A polgár újratermelése | „A” Rózsavölgyi

Cserhalmi Imre |

A híres Szervita téri épület homlokzatán az áll, hogy Arts & Cafe, de ennél jóval többről van szó. Már az se mindennapos, hogy a sok évtizedes zeneműbolton át kell megközelíteni. Ez a zeneműbolt intézmény volt azokban az évtizedekben is, amelyek nem kifejezetten kedveztek a létének.

Mindenesetre ismerte a boltot az is, aki zeneiskolásként nyúzott valamilyen hangszert, az is, aki hivatásos muzsikusként vagy énekesként a kottát vagy a zenetörténeti és -esztétikai szakkönyveket itt vehette meg, az is, aki oratóriumot úgy szeretett hallgatni a Zeneakadémián, hogy közben nézte a partitúrát, amit itt vásárolt, az is, aki az amatőr kóruséneklés rabja volt, és az is, aki nemcsak az úgynevezett komolyzene, hanem slágerek, operettek, nóták úgynevezett tartalomhordozóira: hang­le­me­zekre és kései utódaira vágyott. Mindezt múlt időben írtam, noha a jelenre is érvényes.

A helyiség azonban, amelyhez a boltból kanyarodó lépcső vezet még csak hét éve az, ami. Hogy mi? Tényekkel bizonyítható az állítás, hogy a főváros legbelvárosibb negyedének sajátos művészeti központja, de mielőtt felsorolnék közülük néhányat, már most jelzem: látványos, de talán nem az fontos igazán, ami adatokkal kifejezhető.

De előbb a számok! Megnyitása óta, tehát 7 évadban összesen 57 saját bemutatója volt a Rózsavölgyi Szalon nevű, legfeljebb 100 ember befogadására alkalmas teremnek. Csak az utóbbi évadban 376 előadásnak színhelye – benne könyv- és lemezbemutatók, szakmai találkozók, klubprogramok –, 32 vendégszereplés vidéki városokban. Több produkciójuk is túl van már az ötvenedik előadáson, de olyan is akad, amelyik a századikon, sőt az egyiket már 225-ször játszották. Narrált előadásokat kínálnak látássérült nézőknek, vannak jelnyelvi tolmáccsal kísért és nagyothallók számára akadálymentesített programjaik is.

Az már többet mond a konkrét számnál, hogy tavalyi négy bemutatójuk közül három magyarországi bemutató volt, s hogy ez a műsorpolitikai törekvés gyakorlat mind a hét évüket jellemzi. Még többet mond bármiféle adatnál, hogy az utóbbi időben íratnak is műveket kiváló írókkal, hiszen ez a nyitottság igényes művészi alkotóműhely létrejöttét bizonyítja. Csakúgy, mint – saját állandó társulata nem lévén – a meghívott rendezők, színészek, muzsikusok, díszlettervezők, dramaturgok imponáló névsora. A nagy márkanevű öregek és a nagy reményekre jogosító pályakezdők nagyszerű szimbiózisára és műhelymunkájuk igényességére utal az előadások színvonala.

Ott tartottam, hogy a falépcsőn érünk fel a szalonba. Amint felérünk, máris a ruhatár meg kávéház pultjánál vagyunk, s rögtön megcsap az a levegő, amit mindvégig érzünk, amíg hazafelé menve, a falépcsőn le nem értünk, de gyakran még ott is, hiszen a zeneműbolt alkalmazottai, ha éppen nincsenek vásárlóval elfoglalva, köszönéssel búcsúznak. Fent, a pincérek a tálcával úgy mosolyognak mindenkire, mint régi ismerősre, és nem hangerővel vagy bratyizó stílussal imitálják a barátságosságot. Előadás előtt, alatt és után is azt kell érezni, hogy aki itt vendég, az automatikusan kedves is, hiszen néha olyan szemérmesen veszik át a fogyasztásod ellenértékét, mintha csak kényszerből tennék: jó, na, persze, elkerülhetetlen ugye, köszönjük.

