Noam Chomsky: Miféle teremtmények vagyunk? (részlet)

2. Mi az, amit megérthetünk?

Az első fejezetben a nyelv mibenlétével foglalkozva láthattuk, hogy ennek a jellegzetesen emberi tulajdonságnak a közelebbi vizsgálata mennyivel közelebb visz a könyv fő kérdésének megválaszolásához. Hitem szerint a nyelvet kutatva sokat megtudtunk arról, hogy miféle teremtmények vagyunk, a fentiekben pedig ezt próbáltam érzékeltetni, illetve illusztrálni. A mostani részben továbblépek, méghozzá a kognitív képességeinkkel kapcsolatos általánosabb kérdések felé veszem az irányt, valamint arra a speciális problémára fogok koncentrálni, hogy ezek miként határozzák meg a megértésünk hatókörét és határait.

Létezik egy, Owen Flanagan által „új misztérianizmusnak” nevezett irányzat. Ez a szerző szerint „olyan posztmodern álláspont, amelynek célja, hogy vasszögeket verjen a tudományosság szívébe”, ugyanis az irányzat álláspontja szerint a tudat talán sohasem lesz teljesen megmagyarázható.¹ Ez a fogalom kiterjeszthető, és az emberi értelem számára hozzáférhető magyarázatok hatókörével és természetével kapcsolatos nagyobb léptékű kérdéseket is magában foglalhatja. Ebben a tágabb értelemben fogom használni a terminust, mivel így kifejezőbbnek tűnik a számomra.

Gyakran engem is e különös posztmodern eretnekség egyik felelőseként szoktak megbélyegezni, habár én egy másik elnevezést részesítek előnyben. Méghozzá inkább nyilvánvaló evidenciának nevezném azt, ami négy évtizeddel ezelőtt járt a fejemben, amikor különbséget tettem a kognitív képességeink számára hozzáférhető problémák, valamint az ezeken kívül eső rejtélyek vagy más néven misztériumok között.² Charles Sanders Peirce-nek az abdukcióról alkotott beszámolójának fogalmait kölcsönvéve az emberi elme olyan biológiai rendszernek tekinthető, amelynek bizonyos „hozzáférhető hipotézisek” behatárolt sora áll a rendelkezésre, így ezek alkotják a tudományos vizsgálódás alapjait – ebből kifolyólag pedig általában véve a kognitív képességek alapzatait is. Ebből pedig logikusan következik, hogy a rendszernek más hipotéziseket és eszméket ki kell zárnia, mivel ezek egyáltalán nem megfoghatóak a számunkra, vagy már elérhetetlen távolságra helyezkednek el a hozzáférhetőségi hierarchián – ámbátor egy máshogy strukturált elmének még befogadhatóak lehetnek (habár ez utóbbi tézis talán már nem férne bele Peirce gondolatmenetébe). Az Egyetemes Nyelvtan valami hasonló szerepet játszik a nyelvben, a fenti alapvető megfigyelés pedig az összes többi biológiai tulajdonságra is kiterjed.

Peirce abdukciófogalmát időnként olyan következtetésként értelmezik, amely a legjobb magyarázathoz vezet, habár megalapozatlanul, hiszen a koncepció jócskán túlmegy ezen. Fontos, hogy Peirce kitartóan ragaszkodik a „hozzáférhető hipotézisek” határainak meglétéhez. Ezeket pedig nagyon szűkre szabja, ugyanis szerinte a „megfelelő elméletek elképzelésének” előfeltételeit biztosítják. A filozófust a tudományos tudás fejlődése foglalkoztatta, de meglátásai a józan észen alapuló megértés elsajátítására – és főleg a nyelvelsajátításra – is érvényesek.³

Sőt várhatóan még az általunk megformálható kérdésekre is ugyanez vonatkozik. Hiszen a velünk született struktúrák a megfogalmazható kérdések változatos skáláját teszik lehetővé, miközben mások létrejöttét meggátolják – olyanokét, amelyek eltérő elmebeli adottságokkal megáldott élőlények számára talán hozzáférhetőek lennének. Hume valamelyest hasonló gondolatára is hivatkoztam, aki szerint akárcsak az „állatok” esetében, úgy az „emberi ismeretek jó része” is a „velünk született ösztönökből” jön létre, amelyeket „közvetlenül a természettől” kapunk örökül – vagyis saját terminusaink szerint fogalmazva: genetikai adottságok. A következtetések tehát ugyanazok.

