Lackó Gábor: Lichtig második élete (részlet)

Posted on 2016. június 2. csütörtök Szerző:

0


Lackó G_Lichtig második bor240(…) A központ felé közeledve egyre sűrűsödtek a házak, szaporodtak az ismerős üzletek a kocsiutat elválasztó sekély árok túloldalán. A porták előtt sepregető, virágokat locsoló háziasszonyok igyekeztek még a hőség beállta előtt elvégezni dolgukat. A boltjuk előtt álldogáló kereskedők első vásárlóikra vártak. Ha ismerős előtt haladt el, kezét felemelve vagy fejbiccentéssel üdvözölte őket, azok visszaintettek. Már öt éve él itt, gondolta, úgy látszik, befogadták, tősgyökeres berényi lett. A főtérre érve megállt az újságosbódénál, vett egy Szabad Népet meg egy Népsportot, aztán arra a néhány méterre már nem ült vissza a gépre, hanem tolta az üzletig.

Rögtön nyitás után eladta a már jó ideje a kirakatban porosodó gyerekbiciklit, azt hitte, sohasem sikerül megszabadulnia tőle. Ha így megy tovább az üzlet, ősszel valószínűleg beindítom a varrógépeladást is, tűnődött elégedetten. Tíz óra felé egy pillanatra megszakította az előző nap érkezett prospektus tanulmányozását, felemelte a fejét, és kinézett az iroda és az üzlettér közötti ablaknyíláson. Tekintete elsuhant a pultnál kiszolgáló Varga mellett, akadálytalanul továbbhaladt a kirakatüvegen át, és megállapodott két, a bejárattal szemben beszélgető férfin. Figyelni kezdte őket. Az egyik, egy kissé kopaszodó, testes, kockás zakós férfi időnként lopva az üzlet belseje felé pislantott, miközben élénk taglejtésekkel magyarázott valamit a keszeg, előreugró ádámcsutkájú, sűrűn bólogató fiatalabbnak, aki szemlátomást nagyon koncentrált a mondottakra. Rossz előérzete támadt. „Miért álltak meg ezek pont itt, mit akarhatnak?” – kérdezte magában. Nem tudta a szemét levenni róluk, és hirtelen feltűnt neki, hogy mindkettőjük kezében egyforma, világosbarna aktatáska van. Most már biztos volt abban, hogy ezek nem vevők, de nemsokára, fogalma sincs, milyen céllal, bejönnek az üzletbe. Nemrég, talán fél éve volt adóellenőrzés, mindent rendben találtak, mi a fenét akarhatnak megint? Megpróbált újra belemélyedni az előtte fekvő anyagba, de néhány pillanat múlva azon kapta magát, hogy megint kifelé néz. Még mindig ott álltak, éppen rágyújtottak. Ösztönei azt súgták, hogy valami égbekiáltó gazság készülődik, és feltartóztathatatlanul közeledik feléje. Összeszorult a gyomra. Nem tudott tovább ülve maradni. Kijött az irodából az eladótérbe, megállt egy szögletben, most már onnan figyelt minden idegszálával kifelé. Próbálta leolvasni a szájukról, miről beszélhetnek, de semmire se jutott. „Amikor elszívják a cigarettát, bejönnek. Még két-három perc és itt lesznek.” Eközben Varga újságpapírba csomagolta az árut, a vevő fizetett, és távozott. Valóban erre várhattak, még szívtak egy jó mélyet a cigarettájukból, a földre dobták és eltaposták a csikket, majd beléptek. Lantos figyelmét nem kerülte el, hogy amint becsukták az ajtót maguk mögött, a fiatalabbik megfordította a „Nyitva” feliratú táblát. Most az utca felé a „Zárva” felirat látszott. Lantos a pult mögé ment, mintha az valamilyen védőbástyaként szolgálhatna. Az idősebb férfi harsány „Szabadság!”-gal köszönt, majd megindult feléje, a másik követte.

– Jó napot kívánok, mivel szolgálhatok? – mondta Lantos, nyugalmat erőltetve magára, és közelről is végigmérte őket. Most vette észre az idősebb keskenyre stuccolt bajuszát, ami rossz emlékeket ébresztett benne, de a fiatal arcában is volt valami alattomosan nyugtalanító.

