Egy ígéretes ifjú szerző Londonból | Shakespeare: A két veronai nemes / Budapesti Nyári Fesztivál

Posted on 2016. július 3. vasárnap Szerző:

0


2-VR.nemes-plakátBedő J. István |

Shakespeare’s Globe Theatre / Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Nem egy alkalommal volt módom már látni a Shake­speare’s Globe Theatre különböző produkcióit. A turnézó társulatokat mindig egy-egy műre állítják össze – ahogyan láttuk például a két éve Gyulán bemutatott Sok hűhó-t. A zömített Shakespeare-előadásokhoz nem kizárólag a szöveget kurtítják meg, hanem szinte minden (másod)szereplő több szerepbe bújik bele, hasonlóan a mai Globe korhű kerek épületében zajló bemutatókhoz – ezeket pedig az Uránia sorozatában lehetett megnézni.

Az ilyen vándorszínészi előadások kőszínházban, fészerben, alkalmi pódiumon, ideiglenes ácsolaton, kastélyudvarban kerülnek a közönség elé, külhonban jobb-rosszabb feliratozással. Olykor mikroportos hangosítás nélkül. Suttogni csak hangosan szabad, úgy kell artikulálni, hogy a hang mindenképpen eljusson a leghátsó sorokig. Mindez természetesen magában foglalja, hogy aki Thália szekerére ül (csak a szállítóeszköz változott…), számíthat arra, hogy hangszalagjait alaposan igénybe veszi majd a játék. A zenekíséretet is a játszó személyek adják. S még valami: ezek az előadások jobbára korhűek vagy kevéssé stilizáltak (már mint az általam látottak).

A két veronai lúzer: Dharmesh Patel (Proteus) és Guy Hughes (Valentin)

A két veronai lúzer: Dharmesh Patel (Proteus) és Guy Hughes (Valentin), középen pedig Júlia (Leah Brotherhead)

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadra jött vendégjátékával a Shakespeare’s Globe, a mester korai vígjátékát hozta, A két veronai nemes ifjút. A darabot elég ritkán játsszák nálunk, és az előadás kissé meg is válaszolta viszonylagos háttérbe szorulását. Kritikusainak véleménye szerint a nyelvezete mesterkélt. (Géher tanár úr szerint egyszerűen rossz a darab.) Ez rögtön azt veti fel, hogy borzasztó nehéz a mai közönséget lekötni a több mint négyszáz éves mondatfolyondárokkal. Azonkívül néző legyen a talpán, aki a kiinduló helyzetet megértve nem gondol arra, hogy az ifjú Willynek gyorsan össze kellett dobni valami mulatságosat. Tehát legyen benne két jó barát, mindkettő szerelmes, az egyik szeressen bele a másik nőjébe (elfordulva a sajátjától), fondorkodjon, majd minden dübörögjön a kitaszítás, száműzetés és dráma felé. Végül pedig szerencsés fordulattal mindenki legyen jellemes, bocsásson meg a másiknak, és ki-ki vegye feleségül szíve választottját. Spékeljük meg intrikálással, férfinak öltözéssel, félnótás szolgákkal – ja, és rengeteg szójátékkal vagy visszájára fordított riposzttal, mert ezen röhög a cselédek, a csizmadiák, mészárosok, szolgák csapata a Globe-ban. Will, ne feledd a zenét, sípok, lantok, ilyesmik!

A felsorolt panelek ismerősek, a Szentivánéjiből, a Hárpiából (Makrancos), a Sok hűhóból meg a többiből. Csak ott már sokkal kidolgozottabbak a figurák. Itt bizony két lúzer nemes úrfi esik szerelemből szerelembe, és a lányok is koruk gyermekei; szűziesek, szendék, nem merik még csak végig sem gondolni, hogy mire való egy jóképű legény. Úgy vélik, az első látásra szerelemből boldog házasság, a dadogó széptevőből normális pasi lesz.

