Magyarságtudomány | 8. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, Pécs

Hárságyi Margit |

Magyarország első egyeteme, a Pécsi Tudományegyetem (PTE) jövőre ünnepli fennállásának 650. évét, s ezt a jeles dátumot idén rangos konferenciák is előkészítik. A sorból mindenképpen kiemelkedik a nyolcadik Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, és nem csupán méretei miatt. 24 ország 128 intézményéből érkezett mintegy ötszáz tudós adott elő negyven szimpóziumon. Valamennyi szomszédos országból, továbbá Dél-Koreából, az Egyesült Arab Emírségekből, Kínából, Japánból és az Egyesült Államokból is eljöttek a hatnapos tanácskozásra, melynek nyelve a magyar volt.
Nagy ritkaság ez, s szívet melengető előadást hallani például egy japán professzortól, akinek tanult nyelve a magyar. Az első hungarológiai kongresszust 1981-ben tartották, azóta ötévente más-más országban és városban rendezik meg a magyarságtudománnyal foglalkozók seregszemléjét.
Pécs rendkívüli volt sok szempontból. Erről, valamint arról, hol tart ma a hungarológia Magyarországon, beszélgettünk dr. Szűcs Tibor (PTE) habilitált egyetemi docenssel, tanszékvezető-helyettessel.

Nyelvtanárként, aki a magyart mint idegen nyelvet is tanította, nagy élményt jelentettek számomra a hat nap alatt hallgatott előadások és szemináriumi viták. Úgy tűnt, önök mindannyian ismerik egymást.
Közelről nem egészen, csak akik együtt dolgozunk egyik-másik szűkebb szakterületen. A pécsi kongresszuson egyre jobban lefedjük azt, amit a komplex hungarológia jelenthet a 21. században. Az ezredfordulón sok vita folyt a magyarságtudomány fogalmáról, főleg azért, mert a külföldön létesített hungarológiai intézetek és a hazaiak között ellentétes felfogás alakult ki abban, hogy mi tartozik a fogalomba, és mi nem. A tudomány külföldi művelői szükségszerűen a helyi igényekhez alkalmazkodnak, ami ott, azon a nyelvterületen felmerül, abban a kulturális intézetben, azon az egyetemen, ahol a helyi szakember működik, belátja, mire van fogadókészség, mi az igény. Szembesül azzal, hogy nem tudja a tematika teljes spektrumát adni, egyfajta szelektív szintézist valósít meg, egy reprezentatív válogatást. Ez megmutatkozik az oktatásban és a kulturális rendezvényeken is. Miközben szakszerűen készítenek föl egyetemi hallgatókat, a szélesebb nyilvánosság számára kulturális ismeretterjesztést nyújtanak: kiállításokkal, filmklubokkal, irodalmi műsorokkal, író-olvasó találkozókkal, színházi előadásokkal. Abban mindenki egyetértett a viták során, hogy jóval túl vagyunk már az 1920-as években megszületett hungarológia-fogalmon, mely kizárólag a bölcsészettudomány keretein belül képzelte azt el. Ez Pécsett nagyon jól beigazolódott, itt létrejött a komplexitás, az eddigi csúcs, mert a pécsi egyetem tíz karának mindegyike képviseltette magát a kongresszuson. Ha valaki el akar mélyedni a tudományág valamelyik területén – például egy orvos, eredeti anyagokon keresztül szeretné megismerni a kutatási területét, és ehhez keres történeti forrásokat –, ahhoz kiváló nyelvismeret és a szaknyelv ismerete is kell. Mi itt, Pécsett elértük, hogy a kongresszusi címhez igazodva együtt jött létre a tudomány- és kultúraköziség, az interdiszciplinaritás és interkulturalitás.

A hungarológia elnevezés „kitalálója” Gragger Róbert volt, aki 1916-ban a berlini Humboldt Egyetemen létrehozta az első állandó jelleggel és szervezeti keretekkel működő magyar tanszéket, majd a későbbiekben egy egész intézményegyüttest alakított ki a hungarológia művelésére. Az elnevezés kialakulásában és elterjedésében szerepet játszott a konkrét történelmi helyzet, a tudományos igények és a nemzetközi analógiák. Először a tudományos életben, majd a köztudatban is megjelent a hungarológia fogalma. Az okok között említhetjük a magyarsággal foglalkozó külföldi intézmények – magyar intézetek, egyetemi magyar tanszékek, lektorátusok – létrejöttét és szaporodását. A magyarságkutatás fellendülése, a magyar vonatkozású külföldi egyetemi tudományszakok kialakulása megkövetelte a szakterület nemzetközi analógiákhoz és igényekhez alkalmazkodó megnevezését.