– A megyei tanács közigazgatási osztályáról jöttünk – mondta az idősebb érces hangon, és egy kopott műanyagtokban lévő igazolványt húzott elő zakója belső zsebéből, felmutatta, majd folytatta: – Azt gondolom, jobb lenne, ha bemennénk az irodába.

– Miről van szó? – kérdezte Lantos gyanakodva, miközben a tarkója tövétől izzadságcseppek indultak meg a háta közepe felé.

– Mondottam, majd az irodában megbeszéljük – ismételte meg az idősebb ellentmondást nem tűrő hangon, majd választ sem várva megkerülte a pultot, és határozott léptekkel megindult az iroda felé. Kollégája szótlanul követte. Ott a kockás zakós előhalászott az aktatáskájából egy gépelt papírt, az alján egy kerek, lila pecséttel, és letette az íróasztalra.

– Olvassa el alaposan az elvtárs, mert eszerint kell eljárni. Minden benne van.

Lantos rápillantott az előtte heverő papírra, és forogni kezdett vele a szoba. „Államosítási végzés”, olvasta a nagybetűs címet. Felnézett, a két férfi leplezetlen kárörömmel leste a hatást.

– Kérem, itt valami tévedés lesz… – motyogta kiszáradt torokkal.

– Mi nem szokunk tévedni. Maga Lantos Imre, és maga ennek a járműszaküzletnek az egyszemélyi tulajdonosa, vagy nem?

– Én vagyok. Elnézést, de ha jól tudom, a rendelet úgy szól, hogy csak az ötnél több alkalmazottat foglalkoztató cégeket államosítják. Ez egy kicsi üzlet, és mint láthatják, mi csak ketten vagyunk. És abból is az egyik alkalmazott én magam vagyok. Tehát a mi üzletünkre nem vonatkozhat a rendelet. Itt valami alapvető tévedés lesz.

– Hát nem jól tudja. Mert amit maga mond, az az általános szabály, de nem kötelező érvényű. Államérdekből lehetnek kivételek, és ez az üzlet a kivételek alá esik, láthassa a végzésből. Teljesen egyértelmű. Nincs apelláta. Úgyhogy jobb, ha nem sokat óberkodik, csak raboljuk egymás idejét. Nem jódolgunkban jöttünk ide, meg hogy a rendelkezéseken vitatkozzunk. Úgyhogy ne nehezítsük meg egymás dolgát, hanem essünk túl a formaságokon! Ha valami problémája van, utána bemehet a megyei tanácshoz panaszkodni. A leltározással fogjuk kezdeni.

– Itt maguk biztosan nem fognak leltározni, mert ismétlem, meg vagyok győződve róla, hogy félreértésről van szó – ismételte Lantos, miközben sebesen járt az agya, hogy kitől remélhetne segítséget. De a lelke mélyén tudta, hogy védtelen, és senkire sem számíthat.

– Na, akkor én is megismétlem, hogy nincs itt, kérem, semmi félreértés, és felszólítom, hogy ne akadályozza a hatóság munkáját, mert még rosszabbul is járhat! – emelte fel a hangját a bajuszos, és szúrós szemmel nézett rá. Látszott rajta, hogy váratlanul érte az ellenállás, nem volt hozzászokva. A keszeg felállt, és fenyegetően előrehajolva az íróasztalra támaszkodott.

Ebben a pillanatban fogta fel Lantos, hogy becsapták, hogy megint a bolondját járatták vele, és keserű íz tolult a szájába. Megint itt áll tehetetlenül, védtelenül, mert az arctalan, láthatatlan hatóságnál valahol, valakik eldöntötték, ugyanúgy, mint néhány éve, hogy tönkreteszik, kisemmizik, elvesznek mindent, amit annyi munkával, gonddal felépített, amiről azt hitte, hogy ez lesz a jövőjük. És most kárörvendő arccal itt állnak vele szemben ezek a senkiházik, mint két sunyi, fogát vicsorgató véreb, türelmetlenül, ugrásra készen, és alig várják, hogy rávethessék magukat a koncra. Nagyon is ismeri ezt a fajtát, volt már velük dolga elégszer. Mert a gazdák változhatnak, de a végrehajtók mindig egyformák.