Számomra mindez nyilvánvaló evidenciának tűnik, habár talán nem azokból az okokból, ami sok kiváló gondolkodót hasonló következetésekre vezetett. Amennyiben biológiai létezők vagyunk, nem pedig angyalok, akkor kognitív képességeink a „fizikai adottságoknak” nevezett tényezőkhöz hasonlítanak, tehát úgy kell őket tanulmányoznunk, ahogy a többi testi rendszert is vizsgáljuk.

Vegyük például az emésztőrendszert! A gerinceseknek van egy „második agyuk”, méghozzá egyfajta „bélagy”, vagyis a belekben lévő idegrendszer, amely „az idegi információk integrációjának és feldolgozásának független területét képezi”. Szerkezete és alkotósejtjei „erőteljesebb rokonságban állnak az agyszerkezettel és -sejtekkel, mint bármilyen más, a környezetében lévő szerv struktúrájával és sejtjeivel”. Több idegsejt található a belekben, mint a gerincben, tulajdonképpen nagyobb számú, „mint a környéki idegrendszerünk összes többi részén” – egyedül a vékonybélben százmilliónyi. A bélagy emellett „hatalmas kémiai raktár, ahol az agy mindenféle fajtájú neurotranszmittere megtalálható”, amelyek „gazdagon és az agyhoz hasonló összetettségben” kommunikálnak egymással. A bél „az egyetlen olyasféle szerv, amely olyan belső idegrendszert tartalmaz, ami az agy vagy a gerincoszlop felől érkező bemeneti inger nélkül képes refl exeket közvetíteni”. „A bélben lévő agy a fejben lévő aggyal párhuzamban formálódott ki”, és „érzékeny, modern adatközvetítő központtá vált, amely mentális erőfeszítések igénybevétele híján is véghez tud vinni néhány igencsak fontos és kellemetlen feladatot”, és amennyiben szerencsések vagyunk, mindezt „eredményesen és észrevétlenül végzi el”. Az sem kizárt, hogy „e rendszernek is megvannak a maga pszichikus neurózisai”, és bizonyos kortárs kutatók szerint még az olyan, jellegzetesen agyi betegségeket is képes elkapni, mint amilyen például az Alzheimer- és a Parkinson-kór vagy az autizmus. Megvan a saját érzékátalakító rendszere és szabályozóapparátusa, amelyek révén elvégzi a vele kapcsolatban álló szervek által rárótt speciális feladatokat, más problémákat pedig kirekeszt.⁴

Tehát nyilvánvalóan „közvetlenül a természettől” származik az, ami meghatározza, mire képes a bélagy és mire nem – vagyis egyaránt determinált, hogy milyen „problémákat” kell megoldania, és miféle „rejtélyek” hozzáférhetetlenek a számára. Az is vitán felül áll, hogy a hatókör összekapcsolódik a határokkal, vagyis a hatókört biztosító szerkezeti tulajdonságok egyben a határokat is kijelölik. A bélben lévő „második agy” esetében fel sem merül valamilyen homályos „innátista hipotézis” körüli vita, amelyet a nyelv esetében gyakran utasítanak el, sohasem sikerül azonban megvédeniük álláspontjukat, hiszen tulajdonképpen nem is létezik ilyen hipotézis – a nyelv genetikai alapú összetevőjével kapcsolatban felmerülő különböző álláspontokat leszámítva. Senki sem siránkozik amiatt, hogy manapság lényegében még nem értjük teljesen a bélagy genetikai komponensét – ahogy más területekét sem. A bélagy vizsgálata jellegzetesen internalista. Nem született olyan filozófiai kritika, amely a fő állítását arra a tényre alapozta volna, hogy az emésztőrendszerbeli folyamatokat alapvetően valamilyen hozzá képest külső – a szervezet más részén vagy a bőrön kívül lévő – dolgok határoznák meg. Vagyis amennyiben a belső rendszer természetét és annak külső interakcióit tanulmányozzuk, egyáltalán nem kell filozófiai dilemmákba bonyolódnunk.