A kongresszuson különösen élvezetesek voltak a távoli országokból érkező előadók, nyelvünk kiváló ismerői és kutatói, akik megtanulták a magyart. Hallottuk, a világ számos pontján milyen sokan akarnak magyarul tanulni, kortól függetlenül is. Ön hogyan kezdett ezzel foglalkozni?
Adódott egy nagyon jó alkalom: a rendszerváltás első évtizedében öt évig voltam magyar lektor a müncheni egyetemen. Ott váltam igazán hungarológussá. Amikor hazajöttem, elhatároztam, hogy kiépítjük itt a ’magyar mint idegen nyelv’ szakot, mégpedig a nyelv és a kultúra összefonódásával. A ’magyar mint idegen nyelv/hungarológia’ szakot a Pécsi Tudományegyetemen 1998-ban akkreditáltuk és elindítottuk a négyéves képzést, amely azonban a bolognai képzés miatt ma már csak redukált keretben működik. Igazán nyitott akkor tud lenni a hungarológia, ha párbeszédet folytat idegen nyelvekkel és mindenféle más kultúrával. A budapesti Balassi Bálint Intézettel közösen dolgozunk évek óta.

Döbbenettel hallottam, hogy megszüntetik a magyarság kultúráját széles körben és sokoldalúan terjesztő Balassi Intézetet, s a Külügyminisztérium alá rendelik.
Az intézet így teljesen elveszíti az önállóságát, kiemelt nemzeti jelentőségét, miközben nyelvoktatási és kulturális tevékenységét persze fenntartja. Ez csak bürokratikus megfontolásokból történhetett így. Nem tudnám elképzelni, hogy egy Goethe Intézet vagy a British Council képes vagy hajlandó lenne ekkora presztízsvesztésre. Örvendetes volt azt látni, hogy az utóbbi tíz évben külföldön – főleg Európában – egyre több helyen hoztak létre Balassi Intézeteket. Ennek ellenére Magyarországon megtörtént ez a lefokozó beolvasztás. Minket, a szakmát nem kérdeztek meg. A döntés a nyár vége felé született, az egyetemi szünetekben. A ’magyar mint idegen nyelv’ szak jövője is veszélyben van, mármint abban a formájában, amiről előbb szó volt. Kihagyták az új osztatlan tanárképzés szakpárjai közül. Mi elkezdtünk közösen fellépni annak érdekében, hogy ez a tanárszak ebben az új formában is induljon meg, mert nemcsak külföldön van szükség lektorokra, hazai színtereken is egyre több helyen kellenek, akik a külföldieknek magyart tanítanak. Még mindig nem dőlt el, milyen formában tudják újra beilleszteni a felsőoktatásba ezt a szintén nemzeti ügyet szolgáló szakot.

Ön több kutatásában foglalkozik az eredeti magyar művészi szövegek és fordításaik összevetésével, elsősorban a versekben és zenében, így az operákban is.
Föltűnő volt számomra, mennyire kevéssé ismerik eredetiben a magyar irodalmat. Fordítások léteznek, ez része a külföldi fogadtatásnak. Jók is vannak, de ez legkevésbé mondható el a vers, a líra esetében. Ez érthető is ugyanakkor, mivel egyrészt kötött a forma, másrészt a magyar nyelv sajátosan gazdag képi és hangzásvilága nem minden nyelven szólaltatható meg. Nem véletlenül alakult úgy, hogy külföldön manapság főleg a kortárs magyar prózára vevők. Ez látszott már a ’90-es években: a német nyelvterületen Esterházy Péter, Konrád György, Kertész Imre, Nádas Péter, Krasznahorkai László voltak a legnépszerűbbek, a kiadók fölkarolták őket. Ez visszahatott a magyar kánonra is, ahogy Márai esetében is láthatjuk: először külföldön lehetett siker A gyertyák csonkig égnek, s ez is elindította a hazai kiadásokat, hiszen sorra jelennek meg a Márai-könyvek. Ebben az esetben persze a kép teljességéhez hozzátartozik, hogy korábban a kultúrpolitika, majd maga a szerző is hozzájárult a hazatalálás késleltetéséhez. Mindenesetre a kiadók erősen kézben tartják a kánonok alakulását. A pécsi kongresszus műfordítói kerekasztalán éppen a kánon kapcsán merült fel a kiadók és az egyetem viszonya is: nyilvánvaló, hogy aki diktál, az nem az egyetem. Diktál a kiadói világ, az üzlet, a kereslet, a szakmai kapcsolatok. Ezt a Rómában, Berlinben és másutt tanítóknak is tudomásul kell venniük, fontos, mit követel a helyi könyvpiac, és mi elérhető ott.

Fotók: Csapó Mónika (CsM), Mánfai György (MGy)

NÉVJEGY

Dr. Szűcs Tibor (1956–) habilitált egyetemi docens, a Pécsi Tudományegyetem BTK Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezető-helyettese, Hungarológiai és Alkalmazott Nyelvészeti Szemináriumának vezetője, az Alkalmazott Nyelvészeti Doktori Program vezetője, a Hungarológiai Évkönyv alapító főszerkesztője.
Kutatási szakterületei: magyar mint idegen nyelv/hungarológia; magyar–német/olasz kontrasztív nyelvészet és fordításkritika; magyar alkalmazott nyelvészet.