– Mégiscsak valami tévedésről lehet szó. Először tisztázni kéne, mert nyilvánvaló félreértés van – próbálkozott tovább, görcsösen kapaszkodva az utolsó szalmaszálba, amelynek a létezésében már ő sem hitt, de a bajuszos türelmetlenül közbevágott.

– Értse már meg, jóember, nincs itt semmi tisztáznivaló! Láthatta a végzést, végre kell hajtsuk, tiszta sor. Mondottam már, hogy utána oda megy panaszra, ahová akar. Most pedig kérem a raktárjegyzéket, a pénztárkönyvet és az utolsó leltár jegyzőkönyvét. Mindenkinek jobb, ha hamar végzünk.

Lantos belátta, hogy nincs tovább. És ekkor elpattant benne valami. Átszakadt a gát, és elemi erővel tört fel tudata mélyéből a felszínre, és egy pillanat alatt mindent elárasztott élete összes fájdalmának, sérelmének, keserűségének, az elszenvedett igazságtalanságoknak, minden megaláztatásának és kiszolgáltatottságának, minden elfojtott tiltakozásának örvénylő hordaléka. Nem mehet mindig így, ezt a gazságot most nem fogja engedni. Egyszer az életben most nem nyeli le – ez volt az utolsó gondolata. Bíborvörös arccal felpattant a székről, kirohant az irodából, be a raktárba, maga sem tudva, mit akar. Megpillantotta a szerelőasztalon heverő franciakulcsot, megmarkolta a nyelénél, visszafordult, és megállt az iroda ajtajában. Szemében vad düh lángolt, és elbődült, hogy a nyakán kidagadtak az erek.

– Na, kifelé innen! Takarodjanak, de azonnal!

A két ember, mint aki nem hisz a szemének, döbbenten meredt rá és a franciakulcsra. Önkéntelenül a falig hátráltak, és az idősebb, úgy-ahogy magához térve a meglepetésből, csak annyit tudott kinyögni:

– Ne olyan hevesen, csak semmi izgágáskodás!

– Nem értették?! Ki innen! – ordította Lantos, és egy lépést tett feléjük. A fiatalabb gyors mozdulattal felmarkolta az asztalról a végzést, és hátra-hátra tekingetve kiviharzottak az irodából. Amikor kellő biztonságba értek, a főnök odakiabált Lantosnak:

– Ezt maga még nagyon meg fogja bánni! Ne féljen, nemsokára visszajövünk! – aztán bevágta maguk után az ajtót.

Lackó Gábor

Lackó Gábor

Amikor újra magára maradt, lerogyott a székére, rákönyökölt az íróasztalra, és kezébe temette az arcát. Süket, súlyos csend ereszkedett az üzletre, olyan volt, mint ha az egész csak egy rossz álom lett volna. Varga előjött a raktárból, benézett az iroda ajtaján, majd szótlanul kiment az eladótérbe, és valamivel matatni kezdett. Lantosra ólmos fáradtság nehezedett. Tudta, hogy visszajönnek, persze erősítéssel, de már nem érdekelte. Kába volt, érzékszervei eltompultak; mozdulatlanul ülve várta az ajtó feletti csengettyű csilingelését. Egy pillanat alatt milyen más tud lenni, mennyire mást jelent, hogyan lesz a vidám, vékony hang egyszer csak fenyegető, vészjósló, pedig a dallam ugyanaz marad – tűnődött. Kiüresedve, szinte bénultan várt. Aztán eszébe jutott az a történet, amelyet nemrég Bandi mesélt. Hogy amikor tavaly a megözvegyült idős szomszédjuk vacak kís nyomdáját államosították, két nap múlva felakasztva találták meg a fürdőszobában. Aztán egy pillanatra kétségbeesetten arra gondolt, hogy bezárja az üzletet, de rögtön rájött, hogy annak semmi értelme sem lenne.

Lackó Gábor: Lichtig második élete
Aura Kiadó, Budapest, 2016