»Az antihérosz benne lesz« | Ithaka = Odüsszeia-parafrázis a Katonában

Posted on 2018. május 8. kedd Szerző:

0


Székely Kriszta

L. Horváth Katalin |

Új bemutatóra készül a Katona József Színház: május 19-étől látható az Ithaka. A mű Homérosz Odüsszeiájának parafrázisa, Závada Péter és Szabó-Székely Ármin szövegkönyve alapján, Székely Kriszta rendezésében. A leleményes Odüsszeuszt Nagy Ervin játssza. A héroszok hérosza, a férfiideál, filozófus, politikus, apa, férj és szoknyapecér húsz éven át bolyong, mert bár haza, Ithakába vágyik, a legrövidebb útnál mindig jobban vonzzák a szomszédos sziget felfedezésében rejlő kalandok. Székely Krisztával és Nagy Ervinnel beszélgettünk a darabról, színházcsinálásról, és arról, létezhetnek-e makulátlan hősök.

Mi izgatta a korban és nyelvezetében tőlünk távol álló Odüsszeiában?
Székely Kriszta: Ha egy rendező társulatban létezik, akkor felelőssége van abban, hogy az ott dolgozó színészekre gondolva keressen szöveget. A választás egyik oka az Ervinnel való közös munka lehetősége, illetve vágya volt. A másik az, hogy szeretek, „életveszélyes” helyzetekbe kerülni. Személyes bolyongásaim során végül a színházban, rendezőként találtam meg azt a fajta életveszélyt, amit hajlamos vagyok keresni. Az Odüsszeia olyan szövegfolyam, ami alapvetően nem kiált a színházért, olyan kihívás elé állítja a rendezőt, ami egészen máshogyan mozgatja meg az agyát, a vizuális fantáziáját, mintha egy színpadra írt szöveggel dolgozna. A kalandozások mögött sok réteg rejlik, és ez egyetemessé teszi a történetbeli bolyongást. Szerintem a színészeknek is izgalmas, hogy sok irányba indulhatunk el.

Miután megszületett az ötlet, felkérte Závada Pétert a szöveg átírására?
Sz.K.: Igen, mert egészen biztos voltam abban, hogy a szöveg mai füllel hallgatva talán csak a filológusok számára élvezhető. Az nézőt, akinek az előadást csináljuk, elidegeníti ez a nyelvezet. Az átírás valamelyest elemzi is a szöveget, új olvasatban értelmezi a történetet. Azt is szerettem volna, hogy a humora, bizonyos hangsúlyai mai fül számára ismert szófordulatokká alakuljanak.

Izgalmas kihívás ez a szerep, ez a nyelvezet?
Nagy Ervin: Jól, kortárs módon működtetni valamit, mindig kihívás. Eret vágnék magamon, ha az eredeti szöveggel kéne dolgozni, ahhoz annyi közöm van, mint egy szép tárgyhoz, amit megnézek a múzeumban. Egy színésznek tudnia kell jól elmondani egy-egy oldalt az Iliászból vagy azOdüsszeiából is, mert az értelmes beszéd a dolga, de sokkal izgalmasabb az átértelmezett szöveget tolmácsolni. Az már magában hordozza a meglepetést, amit a nézőknek akarunk okozni. Szövegeffektként alkalmazzuk az eredeti művet.  Helyenként, amikor hirtelen elkezdünk jambikus lüktetéssel beszélni néhány mondat erejéig, megcsillantjuk a megtépázott hősünk eredeti dicsfényét. Ez olyan hatásos eszköz az előadásban, mint egy jól sikerült poén. Nem múzeumlátogatást tervezünk, hanem szabad asszociációt arról, hogy egy negyvenéves, ereje teljében lévő csávó miért nem tud partra érni, mitől nem tudja megvalósítani, amit eltervezett.

Nagy Ervin

Volt már görög hős?
N.E.: Voltam Dionüszosz Zsótér Sándor rendezésében. Kegyetlenkedő, meztelen, fiatal istenke voltam, babaolajos testtel. Ezek az idők elmúltak, és ma már sokkal szívesebben csinálok viccet bizonyos héroszi tulajdonságokból. Az antihérosz benne lesz ebben az előadásban is. Nem úgy, hogy kopasz és hájas Odüsszeuszt láttatunk, nem a paródia felé megyünk el, hanem úgy, hogy megmutatjuk a háttérben settenkedő kisördögöt. Szerintem egy hősi történet akkor jó, ha a hősnek vannak hősi tulajdonságai. Legyen benne férfierő, izom, agresszió – amiket aztán majd idézőjelbe teszek. Ott van bennem a bohóc, hogy leleplezze ezt a figurát, lerántsa a porba a görög félistent. Amikor minden erőmet összeszedem, odadörrentek és kegyetlen vagyok, akkor eredeti pompájában csillogtatom meg a hőst. Nem szeretnék alapvetően antihérosz lenni, azt szeretném, ha mindenki elhinné, hogy ez az Ervin tök alkalmas hősnek egy nagyon konzervatív előadásban is, de lám, mennyiféle színben tud negatív köntösben is szerepelni.

Mennyit használnak fel a veretes homéroszi szövegből?
Sz.K.: A homéroszi szöveg igen nagy része vacsorákról, székekről, sámlikról szóló leírás, de sok helyen váratlanul besűrűsödik, és erős irodalmi értékkel bír ma is: nagyon szépen megfogalmaz valamit, olyan képeket fest, amik beindítják a fantáziát. Ezekből hintettünk el, de csak keveset. Azt gondolom, attól, hogy csak szórványosan idézzük az eredeti szöveget, amikor elhangzik, akkor üt is. A kalandozástörténet szempontjából hangsúlyos pontokon szólal meg Homérosz.

A nyílt próbát látva úgy tűnt, hogy Odüsszeusz kirekesztő és kegyetlen. Ez a jelenből is ismerős.
N.E.: A görög mitológia tele van az istenségek és hősök irreális erőfitogtatásával, amik bonyodalmakat okoznak. Odüsszeusz a bolyongásai során gyakran volt mértéktelenül agresszív, sokszor azért, hogy a maga és a társai irháját mentse.  A 21. századból nézve akár ismerős is lehet az a túlzás, amit például Küklopsszal művel. A háborúban így vagy úgy óhatatlanul bemocskolódik az ember. Odüsszeuszról sem vélekedhetünk úgy, mint, aki a legnagyobb hadvezér, a legokosabb, a legszebben éneklő, mindenben a legesleg. Az ötös tanuló és ötös sportoló mindig gyanús, a makulátlanság ilyen foka irritáló. Igazabb ábrázolás, ha Odüsszeusz nem érinthetetlen, szent bálvány, hanem esendő, esetenként súlyos hibákat elkövető ember.

Sz.K.: Az eposz – Odüsszeuszt heroizálva, szép köntösbe bújtatva – sok minden mellett arról is szól, hogy az akkori világ számára ismeretlen szigetekre vetődve milyen kultúrákat néznek le, dúlnak fel és tesznek tönkre. Erről óhatatlanul eszünkbe jutnak a párhuzamok, ami jó. Magunkból fogalmazva kapcsolódunk ehhez a történethez, és akkor dolgozunk jól, ha a nézőkben a magyar társadalom aktuális állapotára vonatkozó gondolatokat indítunk el.

Erős vízióval érkezik a próbákra, vagy inkább hagyja, hogy a közös munka alakítsa az előadást?
Sz.K.: Úgy működöm, hogy van valami érzetem egy előadással kapcsolatban, vannak bizonyos irányok, jelentések a fejemben, tudom, hogy merre szeretnék menni, de soha nem gondolom azt, hogy csak úgy lehetséges valami, ahogy elképzeltem. A színészek akkor jók egy előadásban, ha abban maguk is benne vannak, bizonyos mértékig belőlük épül. Az együttes színházi munkában hiszek, nem abban, hogy otthon az íróasztalnál kitalálok valamit, a rendelkezésünkre álló nyolc hétben pedig napi négy órában úgy dolgozom, mintha mondjuk uszkárokat idomítanék karikák átugrására.

Színészi szempontból jó Kriszta munkamódszere?
N.E.: Őszintén szólva már csak az ilyen típusú munka érdekel. Főleg a fiatalok dolgoznak így. Szeretem, ha színészként nyomot hagyok egy előadáson, és nagyon nem bírom az idomítást. Egyrészt – álszerényég nélkül – okosabbnak tartom magam annál, hogy ne tudnék beleszólni a dolgok folyásába, másrészt ha nem néznek alkotótársnak, befeszülök, lusta leszek és rossz. Rosszfajta pszichés reakciót vált ki a színészből, ha hülye gyereknek nézik és tanárként okítják, megöli a gondolat szabadságát, a kreativitást, ha meg akar felelni a tanárnak. Jártam már így nem is egyszer. Azt szeretem, ha beleírhatok az anyagba, kitalálhatok jeleneteket, a fiatal versenyző kíváncsi a tapasztalataimra, őt is felajzzák az ötleteim, és a következő próbába már be is építjük azokat. Ez nagyon föl tud spannolni, a csillagokat is lehozom az égről. Elég, ha látok három-négy jelenetet, amit eredetinek tartok, és azt érzem, hogy magam is úgy rendezném. Ilyenkor lángolok, pörgök négy órán át, az sem zavar, ha csak egy hét van hátra a próbaidőszakból. Mindennél fontosabbnak tartom, hogy az a kevés, ami elkészült, tehetséges legyen, és az Ithakát eddig ilyennek látom. Nagyon jó pingpongban vagyunk Krisztával. Nyitott arra, hogy jó értelemben véve bohóckodjak, lubickoljak a szerepben, sokszínű Odüsszeuszt mutassak. Ma már csak ilyen közös munkával működik a jó színház. Ahol nem így működik, onnan kisétálok.

A Katonában, az anyaszínházában mondhat nemet?
N.E.: Mondhatom például, hogy fél évig forgatni fogok, nem szeretnék színpadi szerepet, ezt a színház tolerálja. Máté Gábor sokkal rugalmasabb, mint Zsámbéki Gábor volt annak idején. Önfenntartók vagyunk, saját bevételekért dolgozunk. Nem mindegy, kik játszanak a csapatban, a színháznak is jó, ha egy országosan ismert színész a társulatához tartozik. Gábor egyben tart egy értékközpontú gondolkodói kört, egy holdudvart, amiből, mint ahogyan eleink, mi is kicsapongunk, de van egy közös színházeszmény, ami visszavisz bennünket. Amiért én is mindig visszajövök, akármennyi filmet is forgatok. Kifejezetten örülök, hogy most az Ithakában egy fékevesztett vízió részese vagyok, ahol a különböző szituációkban váltogathatom a karakter színeit. Ez felfrissít.

Milyen kérdéseket vet fel az előadásban?
Sz.K.: Eddig a nők problémáiról csináltam előadásokat, de párhuzamosan ott van az a kérdés is, hogy hogyan akarjuk láttatni a férfiakat, és hogyan megy tönkre az életük, ha nem tudnak megfelelni a héroszképnek. Az Odüsszeia felnagyítja ezt a kérdést, rajta keresztül sokkal jobban tudunk róla beszélni, mintha mondjuk egy olyan hétköznapi emberről kerestem volna történetet, aki keservesen jut munkához, és a nőkkel sincs könnyű dolga. Azt gondoltam, ha egy akkora férfitoposzhoz, mint Odüsszeusz, úgy nyúlunk, hogy a léte nehézségeit mutatjuk meg, színesen, és a férfiasság bizonyos attribútumait közösen ki-kikacagjuk, akkor nagy egészében erről is tud szólni az Ithaka. Bízom abban, hogy az előadás végső olvasata genderfelszabadító lesz: az isteni férfi is emberré válik.

Máté Gábor igazgató rögtön igent mondott az Ithakára?
Sz.K.: Rendkívüli módon örült neki. Egyébként még sosem mondott nemet, de én sem ajánlottam eddig olyan darabokat, amikre azt mondhatta volna, hogy „na, ne már!”. Ascher Tamáson, aki ott volt, amikor bejelentettem, szintén azt láttam, hogy izgalmasnak tartja az ötletet, és az Ervinnel való közös munkának is örül. Fiatal rendezőként kiváltságos helyzetben vagyok. Könnyen indult a pályám, előbb írtam alá szerződést a Katonában, mint hogy a diploma a kezemben lett volna, és általában megkérdezik egy-egy színháznál, hogy mit szeretnék csinálni. Jellemzően nem ez történik a kortársaimmal, hanem az, hogy felhívják a pályakezdőt, és azt mondják: meg kéne csinálni ezt vagy azt a darabot. Ha a pályán akar maradni, akkor muszáj megcsinálnia. Az Odüsszeia régóta a fejemben van, de ha két évvel ezelőtt azt mondta volna valaki, hogy rendezzem meg, ijedtemben helyben elájultam volna, mert még nem volt bennem akkora bátorság, formai nyitottság. Eleinte még olyan dolgokba vág bele az ember, amihez elég az iskolából hozott tudása. Most jutottam el oda, hogy ki tudok lépni az iskolai komfortzónából. (…)

Az interjú folytatása elolvasható a 24.hu oldalon

Fotók: Marjai János/24.hu