A történelem mellékszereplője | Lackó Gábor: Lichtig második élete

Posted on 2016. június 2. csütörtök Szerző:

2


Lackó G_Lichtig második bor240Bedő J. István |

Modellregény Lackó Gábor első nagyobb lélegzetű műve. A novellista Lackó saját egyedi család­törté­ne­tében az általánosat ismerte és mutatta fel. A karcsú kötet, arányos és ökonomikus feldolgozása egy jelleg­zetesen magyar (legyünk pontosak: magyar zsidó) sorsnak.

Lichtig Imre, a peremvárosi focicsapat Linyója előbb kisemmizett, aztán üldözött, majd szerencsés-szerencsétlen túlélője lesz a vészkorszaknak. Feleségét és kislányát „elviszik”, ahogy a kor szemérmes szóhasználata nevezi a deportálást. A béke napjaival pedig a reménykedés kora kezdődik: vajon sikerült-e túlélniük, visszajönniük. Tart ez mindaddig, míg az utolsó túlélő testvér meghozza bizonyságot jelentő hírt: nem érdemes várni tovább.

A történet java részét ez az utána kezdődő második élet teszi ki, némi időjátékos felidézéssel. A ma hatvanon felüli leszármazott (az író) próbálja felfejteni a múltat, hogyan is lehetséges, hogy apjának volt első felesége, előző gyereke, első élete. Ez a jelenjáték nagyon finom vonalú pillanatokat rögzítve idézi meg az író gyermek-, majd felnőttkori szembesülését az eltemetett, eltagadásra és elfelejtésre ítélt múlttal.

Lichtig abban a második életében elkésetten kikeresztelkedik (attól kezdve Lantos a neve), egészen kicsi kereskedő/kisiparosként lesz újra kerékpárjavító, államosítják, kisemmizik (már megint), elveszti megélhetését, csak nagy nehezen talál ismét munkát. A háború előtt azért üldözték, büntették, mert zsidó, utána meg azért, mert kizsákmányolónak bélyegezték. (Holott legfeljebb magát zsákmányolta ki…) Sikerült összetalálkoznia minden kor és államforma jellemtelen embereivel.

Közben feleséget talál (azazhogy kommendálnak neki), új családot teremt – élete szinte szakadatlan újrakezdés. ’56-ban belesodródik a gyári munkástanácsba. Bár a tanács valójában semmit nem tett, Lichtig Imre még annyit sem – ez mégis elég ahhoz, hogy immár harmadszor is a pálya szélére lökje a vad balkanyart végrehajtó politika.

Lackó Gábor tárgyilagosan, szinte szenvtelenül számol be Lichtig (Lantos) Imre életének fordulatairól. Ritkán enged meg magának egy-egy érzelmektől irányított bekezdést, szövege inkább Fejes Endre szikár prózájára emlékeztet. Pedig Lichtiggel szinte minden megtörténik, ami kor- és sorstársaival egyáltalán megtörténhetett. Ha bármikor is csak egy hajszálnyival aktívabb, nem ússza meg sem a letartóztatást, sem a börtönt.

Modellregény, írtam előbb, mert egyediségében is nagyon tipikus. Lackó Gábor nem egy hősről ír. Lichtig Imre nem hőse a történetnek, hanem csupán főszereplője. A történelemben mellékszereplő. Sodorják az események, döntéshelyzetekben pedig igyekszik jól dönteni. Ám a magunk életéből ismerős, hogy elhibázott választásainkat milyen sokszor magyarázzuk úgy: „Akkor jó ötletnek tűnt.” Az egyébként érdekesen és jó stílusban megírt történet kissé túl visszafogott lett, mert Lackó nem regényesített. Mosolyát vesztett apjának életútját harag, elfogultság, kritika és ítélkezés nélkül próbálta rekonstruálni. Nem tett hozzá semmit, inkább csak restaurálta a freskót, melyen a figurák nagyobb részét fekete füst fedi el. Testvérekét, szülőkét, nagyszülőkét, unokarokonokét, sógorokét.

Lackó Gábor kifoltozta a hiányzó részleteket. Ez a régészeti aprómunka talán nem túl hálás feladat, de megnyugvást hoz az utódoknak, hogy egy-két elhomályosult arc most már élesebb vonásokkal látható.

Lackó Gábor

Lackó Gábor

Lackó Gábor: Lichtig második élete
Aura Kiadó, Budapest, 2016
240 oldal, teljes bolti ár 2890 Ft
ISBN 978 963 791 3525

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Néhány éve, miközben egy novellásköteten dolgoztam, az egyik epizódnál váratlanul ráébredtem, hogy a közvetlen környezetemben élt egy ember – színt vallok, az apámról van szó -, akit sohasem láttam hangosan, olyan igazán jóízűen nevetni, hahotázni, netán röhögni, mint a többi embert általában, legfeljebb néha-néha mosolyogni. De az is mindössze egy halvány, szomorkás mosoly volt, vagy inkább csak egy mosolyféle, és akkor is mintha némán elnézést kért volna valakitől.

Mivel ez a felfedezés nem hagyott nyugodni, sutba dobtam a félkész novellagyűjteményt, és elhatároztam, hogy megpróbálok a végére járni a dolognak. Persze ismertem a történetét, a kettétört életét, sajnos csak felületesen, mert, mint minden „rendes” gyerek, én sem kérdeztem, amikor még lehetett volna. Talán kíméletből sem, mentem fel magamat valamennyire. Mivel a regény főhősét már nem állt módomban kikérdezni, jobb híján saját magamnak voltam kénytelen feltenni a korábban elmaradt kérdéseket, és megkíséreltem választ találni rájuk. Íme az eredmény. – Lackó Gábor