Nem vagyok belsőépítész vagy képzőművész, nem tudom megmondani, hogy a falak – az összes fal! – díszítő elemei, képei, feliratai keltik-e a fent jelzett hangulatot, vagy a kis márványasztalok, a fotelek, a világítási apparátus, a hatalmas ablakok függönyei; talán mindez együtt eredményezi, hogy úgy elegáns az egész, hogy mégis otthonos. Szóval nem gazdag, nem rongyrázó, nem jaj-de-modern, mégis az egész valahogy korszerűen pihe-puha. A kávéház nemcsak a játszásidőben van nyitva, azért azt gyanítom, hogy a legtöbb vendég mégiscsak az előadásokért jár rózsavölgyizni.

A Rózsavölgyi Szalon hétéves repertoárjában a harsány mulatságtól a tűnődő gondolkodáson át az érzelmi megrendülésig mindenféle „adomány” megtalálható, vígjátéki dialógus vagy filozofikus monológ, kacér sanzon vagy nosztalgikus dal is feltűnően elegendő helyet talál abban a hangsúlyozottan szűk térben, amelyben a játszás és befogadás olykor szó szerint testközelben történik. Bizonyára a művészi közlésvágy – többek közt térbeli – intenzitása is fontos hatáskeltő eszköz, de legalább ennyire a tartalom. Amíg a Szervita téren egy hatalmas épületet bontottak nagy zaj és porfelhők kíséretében, addig idebenn Molnár Piroska másfél órát végigénekelt, s a produkciójában az énekhangjai voltak a kevésbé fontosak: annál inkább az a sugárzás, amelyben derű és nosztalgia, életöröm és fájdalom a visszafogottságban is hatalmas erővel jelent meg.

Odakinn rövidesen névtelenségbe hulló, harsány percemberkék építgetnek teljesítmény nélkül szerzett érdemeket s vagyont, idebenn minden arról szól, hogy az vagy, amit produkáltál: művészi erőben és befogadó készségben, gondolkodni tudásban és érzelmi fogékonyságban. Odakinn nemes patinának álcázva vesznek elő és tesznek divatossá számtalan – pusztulást, nyomorúságot, halált hozott – „eszmét”, idebenn kiváló írók, művészek, gondolkodók szólnak az élet nagy próbáiról, az emberi létezés kikerülhetetlen dilemmáiról, és természetesen arról a tisztességről és bátorságról, amellyel a lelkeket illik megérinteni. Odakinn az úgynevezett ügynökügy évtizedek óta a mindig sanda aktuálpolitika labdája, idebenn az erdélyi magyar író, Székely Csaba darabja bűn és manipuláció, túlélés és sors kérdéskörébe emeli a lejáratottnak ismert témát, s ebben a művészi nézőpontú magasságban tud nagyon is aktuálissá válni: nem indulatokat, hanem gondolatokat keltve. Mondhatnám: polgári módon.

Talán éppen ez a szó fejezi ki a leginkább, legtömörebben a Rózsavölgyi működésfilozófiáját. A polgár szó itt nem politikai lózung, nem zászlószlogen, hanem közérzet, légkör, életérzés. Itt szolgálják, művészi örömhöz juttatják, preferálják, sőt bizonyos értelemben újratermelik a polgárt. A polgárban azt, ami pillanatnyi érdekeken, tagadhatatlan ellentmondásokon, diadalokon és kudarcokon túl is emberi benne, mert morális, mert humánus, mert felelős.

Summa summárum: hétéves „A” Rózsavölgyi. Állítólag szabály, hogy az érzelmileg felfokozott emberi kapcsolatokban a hetedik esztendő a krízis időpontja. Azt is tudjuk, hogy a kivételek erősítik a szabályt. Öröm és köszönet, amiért a Rózsavölgyi kivételes.

Gordon Eszter képei a Rózsavölgyi Szalon évadnyitóján készültek. (A színészek nagyrészt még csak ismerkedtek a szöveggel.) A címképen Zimányi Zsófia, a Szalon kitalálója és megteremtője.

További információk, műsor és jegyvásárlás