Makótól New Yorkig | Wisinger István: Pulitzer

Somogyi András |

Wisinger Istvánnak nagy rutinja van Amerikában világhírűvé vált magyarok életének feltérképe-zésében. Szent-Györgyi Albert és Neumann János után most Pulitzer József rendkívül részletes élettörténetét kínálja fel az olvasónak. 

Nem tisztem, hogy a szerző hihetetlenül gondos kuta-tásainak minden állomását megismételjem, így csak arra szorítkozom, amit Pulitzer József életének sarokpontjaiként tekintek, beleértve az írott sajtó megújításában elért hervadhatatlan és világszerte elismert eredményeit, az újságírás céljáról, etikájáról vallott ma is érvényes nézeteit. Pulitzer makói zsidó családban született 1847-ben. Üresnek és céltalannak tekintette otthoni életét és kalandvágyától is sarkallva 1864-ben illegális bevándorlóként – pénz és egyetlen szó angol nyelvtudás nélkül – lépett partra Amerikában. St. Louis-ba került, ahol minden munkát elvállalt, volt hajófűtő, kőműves segéd, öszvérgondozó, sőt részt vett az északiak oldalán az amerikai polgárháborúban is. Az állampolgárságot 1867-ben kapta meg. Kezdettől fogva beleszeretett az újságíró szakmába és először egy St. Louis-i német nyelvű, majd egy ma is sikeresen funkcionáló angol nyelvű lapra tett szert. Később New Yorkba költözött és 1883-ban megvásárolta a New York World című lapot, amely későbbiekben már csak a World nevet viselte. Említsük meg, hogy Pulitzer munkája nyomán a megvásárláskor tizenötezer példányban megjelenő lap 1866-ban már a napi százhetvenezres példányszámnál tartott.

Újságírói hitvallásának alapja a függetlenség, a politikai pártok közvetlen befolyásának elkerülése, a tényfeltárás, a tárgyilagosság, a korrupció leleplezése volt. Senkit és semmit nem kímélt. Ő honosította meg a „közszolgálatiság” fogalmát, a társadalom minden rétegét ki akarta szolgálni. Sportrovatot indított, ő foglalkozott először a nők ügyeivel is. Az ő lapjában született meg az akkor általában a főszerkesztő által írott – ma vezércikként ismert – „szerkesztőségi cikk”, ami a lapnak a társadalomnak szóló aznapi üzenetét foglalta össze. Mellesleg a sajtó szabadságát már az 1787-ben elfogadott alkotmány is leszögezi az alábbiak szerint: „A sajtó szabadsága az egyik bástyája a polgári szabadságnak, és annak egy despotikus kormányzat soha nem állhatja útját.” Újságírói és lapkiadói munkájában Pulitzer ennek az elvnek lett úttörője, megújítója.

• Olvass bele!

Felhasználva a technikai újdonságokat – távíró, telefon, rotációs nyomdagépek, gépi szedés – a sajtó a 19. század végén a gazdasági és politikai hatalom eszközévé vált, képes volt befolyásolni még az elnökválasztást is. A politikától Pulitzer sem fordult el, sőt utóbb még demokrata párti képviselő is lett. Ugyanakkor – a kapitalista társadalom törvényszerűségei szerint – éles és könyörtelen verseny indult a sajtópiacon. Pulitzer legerősebb versenytársa William Randolph Hearst volt, a kiváló üzletember, aki apai öröksége révén korlátlan anyagi lehetőségekhez jutott, míg Pulitzer minden centjét munkájával szerezte. Hearst üzleti és politikai célja megjelenésének első pillanatától kezdve Pulitzer legyőzése volt, lapjával, a New York Journallel. A verseny nem válogatott az eszközökben, Hearst adott életet a sárga köpenyes karikatúrafiguráról „sárga újságírás”-nak nevezett botránysajtónak, amely szenzációhajhász, megalapozatlan „leleplezésekkel” (ma karaktergyilkosságnak nevezzük) szolgálta ki a nagyközönség igényeit. Időnként Pulitzer is kénytelen volt – elvei ellenére – a verseny nyomása alatt alantasabb eszközöket is bevetni. Hearsthöz mégis kapcsolható egy pozitívum: ő indította útjára a haditudósítást, mint az újságírás sajátos, nem veszélytelen formáját, mikor a Kubában kitört spanyol–amerikai háborúba 1898-ban helyszíni tudósítókat küldött, sőt ő maga is készített helyszíni riportokat.