Az általam megszokottaktól alaposan eltérően egy kora hetvenes évekbeli dekort magán viselő zenekari pódium tette ki a szín legnagyobb részét, rajta kétoldalt és hátul alkalmas tűzilétrákkal, minek következtében a doboz teteje is játszó helyként funkcionálhatott. Ez persze szinte elveszett a szigeti színpadon, de ez nem volt baj.

Közzene, felül a milánói herceg (Garry Cooper)

Közzene, felül a milánói herceg (Garry Cooper)

Két hatalmas kivetítő panel adta közeliben a kamerák képét, további kettő pedig Szabó Magda gyönyörű magyar szövegét (a fordítást Keszthelyi Kinga szabta az előadáshoz). A színészek hangját mikroport tette hallhatóvá. Ám az első rész (a nagyon művi cselekménybonyolítás és az artikuláció következtében) egysíkú, önképzőköri deklamálás benyomását keltette. A figurák csupán agyonbeszélték a helyzetet, igazi színészi játékra alig kerülhetett sor. Tökéletesen csak a rendezés működött: ugyanis Nick Bagnall olyan pontokra játszatja a színészeit, hogy az egymástól távol álló alakok a kamera jóvoltából a kivetítőn egymáshoz való viszonyukban jelenhessenek meg.

Szilvia (Aruhan Galieva) a bolondját járatja Valentinnal (Guy Hughes)

Szilvia (Aruhan Galieva) a bolondját járatja Valentinnal (Guy Hughes)

A második részben lényegesen javult a helyzet. A sápatag, se-hús-se-hal, eljegyzett, majd csúnyán elhagyott Júlia (Leah Brotherhead) igazi drámát akkor tud hozni, amikor férfiruhában viszi a rajongó levelet a csalfa (!) Proteus új fellángolása címzettjének. De elutasításra talál, és ennek nagyon bír örülni. (Végre az élet jelenik meg a színen…). Hasonló hatású ebben a jelenetben Szilvia (a milánói herceg lánya, Aruhan Galieva), Valentin szerelmének célpontja, aki fúriaként támad Proteus ellen, aki egyszerre árulta el testvérként szeretett barátját, Valentint, és Veronában hagyott (illetve most Sebastianként jelen lévő) Júliáját.

A herceg (Garry Cooper) felül minden szóbeszédnek

A herceg (Garry Cooper) felül minden szóbeszédnek

Ennyi sóhajtozást, sóvárgást és zokogást nem lehet szárazon lenyelni, a dolog megkönnyítése (és a színészi munka nehezítése) végett Shakespeare kapott némi zenei hátszelet. Stílus: ’68-70-es évek (ez magyarázza a díszlet stílusát), a színpadi zenekar afféle kvázi rockot játszik, nem is rosszul. A mindenfelé repkedő szerelmes üzenetek 45-ös kislemez formáját és tokját kapják, ha széttépnek egy levelet, apróra törik a vinil. A balfácán lovagocskák románccá formált nyavalygásait lágy gitárakkordok kísérik. Ha nagy érzelem van, az egyik multifunkciós színész (a csokoládészín Amber James) olyan fekete hangon énekel, mint Cserháti Zsuzsa. Csak éppen hiába. A zene lepattogzik a darabról, mind a napégette olajfesték.

A drámaszerző hanyagul odavetett, ám kellően visszataszító figurája, Thurio úr – szintén Amber James megjelenítésében – a vázlatosság ellenére is észrevehető. Az igazán nem komoly szolga, Dárdás szerepében Charlotte Mills figyelemreméltó, még ha ki is lóg a darabból. Végül pedig van itt egy ostobán viselkedő, Morcos névre (sem) hallgató, lélektelen kutya. Fred Thomas (egyébként gitáros) néma alakítása: tüneményes az a néhány pillanat, amikor szégyelli kutyához méltatlan viselkedését. A milánói herceget Garry Cooper harsánykodta végig, a címbeli két nemes urat Guy Hughes (Valentin) és Dharmesh Patel (Proteus) játszotta.

Fotók: Gary Carlton (a felvételek angliai helyszínen készültek)

A Shakespeare’s Globe Theatre és a Liverpool Everyman & Playhouse előadása.

Posted in: NÉZŐ, Színház