A kicsi pont sem kicsi… | Ch. Hampton: Egy német sors / Hatszín Teátrum

Bedő J. István |

Én nem tudtam semmiről – ez az egyik kulcsmondat, amit már olyan sokszor olvastunk, hallottunk. Most Molnár Piroska mutatja meg a színpadon a „kicsi pont”-ot, aki ugyan a nácik világának egyik legmagasabb lépcsője közelében dolgozott, mégis ártatlannak, bűntelennek gondolja magát.

A színpadon nincs szinte semmi, csak egy hatalmasra nőtt irodai lámpa, minden íróasztal nélkülözhetetlen kelléke (Cziegler Balázs díszlete). Nem a könyvtárakban látható zöld ernyős, ez hideg, személytelen, munkafényt adó. Ide, ez alá, az asztalkához tolják be a kerekesszékes, béna öregasszonyt, aki (apámmal lehetett egyidős) visszaemlékezéseit írja. Beszámol arról, hogyan élte meg a századelő Németországát, a poroszos nevelést a családban és az iskolában, hogyan lett ügyes kezű gyorsíró, gépíró, miképpen került egyre jobb jövedelmet kínáló munkahelyekre, az állami rádióhoz, ahol már elvárás volt, hogy a bizalmi állásban dolgozó személy az uralkodó pártba kérje fölvételét. Meg is teszi, mintegy mellékesen, meggyőződés nélkül, kizárólag a karrier végett.

A néző, a tapasztalt, a történelmet ismerő, még ha tudja is, hogy színdarabot néz, mégis – a folytatás ismeretében – elborzad. Különösen ha még olvasta is Brunhilde Pomsel emlékiratait, amelynek alapján Christopher Hampton formálta színdarabbá a gépezet kicsi csavarjának történetét. Már a cím is azt sugallja, hogy itten semmi extra nem történt – az embereket a folyamatos propaganda, agymosás, a valóság elhajlítása (értsd: meghamisítása) eredményesen alakította át. Senki nem hallott semmiről, a faluban, kisvárosban semmit nem tudtak arról, hogy a magukat nemzetinek, szocialistának és munkáspártnak nevezők mire készülnek, hova és főleg milyen módszerességgel tüntetik el mindazokat, akik nem ugyanazt a nótát fújják, akik másképpen gondolkodnak, akik nem menekültek el idejében – és főleg azokat, akiket ellenségnek neveznek ki.

Pomsel kisasszony egyszer csak ott találja magát a propagandaminisztériumban, ahol munkájából adódóan találkozik az információkat tervező stábbal, majd annak csúcsragadozójával. Ők járnak élen a világ meghamisításában, a való tények eltorzításában – az intézményesített hazudozásban. Akkor hangzik el az egykori titkárnő egy mondata, amely az ártatlansága elvesztésének pillanatát ragadja meg. Azt mondja: „Amikor elfoglaltuk Franciaországot.” Addig mindent kívülről figyelt. Ezzel a megfogalmazással: elfoglaltuk (MI) vált eggyé a rezsimmel. És észre sem vette.

Molnár Piroska mozdulatlan szereplő, időnként kortyol a teából, néha jegyzetel – Máté Gábor nagyszerűen rendezte mozgássá ezt a mozdulatlanságot. Hiszen végighaladunk Brunhilde életén, iskolaévein, munkahelyein, a gazdasági válság évein, találkozásain ismerőseivel, a rövid szerelmen és az elveszített gyereken, a minisztériumi időkön meg Berlin ostromán, a túlélésen, az orosz fogságon meg az azt követő buchenwaldi börtönéveken – és mindig megtapasztaljuk Fräulein Pomsel állhatatosságát. Mert ő állhatatosan kitart a saját tudatlansága, szemellenzőssége mellett. Ez a szűklátókörűség éppen csak a börtönbüntetés idején repedezik meg, amikor ráébred, hogy a finom forró zuhanyt kínáló, fehér csempés fürdőhelyiség ugyanaz, ahol halálosztó gázt engedtek rá az emberekre.

Egy pillanatnyi lazítás sincs, pedig a másfél óra alatt csak Molnár Piroska arcjátékát látjuk, egy percnyi zokogást a Goebbels gyerekek megmérgezésének felidézésekor – és egyre többet gondolunk másra. Arra, hogy ez az asszony, aki a valóságban száznál több évet élt meg, és aki kevéssel halála előtt szólalt meg egy dokumentumfilmben – ez egy típus. Megtalálni lengyel, török, olasz, amerikai földön, a két pólus között mindenhol. Agy-rokonai kortársaink, közöttünk élnek, lelkesen tapsolnak, kizárólag a nagy tömegben előállított, megcsócsált, popcorn egyszerűségűre átszabott híreket fogyasztják – lelkesen nyeldeklik a propagandagyárak termékeit.

Az előadás szövege Zöldi Gergely fordítása, Török Tamara volt a dramaturg – azért is külön említendők, mert egyszerű (semmi-különös) élőbeszédet érdekfeszítően tálalni komoly és hálátlan munka…

Végül pedig ismét a néző agyában kavargó gondolatokra hivatkozom: nemigen lehet a hatalomhoz úgy csatlakozni, hogy az ne tűnjön dörgölőzésnek. Akik ma egy rezsim kegyeltjei, szerény tehetséggel vagy annak teljes hiányával – a kegyuraikkal együtt hullanak ki az idő rostáján. Akkor már inkább válasszuk azt az alapállást, amit épp harminc éve hallottam először (amikor robbanásszerűen jelentek meg az egyre szélsőségesebb hangú lapok): A Völkischer Beobachternek még a kézimunka rovatába sem szabad írni…

Fotók: Gergely Bea

Orlai Produkció

Részletek és jegyvásárlás