Pulitzer érdemei között mindenképpen meg kell említenünk, hogy nem kis anyagi hozzájárulással ő indította el az újságírás elveinek és gyakorlatának magas színvonalú, egyetemi oktatását. Az ő lapja, a World indította és szervezte meg a nemzeti gyűjtést a Szabadság-szobor talapzatának megépítésére, amit a Kongresszus sajnálatos módon nem kívánt finanszírozni.

Pulitzer magánélete zaklatott, viharos volt, tele fájdalmas eseményekkel. Munkamániás lévén családját, gyönyörű feleségét is elhanyagolta, akiről Munkácsy Mihály festett csodaszép képet. Kedvenc gyermekét is elvesztette, öccse öngyilkos lett, családi házukat tűzvész pusztította el. Egészsége kezdettől fogva gyenge volt, később kétoldalú retinaleválás következtében teljesen megvakult. Ennek a tragikus eseménynek azonban volt egy sajátságos pozitív hozadéka: Pulitzer indította útjára a távmunkát, szerkesztőségét távírón és telefonon irányítva. Ezt nevezzük ma a Covid-járvány miatt kényszerűen meghonosodott home office-nak, amelynek sok munkafolyamatban gazdaságos voltát már számos vállalkozás felismerte. Ő alapította a Pulitzer-díjat, amelyet először csak a legkiválóbb újságírók és szerkesztőségek kaptak, később kiterjesztették a művészet szélesebb körére is. Az utódok hazánkban a Pulitzer-emlékdíj adományozását engedélyezték – amit jelen könyvünk szerzője is elnyert –, ez később, mint annyi minden az utóbbi években, elsorvadt.

Pulitzer 1911-ben hunyt el. Haláláról az egész világ sajtója megemlékezett számos érdemét ismertetve és elismerve, temetésén rengeteg társadalmi kiválóság vett részt.

Wisinger István dokumentumregényként definiálta a kötet műfaját, mivel a valóságos szereplők kitalált dialógusokat folytatnak. Ha azonban a kifejezést mérlegre tesszük, a mű erősen a dokumentum oldal felé billen. Kétségtelen, hogy az amerikai sajtópiac jól mérhető példányszámokban mutatkozik meg, de nem vagyok meggyőződve, hogy a szinte oldalanként közzétett számadatokat az olvasó élvezné. Lényegesen áttekinthetőbb lett volna (még ha kevésbé illik is egy regénybe), ha ezeket grafikonokon ábrázolva látja. Lenyűgöző, ahogy a szerző a hitelesség fokozása végett rengeteg idézetet, részletet sorakoztat fel monográfiákból, levelekből stb. Csakhogy ennek folytán a rendkívül igényes életrajz regényessége – sajnálatosan – háttérbe szorult.

Wisinger István: Pulitzer
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020
380 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3439 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 293 9018 (papír)
ISBN 978 963 293 3054 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Wisinger István legújabb dokumentumregénye Pulitzer József, azaz Joseph Pulitzer, a sajtócézár életét dolgozza fel. Kevesen tudják, hogy Pulitzer nevéhez nemcsak az amerikai újságírás legrangosabb díja, hanem az úgynevezett „sárga sajtó” modellje is kötődik, amely William Randolph Hearst sajtómágnással vívott heves konkurenciaharcának eredménye. Ez a klasszikus, szenzációhajhász zsurnalisztika ugyanakkor ösztönözte az amerikai demokrácia és média fejlődését: jelentős korrupciós ügyek, politikai botrányok és gazdasági visszaélések tényeit tárta fel az amerikai nép előtt, és ez sok esetben új törvények elfogadásához is vezetett.
Pulitzer 1904 májusában, egy újságíró iskola felállítását támogató írásában fogalmazta meg hitvallását: „Köztársaságunk és a sajtó együtt emelkedik fel, vagy bukik el. Az ügyes, érdek nélküli, közszolgálati szellemű sajtó, amely képzett intelligenciával tudja, mi a helyes, és bátor azt megcselekedni is, képes megőrizni azt a közerényt, amely nélkül a nép kormányzata hamisság és utánzás. A cinikus, zsoldoslelkű, demagóg sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga. A hatalom a Köztársaság jövőjének építésére az újságírók eljövendő nemzedékeinek kezében lesz.”