Ezzel szemben vannak olyan törekvések, amelyek megpróbálnak az elsődleges agy és tulajdonságai – különösen a nyelv – tanulmányozása szempontjából fontos kérdéseket felvetni. Véleményem szerint ez jól példázza azt a különös tendenciát, amely máshogy kezeli az emberi organizmus mentális tényezőit, mint az úgynevezett fizikai aspektusokat. Ez afféle módszertani dualizmus, amely még a karteziánus metafizikai dualizmusnál is nagyobb veszélyt jelent. Az utóbbi ugyanis olyan vállalható tudományos hipotézis volt, amely hamisnak bizonyult, amikor Newton aláásta a kora modern tudomány mechanisztikus filozófiáját, hiszen kimutatta, hogy a karteziánus szubsztanciák egyike – méghozzá a test – nem létezik. Ezzel kiküszöbölte a test-lélek problémát (legalábbis annak karteziánus formáját), a „fizikai”, illetve az „anyagi” mibenlétére vonatkozó kérdést pedig nyitva hagyta.⁵ Ezzel szemben láthatóan semmilyen érv nem szól a módszertani dualizmus támogatása mellett. Amennyiben feladjuk, nehezen belátható, hogy az elsődleges agyat – és különösen annak kognitív aspektusait – miért kellene alapvetően máshogy tanulmányoznunk, mint ahogy a bélagyat vagy a test bármelyik másik összetevőjét vizsgáljuk. Ha mindez tartható, akkor a széles körben elfogadott szemléletmód ellenére az új misztérianizmus az internalizmussal egyetemben tulajdonképpen csupán egyfajta nyilvánvaló evidenciának számít.

Különféle és változatos okokból kifolyólag számos nagyra becsült gondolkodó felelős a misztérianizmus evidenciájának bűnéért. Azt hiszem, Bertrand Russellt mindenképp közéjük kell sorolnunk, aki kilencven évvel ezelőtt átvette azt a hume-iánus nézőpontot, miszerint a „legmagasabb [rendű bizonyosság] a saját érzékeimhez tartozik”. Így aztán az elme konstrukcióját olyasféle törekvésnek tekinthetjük, amely az általunk érzékelt dolgokat értelemmel ruházza fel – legyenek azok a józan észre alapozott megértés reflexív szerkezetei, vagy a tudományok jóval kifinomultabb és fegyelmezettebb próbálkozásai. Mindez arra mutat rá, hogy az érzékletek számára „adott” dolgok is a külső adatok és a mentális struktúra együttes konstrukcióiként jönnek létre (nem sokkal Russell munkája után C. I. Lewis vizsgálta rendkívül érdekes módon e kérdést).⁶

Hume nyomában „a newtoni filozófiához” kell tartanunk magunkat, „bizonyos szintű szerény szkepszissel, és becsületesen bevallva, hogy a tudásunk nem terjed ki az emberi képességeket meghaladó területekre” – ez utóbbi pedig az angol filozófus számára láthatólag minden, a jelenségvilágon túl lévő dolgot magában foglal. Így „tartózkodnunk” kell attól, hogy „ezeknek a dolgoknak a valódi természetét és működésüket próbáljuk feltérképezni”. A képzelet, „a lélekben lévő mágikus tulajdonság, amely (…) elérhetetlen marad, hiába is igyekszik az emberi megértés olyannyira erőteljesen megragadni”. Mindebből adódóan azt kell hinnünk, hogy alapvetően külsődleges folytonosságú tárgyakat érzékelünk – legyen az akár egy elme vagy valamilyen én.⁷ Dr. Johnsonnal, G. E. Moore-ral és más nagy tekintélyű figurákkal ellentétben azt gondolom, hogy Hume érvelése minden tiszteletet megérdemel.

Galen Strawson alapos és informatív kommentárt írt Hume Értekezés az emberi természetről című művének függelékéhez, amelyben véleményem szerint meggyőzően érvel amellett, hogy a skót filozófus végül belátta, mennyivel mélyebb problémákkal kell szembenéznie. Hume végkövetkeztetése szerint „van valamilyen alapelve az elmében lévő különböző gondolatok és eszmék összekapcsolásának”. Ez az összekapcsolódás pedig tényleges, nem csupán a képzelőerő hozza létre. A hume-i filozófián, illetve pszichológiáján belül azonban nincs helye ilyesfajta valóságosan létező dolgoknak, így végül a filozófus „reményei szertefoszlottak”, fundamentális alapelvei pedig helyrehozhatatlanul megdőltek. Ez volt a filozófia történetének egyik legszívbemarkolóbb pillanata.⁸

Ebből adódóan Russell szerint egyedül a fizika kecsegtet azzal a reménnyel, hogy felfedezhetjük „a világ ok-okozati vázát, miközben az érzékeket csupán kognitív aspektusaikra koncentrálva vizsgáljuk; más aspektusaik pedig már e tudomány hatókörén kívül esnek”. Vagyis tulajdonképpen a bizonyosság legmagasabb szintjén ismerjük el létezésüket, akár találunk rájuk a tudományos kísérleteink során kielégítő magyarázatot, akár nem.

Mindez totális misztérianizmusnak tűnik a számomra, legfeljebb annyiban módosított formában, hogy a bizonyosság legmagasabb szintjére helyezi a tudatot, minden más pedig a problémák, illetve részben az emberi misztériumok kategóriájába helyeződik. Ez pedig magában foglalhatná a modern tudomány és filozófia korai időszakában, a 17–18. században „nehéz problémákként” számon tartott dilemmákat is.

– – – – – – –

1. Owen Flanagan: The Science of the Mind. 2nd ed. Cambridge, Mass, MIT Press, 1991, 313. A témáról lásd még https://en.wikipedia.org/wiki/New_mysterianism (letöltve: 2017. szeptember 12.)
2. Noam Chomsky: Problems and Mysteries in the Study of Human Language. In: Language in Focus: Foundations, Methods and Systems: Essays in Memory of Yehoshua Bar-Hillel. Ed. Asa Kasher. Boston, Reidel, 1976, 281–358. A tanulmány kibõvített változata: Chomsky: Refl ections on Language. New York, Pantheon, 1975, 4. fejezet.
3. Noam Chomsky: Language and Mind. New York, Harcourt, Brace & World, 1968, 78–79. (Magyarul: Nyelv és elme. Ford. Zólyomi Gábor. In: Chomsky: Mondattani szerkezetek – Nyelv és elme. Budapest, Osiris, 1999, 135–263.; a hivatkozott rész: 251–254.)
4. Michael Gershon: The Second Brain: The Scientifi c Basis of Gut Instinct and Groundbreaking New Understanding of Nervous Disorders of the Stomach and Intestine. New York, HarperCollins, 1998.
5. E kérdésre bővebben is kitérek majd a negyedik fejezetben, ahol más problémák is szóba fognak kerülni.
6. Bertrand Russell: The Analysis of Matter. New York, Harcourt, Brace, 1927, 37. fejezet; C. I. Lewis: Mind and the World-Order: Outline Theory of Knowledge. New York, Schribner, 1929.
7. Galen Strawson: The Evident Connexion: Hume and Personal Identity. Oxford, Oxford University Press, 2011, 56.
8. Uo. 3. rész.
9. John Locke: Mr. Locke’s Reply to the Bishop of Worcester’s [Edward Stillingfl eet] Answer to his Second Letter. In: The Works of John Locke in Nine Volumes. 12th ed. London, Rivington, 1984, 3:191. http://oll.libertyfund.org/titles/locke-works-of-john-locke-vol-3 (letöltve: 2017. szeptember 12.) A kérdést tárgyalja: Andrew Janiak: Newton as Philosopher. Cambridge, Cambridge University Press, 2008, 121.

Noam Chomsky: Miféle teremtmények vagyunk? http://www.kossuth.hu/adatlap/konyv/4537/mifele-teremtmenyek-vagyunk
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018
215 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár 2966 Ft,