Felkai Ádám: Para körút (részlet)

Posted on 2016. április 12. kedd Szerző:

0


Felkai_para korut bor200| 1 |

– Szerintem éppen meggyilkol valakit – suttogta Edina a telefonba.

A Jászai Mari téri McDonald’s egyik emeleti asztalánál üldögélt, és a mobiltelefonjába beszélt. Odalent, a kivilágított Körúton egy sárga Combino villamos hajtott fel a Margit hídra. Szemben, a járdán részeg társaság vonult el dülöngélve egy bezárt illatszerbolt kirakata előtt, miközben hangosan és rémesen artikulálatlanul énekelték kedvenc csapatuk indulóját. A szörnyű lárma elnyomhatta a hangját, mert beszélgetőtársa visszakérdezett:

– Hogy mit csinál?

Edina közelebb tartotta a szájához a telefont:

– Meggyilkol valakit.

– Ne már, megint kezded?

Edina elkomorodott. Csinos, szőke hajú, nem túl vékony, „éppen nem molett” nő volt a húszas, harmincas évei fordulóján. A mosolya bármely férfit levett a lábáról, és talán mert tudta ezt, sokat mosolygott. Persze az sem zárható ki, hogy csak gyakran volt jó kedve.

– Hogy érted azt, hogy megint? – kérdezte.

– Ahogy mondom – érkezett a férfihang a mobilból. – Képtelen vagy bárkivel anélkül találkozni, hogy az illető szerinted ne lenne sorozatgyilkos, háborús bűnös, esetleg pederaszta, aki a pincéjében egész óvodát tart rabságban.

– Jó, a pederasztában tévedtem… – forgatta Edina a szemét.

– Meg szegény Vili bácsi, a technika tanárunk sem vezetett koncentrációs tábort.

– Nem tudhattam, hogy ötvenháromban született. Jóval idősebbnek tűnt a koránál.

– Mert tüdőrákja volt. De most nem ez a lényeg.

Edina szabad kezével beletúrt a hajába, és vakargatni kezdte a fejbőrét.

– Neked sincs senkid, bratyó – mondta.

– Mert nekem nem is kell.

A lépcsőn, magas, öltönyös férfi tűnt fel. Kezében piros műanyag tálca, amelyen több becsomagolt hamburger sorakozott.

Balázs.

– Most le kell tennem – mondta Edina. – De remélem, tudod a dolgod.

– Igen, ha hajnali kettőig nem jelentkezel, küldöm a lovasságot.

– Így van – mondta Edina, azzal kinyomta a telefont, és visszasüllyesztette a zsebébe.

– Mit eszünk? – kérdezte arcán a varázslatos mosollyal.

Balázs lerakta a tálcát, és leült Edinával szemközt.

Sötéthajú volt, világos bőrű és hűvösen jóképű. Edina legalábbis így nevezte: hűvösen, noha tisztában volt vele, hogy nőtársai inkább a szívdöglesztő szót használták volna. Ám Edina érzett valamit a férfiban, valami olyasmit, ami Bret Easton Ellis Amerikai Pszichójának szintén szívdöglesztő, ugyanakkor vérszomjas főhősének, Patrick Batemannek az emlékét idézte fel benne.

Inkább a regénybeli Patrick Batemant. Christian Bale túl nyiszlett ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

 – Mindenféle húsból hoztam – mondta Balázs, és végigmutatott a tálcán. – Van marha, disznó és csirke.

Edina és a hűvösen jóképű férfi Csaba Séf Hipnotikus Főzőegyetemén találkoztak. Edina az odajáró hölgyekkel ellentétben nem az esetleges vagy inkább remélhető feleség korszakára történő felkészülés részeként iratkozott be. Egyszerűen csak szeretett jókat enni, és azt gondolta, hogy a legolcsóbban úgy hódolhat a kulináris élvezeteknek, ha az ételeit saját maga készíti el. Meg amúgy tanulni – bármiről is legyen szó – sosem haszontalan. Hogy Balázsnak mi volt a célja a főzőcskézéssel, arról neki fogalma sem volt.

A tanfolyamot minden kedden délutántól egészen estig tartották itt a Jászai Mari térről nyíló egyik utcában, ő és a férfi pedig egy irányba mentek haza. Illetve nem csak egy irányba mentek, hanem a csoportból egyedül nekik nem volt autójuk. Számításba véve a tanfolyam borsos árát ez nem is volt olyan nagy csoda. Legalábbis Edina részéről. Ő úgy kuporgatta össze pár év alatt a beiratkozási pénzt. Ám Balázs a ruhái alapján megengedhetett volna magának akár egy jobb autót is. Megfejthetetlen rejtély volt, hogy miért kapaszkodik méregdrága öltönyben a villamoson az egyszerű halandók közt.

Edina természetesen gondolhatott volna arra, hogy a férfi őt akarja felcsípni, ezért otthon hagyta a kocsit, azonban olyan nőként, aki a krimiirodalmat az anyatejjel szívta magába, hajlamos volt megjegyezni minden apró részletet. Így azt is, hogy a férfi már a legelső alakalommal sem jött autóval. Meg amúgy sem érzékelt olyan jeleket felőle.

Ám jelek ide vagy oda, csak úgy alakult egész sokszor, hogy hosszú sétákat tettek meg együtt, jobb időben nem is szálltak fel a villamosra, hanem elgyalogoltak a Nyugatiig, amerre Balázs lakott, és ahol Edina, felszállt a hazafelé tartó metróra. És nem is ez a mostani volt az első alkalom, hogy beültek valahova.

