problémát: a gond én voltam és az elmém. Az edzőm alig tudott uralkodni tehetetlen dühén.

Soha többet nem beszéltünk egymással. Egyszerűen eltűnt az életemből egy olyan ember, akivel éveken át mindennap együtt voltam.

Nem volt több edzés.

Öckerőn úgy tébláboltam, mintha a mellkasomon térdelne valaki, és lehetetlenné tenné, hogy lélegezzem. A nyelvem megduzzadt, berepedezett, fájt az evés. Nem tudtam, mit tegyek, csak azt, hogy el kell jönnöm a szigetről, el kell szakadnom mindentől, ami körülvesz.

El anyu betegségétől, spirituális kételyeimtől és nagymamától, aki állandóan nyaggat, hogy nőjek fel, és álljak munkába.

Nem volt jó középiskolai bizonyítványom, így hát küldtem egy szívből jövő levelet Jämtlandba, az åredaleni Hålland Főiskola rekreációs programja vezetőjének. Felvett, így elköltözhettem otthonról – 900 kilométerre északra a göteborgi központi vasútállomástól −, amikor a legrosszabb volt a helyzet.

A főiskolán senki sem tudta, ki vagyok. Odakinn voltunk a vadonban, túráztunk a hegyekben, télen síeltünk. A félelmeim lassan, de biztosan kezdtek eltűnni.

Abban az évben a főiskolán hallottam egy emberről, aki sok-sok évvel korábban sátorban lakott nem messze az iskolától. Ez megihletett, így hát elhatároztam, hogy kiköltözöm a szabadba, és egyedül fogok élni egy sátorban, az erdőben. Tetszett a gondolat, hogy teljesen felelős leszek önmagamért, amikor nagy a kockázat, és minden széthullhat. Mint amikor nagyapa meg a testvérei halásztak.

Úgy gondoltam, a természet meg az évszakok segítenek majd bánnom mindazzal, amit nem uralhatok, amitől nehezen kapok levegőt, és amitől kavarognak a gondolatok a fejemben.

NYÁR VÉGÉN AVARMENEDÉKET építettem erdeifenyő-ágakból és ponyvából Slasgån mellett, nem egészen egyórányira az iskolától.

A folyóból ittam, a folyóban mosakodtam. A folyóágyból kiszedett kövekből építettem füstnyílással ellátott tűzrakó helyet a kunyhó közepére. Aztán építettem egy ágyat, hogy néhány ujjnyival a hideg talaj fölött legyek, amikor jön a tél.

Elegendő pénzt takarítottam meg, hogy megéljek, amíg csak zabkását és más alapvető dolgokat fogyasztottam, amelyeket a järpeni élelmiszerboltban szereztem be. Minden egyszerű és szükségszerű volt: tűzifát vágni, tüzet rakni, főzni, futni, mosdani, aludni. Ember alkotta ingerek nélkül éltem, nem hallgattam rádiót, nem néztem tévét, nem számított mások véleménye. Végre egyedül voltam a gondolataimmal. Azt reméltem, ez segít megtalálnom a belső önmagam, azt a magot, amelyik megmarad akkor is, amikor minden más elmúlik.

Bár ezt akartam, hamarosan nyugtalan lettem. Öckerőn a házak közel állnak egymáshoz, ahogy az emberek is. Nagyon éles volt az életstílusom változása.

Fordította: Gálvölgyi Judit

Markus és Frida Torgeby: Életem a szabad ég alatt. Útmutató a természetközeli élethez
Kossuth Kiadó, Budapest, 2021,
192 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft