Volt itt egy nép | Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai / Katona József Színház

Schmidt Katalin |

Volt itt egy baleset. Volt itt egy gyilkosság, született egy ítélet. Volt itt egy író is, akit mindez foglalkoztatott, drámát írt róla. A Katona József Színház előadása mindezt elénk tárja, mégis többről szól.

Sok színházba járót már a cím elriaszt: emlékeznek a tudósításokra a 2006-os eseményekről, sokan nem tudják, merjenek-e előadást nézni egy ilyen közelmúltbeli, megtörtént gyilkosságról. Másokat pont ez vonz, így talán még jót is tett a színháznak a bemutató körüli időkben port kavaró hír, mely szerint az áldozat özvegye tiltakozott a darab bemutatása ellen. Minderről sokan, sokat írtak a 2015 októberi bemutató környékén, majd lassan elcsendesültek a hangok, az előadás pedig maradt – és hatott.

Az Olaszliszkait 2016-ban beválogatták a POSzT versenyprogramjába, majd a Borbély Szilárd drámáját nyersanyagként használó előadást több kategóriában is jelölték a Színikritikusok Díjára (legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg, legjobb rendezés, legjobb férfi mellékszereplő, legjobb díszlet, legjobb jelmez). Mindkét eseményen meg is kapták a legjobb férfi mellékszereplő díját Tasnádi Bence kiváló alakításáért.

A színház célja azonban úgy tűnik összetettebb volt ennél: valós párbeszédet akart lehetővé tenni, valamint erősíteni a társadalmi érzékenységet létező, komoly problémák iránt. Beszélgetéssorozat indult az előadásban részt vevő alkotókkal, de meghívott vendégekkel is, többek között a magyarországi mélyszegénységről. A 2016 márciusában megrendezett közönségtalálkozón pedig csordultig telt a Sufni, még a földön is ültek, párnákon. Ezzel párhuzamosan a színház intenzív kapcsolatot kezdett kialakítani Szúcs-bányatelep lakosságával. Azóta is rendszeresen járnak a színház színészei és színházpedagógusai foglalkozásokat tartani, de rendszeres adománygyűjtéseket is szerveznek a rászorulóknak.

Mi is akkor Az Olaszliszkai? Botránydarab? Kiváló, díjnyertes előadás? A Katona szociális érzékenységének megnyilvánulása?

A Máté Gábor rendezte előadás Fekete Ernő megrázó egyszerűséggel előadott monológjával indul, és Borbély Szilárd saját személyes tragédiájának kontextusába helyezi az általa írt darabot: 2000-ben a szüleit meggyilkolták, a tett elkövetésével néhány romát gyanúsítottak, de az igazságra sosem derült fény. A színpadon félhomály van, Fekete Ernő szinte végig háttal van a nézőtérnek, csak a hangja és szavai járják át csontig a nézőt. Már ebben a felütésben felsejlenek olyan témák, amik végigkísérik az előadást: veszteség, igazságkeresés, a méltóság elvesztése. Végül az író belelép a történetbe, amit vizsgál; magára ölti az Áldozat szerepét, mint mondja: „magamra vettem azt, ki hasonlít rám”.

Az előadás szövege mesterien kapcsol össze különböző történetszálakat, ezek közül csak egy a lányaival autózó Áldozat sorsa, majd a lincselés vádlottjainak tárgyalása. Ugyanúgy jelentős szál a Turista jelenete, ő külföldről tér éppen vissza, hogy a zsidóság és saját személyes múltját kutassa. Bán János érdes, ellenséges Falubeliként jelenik meg, durva antiszemita nézetei mögött felsejlik a magányos, szegény ember kilátástalansága.

A Turista – autójával, kamerájával, mobiltelefonjával – számára elsősorban azt a gazdagságot testesíti meg, ami soha nem lehet az övé. „Semmi pénzt nem hagynak itt nekünk”, mondja a faluba látogató, gyökereiket kereső zsidókról. Aki nélkülöz, mit tud kezdeni a Turista nagy szavaival a lélekről, emberségről? „Csak az az enyém, amit megeszek”, mondja Bán. Erős ellenpólus a Turista figurája, akit a 2015/2016-os évadban még Haumann Péter formált visszafogott, elmélkedő, emlékező karakterré. Az idei évadtól Rajkai Zoltán vette át a szerepet, és bár a szöveg semmiben sem változott, a hangsúlyok eltolódtak. Az ő Turistája fiatalos, érdeklődő, cselekvő ember, aki figyelve kérdez és érvel, párbeszédet akar teremteni, rá akar jönni a másik férfi gyűlölködésének okára. Szintén kihagyhatatlan Szacsvay László Rabbiként, aki üldöztetett gyermekkorának emlékét felidézve vetíti elénk a zsidóüldözések borzalmait.

Ezek a történetszálak közösen beszélnek emberi természetről, hatalomról, kiszolgáltatottságról, reménytelenségről. Éppen ezért hibás a kérdésfeltevés, hogy vajon lehet-e színházban az olaszliszkai eseményeket feldolgozni. Az előadás alapjául ugyan megtörtént események szolgálnak, mégsem állítható, hogy kifejezetten ezekről szólna. Mindez csupán kiindulási pont, ami lehetőséget ad szembenézni saját magunkkal. Ez a célja az antik görög drámákból átörökített kórusnak is. Pálos Hanna, Pelsőczy Réka és Borbély Alexandra hármasa szuggesztíven állítja ki korunk kórképét: az önzés és érdektelenség erővonalai mentén teremtődik meg a társadalom, amely táptalaja lehet olyan eseményeknek, mint az Olaszliszkán történtek.

Hátborzongató erejű a tárgyalás. Cziegler Balázs nagyszerű díszlete itt tud igazán erősen hatni. A színpad magasított szélső kerete árokként fogja közre a belső színpadrészt, melynek oldala körben a történelem lerakódásainak nyomát hordozza. Domborműként látunk többek között kereket, számítógép-billentyűzetet, kardot, bombát és emberi csontvázat is. Ebben az árokban állnak a vádlottak, állatokhoz hasonlóan meg- (de inkább le-)bilincselve, míg a jog megtestesítői, az Ügyész (Borbély), az Ügyvéd (Pelsőczy) és Szirtes Ági, mint Bíró a külső, megemelt részen helyezkednek el. A lincselésről beszélnek, mégsem arról szól a jelenet. Inkább arról a különleges feszültségről, ami a két színpadtér között kialakul, ahogy Tasnádi Bence a Vádlott szerepében, némán, de bőr alá hatoló színészi játékkal hallgatja a feje fölött repkedő érveket, melyek róla ítélkeznek. Különösen megrázó pillanat (Pelsőczy és Tasnádi játékában egyaránt), amikor éppen a védőügyvéd hozza fel a vádlottak etnikai hovatartozását, és beszél a „cigány vérmérsékletről”.

Az előadás rendkívüli pontja, amikor a vádlottból egy rövid időre vádló lesz: „Azokat mért nem büntetik, akik elveszik a reményt?” kérdezi. „Ki vagyunk zárva, és azt mondják gúnyosan: »Mért nem jöttök be? Ez a hely mindig is nektek készült. Ez itt demokrácia. Ez a ti hazátok is.«”. Szavaira a Bíró csak azt válaszolja: „A bíróság csak a konkrét esetet vizsgálhatja”. Ez a leglesújtóbb ítélet, hiszen a gyilkosságot felmenteni nem lehet (ez nem célja az előadásnak sem), a bűn mégsem csak a gyilkosokra tapad.

Mi is akkor Az Olaszliszkai? Saját társadalmunk vádbeszéde? Korrajz? Ördögűzés, ahol a saját hiányosságainkkal szembenézve megtisztulhatunk? Talán mindez egyszerre – és ünnep is. Saját magát is mintha így definiálná az előadás. Első jelenetében a Rabbi a gyerekkorára emlékezve azt mondja „amikor elhangzott a gödölye meséje is, véget ért az ünnep”. Az előadás is ezzel a mesével zár, mintha szimbolikus összegzése lenne a világot mozgató erőknek. A színház akkor a legerősebb, ha az örökérvényű és a jelen erővonalai mentén mozog – ezt a vonalat rajzolja elénk páratlan erővel a Katona előadása.

Fotók: Kolbe Gábor (a képek a tavalyi előadásról készültek, amikor még Haumann Péter játszotta a Turista szerepét)

Borbély Szilárd: Az olaszliszkai
Rendezte: Máté Gábor
Katona József Színház (bemutató: 2015. október 9.)

„Hazugságok vesznek körül bennünket,
a lényeget eltakarja a sok beszéd,
s nekünk kisembereknek csak a cirkuszt
szánták a hatalmasok. Egymásra
uszítanak mindenkit: a gyűlölet
korunk vezére.”

Szereplők:
Áldozat, 44 éves – Fekete Ernő
Kicsi lánya, 5 éves – Pálmai Anna
Középső lánya, 14 éves – Mészáros Blanka
Karvezető – Pálos Hanna
Rabbi – Szacsvay László
Idegen turista, kezében kamera – Haumann Péter
Falubeli – Bán János
Bíró – Szirtes Ági
Ügyész – Borbély Alexandra
Ügyvéd – Pelsőczy Réka
Vádlott – Tasnádi Bence
Rendőr – Baki Dániel e.h.
Tettes I. – Dér Zsolt e.h.
Tettes II. – Papp Endre e.h.