»Boldog órák szép emlékeképpen*« | Romain Gary/Émile Ajar: Salamon király szorong / Rózsavölgyi Szalon

Bedő J. István |

Idős urak szívesen nosztalgiáznak ifjúkoruk (többé-kevésbé) kihagyott kapcsolatai felett, meglehet, hogy idős hölgyek is – habár e tárgyban nincs komolyabb tapasztalatom. Mindenesetre Émile Ajar (vagyis Romain Gary) regénye, a Salamon király szorong éppen ezt a törékeny állapotot ragadja meg. (Az eredeti mű tartalmát is összefoglaló kritikánk itt olvasható.)

A Park Kiadó volt olyan szíves, hogy éppen akkorra időzítette a könyv újbóli megjelenését, amikor a Rózsavölgyi Szalonban színre került a mű átdolgozása. (Vagy fordítva.) A Szalon minitársulatra szabott előadásai mindig erőteljes színházi élményt nyújtanak, ez az alkalom még a szokásosnál is intenzívebb hatású.

Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a címszerepet, a jótékonysággal és lelki gondozással (meg lelkiismeret-ébresztéssel) foglalkozó öreg Nadrágkirályt, Salomont Jordán Tamás játssza, az egykori sanzonettet, Corát pedig Hernádi Judit. Ők ketten egy hidegrázásos alkalomtól eltekintve a háború vége óta nem találkoztak. Pedig mi minden történhetett volna közöttük! Persze, csupa ha…

A szálak óvatos felvételét a fiatal alkalmi taxisofőr és lélekápoló, Jean kapja megbízatásként, így ismerkedik meg Corával. Ez a derék fiú (Mohai Tamás) akkora felelősséget érez a világért, hogy ahhoz képest a saját dolgai el is törpülnek. Még a saját majdnem-szerelmét is alárendeli Cora boldogításának, és ennek a csinos és eszes könyvesbolti eladó lány, Aline (Sipos Vera) inná meg a levét – ha nem lenne épp eléggé megértő…

A dramaturg Góczán Judit és a rendező Dicső Dániel közös munkával alkalmazta színpadra Bognár Róbert szép fordítását, ezt a kissé profán, kissé frivol tündérmesét. Profán, mert Salomon az életét köszönheti (mint persze jóval később kiderült) annak, hogy Cora hűtlenül elhagyta, bújtatta évekig, egy német tiszt szeretője lett – de nem árulta el, kit/mit őriz a pincében. (A frivolitásról később…) Az alkotók kiszitálták a másodlagos fontosságú szereplőket, akiknek a gondolatait Jean apránként elmesélgeti.

Salomon/Jordán szinte az egész előadást végigüli, játszadozik ezüstfejű sétapálcájával – és árasztja magából a jóindulatot, a segíteni akarást. Néha csak egy kézmozdulata (a bot fején) árulkodik arról, hogy mennyire fölzaklatta Cora látványa. Mármint amikor vécés néniként látta viszont egykori szerelmét. No igen, Cora kollaboránsnak minősült, és örülhetett, ha csak a fellépéseit veszítette el…

Hernádi/Cora valóságos „tramontán rózsa”. (Jókai nevezte így a késő ősszel, novemberben virágzó szépséget.) Lepusztult, bezárkózott asszony, elutasító és óvatos Jeannal. A csokorral érkező, szőke, kölyökképű idegentől fél. Lassanként oldódik, eleinte anyáskodik vele (fölötte), aztán egyre szebb lesz, néniből egyre inkább NŐvé válik. És bár hatvan fölött van, még jut neki egy fellépés ígérete – meg némi szex is.

De tudod, Jean, ha egy ilyen együttérzési kapcsolat eltolódik, abból nehéz kiszállni. Mohai/Jean meggyőzően hozza ezt a részvét-dzsigolót, még pontosabban azt az átalakulást, ahogy telefonos lelki segítőből mindig csak egy kicsit oldalvást elmozdulva egyre jobban belegabalyodik Cora pátyolgatásába. Nem lesz bele szerelmes, de érzi (és szépen érzékelteti), hogy a nőnek van szüksége társra, s közben vívódik, hiszen ez nem lehet ő.

Mert neki ott van az igazi társ ígérete, Aline a könyvesboltból. Korban is illik hozzá, neki is tetszik a fiú. De mivel Jean mindent barátilag megbeszél vele, még azt is, hogy Corával le-lefeküdt, ez nehezen fér bele a világképébe. Sipos Vera csipkelődő és komoly, szellemi partner, de süt belőle a leplezetten féltékeny nő is. Szeretné, ha a fiú kibogozná már magát ebből a lehetetlen állapotból. Végre aztán Jean megtalálja a leghumánusabb megoldást: összehozza az öreg (egykori) szerelmeseket, akikben remélhetőleg még pislákol valami lángféle.

Enyvvári Péter díszlete – mint rendesen – bejátssza szinte az egész szalont, Salomon rezidenciája az egyik sarokban, Cora épségében is tisztes szegénységet sugalló szobája szinte eszköztelen, Aline könyvesboltja és szobája két szellemes, multiplex létra. Sántha Borcsa egy csillám-flitteres kabátkát és hasonló lábbelit adott Hernádira, ezzel tökéletesen jellemezte a rongyos zsákból feltámadó főnix-sanzonett csillogó, de üres álmait. Éppen csak Mohai Tamás felzselézett frizurája lógott ki az előadás harmonikus összképéből, de bizonyára még szüksége volt más előadásokban a civil hajára.

Fotók: Kolbe Gábor

*Petőfi versében: emlékeképen

Részletek és jegyvásárlás