Mikor együtt vacsoráztak, szinte másról sem beszélgettek, csak az ételekről, a főzésről és hogy miként teljesít az éttermi konyha.

Szóval így teltek a kedd estéi a rejtélyes Balázzsal, szakmai beszélgetésekkel, különös vacsorákkal és nem is akkora erőfeszítéssel, mint tartott tőle, hogy csak kellően távolságtartó mondatokat állítson össze.

A számlát közösen fizették, Edina ragaszkodott hozzá, még akkor is, ha ez a havi költségvetésének sürgős újraszervezésével járt együtt.

A mai estén azonban valami olyasmi történt, amit nem tudott nem észrevenni. Mert rendben, hogy a bátyja szavaiban van némi igazság, és sokszor megszalad a fantáziája. És ebben talán valóban a rengeteg, elfogyasztott krimi lehet a ludas. Ugyanakkor…

Az órának úgy lett vége, mint rendesen: kóstolót tartottak, miegymást, elbúcsúztak, és megkapták házi feladatnak Csaba séftől, hogy térjenek be valamilyen étterembe, és az ott felszolgált húsokról próbálják kitalálni, honnan valóak. Mivel szép volt az idő, Edina inkább ellenkező irányba, a Duna felé indult, hogy tegyen egy sétát, Balázs pedig egyetlen szó nélkül csatlakozott hozzá. A folyópartig azonban már nem jutottak el, mert a McDonald’s ablakában a férfi megpillantott valakit. Na jó, ez nem biztos, inkább csak benyomás, mint megfigyelés, de Edinának az volt az érzése, hogy Balázs meglátott valakit, és ezért mentek be a gyorsétterembe.

Balázs viszont azt mondta neki, hogy milyen érdekes lenne éppen a tipikus mekis hamburgerhús származása után kutakodni. Edina ugyan nem volt igazán éhes, de a gyilkos ügyeleti-beosztása miatt szerette volna a feladatot minél hamarabb letudni, valamint mivel a benyomásában sem volt biztos, némi unszolást követően beleegyezett.

Aztán felsétáltak az emeletre, leültek egy Körútra nyíló ablak mellé. Ekkor történt a következő furcsaság. Balázs elővett egy kis bőrdobozt, és felnyitotta. A dobozban színes bogyók voltak. Kivett egyet, elnézést kért, és azt mondta, elfelejtette bevenni a gyógyszerét, majd elrakta a dobozt, és bejelentette, hogy most lemegy, megveszi a burgereket és valami innivalót is a gyógyszeréhez. Azzal ott sem volt.

Elég különös, hiszen minek vette elő a gyógyszert (ha egyáltalán gyógyszer volt az a pirula)? Miért nem várta meg, hogy visszaérjen az innivalóval? Persze az is elképzelhető, hogy nem akart lent, a pult előtti sorban ilyesmivel szöszmötölni, de sietett lenyelni, nehogy túlságosan elkéssen vele. Amilyen precíz ember, nyilván zavarták az efféle mulasztások. Az pedig Edinát, aki nővérként dolgozott, egyáltalán nem lepte meg, hogy egy ilyen látszólag erős férfinak lehet valami baja, ami miatt rendszeres gyógyszerezésre szorul. Cukorbetegség, vesekőre való hajlam vagy bármi más szóba jöhetett.

Azonban odalent Balázs nekiütközött valakinek, aki a pult mellett harapta a hamburgerét, és még az illető narancsdzsúszát is kilöttyintette kissé. Szabadkozott, majd odébb állt, ám nem a pulthoz ment, hanem elsietett a vécé irányába. És nem is került újra elő. Kis idő múlva az ismeretlen végzett a hamburgerrel, megitta a dzsúszt, de rátörhetett a szükség, mert ő is a vécé felé vette lépteit.

Edina ekkor úgy gondolta, hogy az a pirula, vagy csak egy része a narancslében végezte, és valami vizelethajtó lehetett. Balázs pedig éppen ezekben a pillanatokban gyilkolja meg az ismeretlent a Jászai Mari téri meki budijában. Ekkor telefonált a bátyjának, hogy emlékeztesse őt a szokásos ügymenetre, tehát ha nem jelentkezik hajnali kettőig, hívni kell a rendőrséget.

Persze talán megint túlzásba esett, és szó sincs semmiféle furcsaságról, de valahogy képtelen volt elhinni, hogy véletlenek puszta összjátékáról lenne szó. Másrészt elszaladni sem mert, hiszen mi van, ha a férfi tényleg nem csinált mást, csak szédült, megtántorodott, és a vécében kicsit lemosta hideg vízzel az arcát, majd bevette a gyógyszerét. És miért baj, ha ennek a másiknak nem sokkal később kellett pisilnie? Ez olyan szokatlan? Ha valaki megiszik egy akkora pohár dzsúszt, az rendszerint ilyen következményekkel jár.

Edina ettől kezdett megnyugodni, gyorsan fel is idézte magában azokat az eseteket, amikor következtetései kínosan félrevitték. Hiszen a krimikben általában a nyomok csak gyilkosságra, bűnesetre utalnak, és akinek rááll az esze az efféle gondolkodásra, az a hétköznapokban természetesen előforduló jelekből is bűneseteket olvas ki. Talán a pszichiátria már ki is talált valami nevet erre: patologikus bűnténylátó, vagy valami ilyesmit.

– Hogyan csináljuk? – kérdezte Edina, és örült, hogy végre eljutott a felismerésig: a krimi olvasó énje belezavar a valóságos életébe. Hiszen amúgy egy magas, és talán hűvösen, de mégiscsak jóképű férfival vacsorázhat együtt. Aki még gazdag is… Nem kell mindig mindent csak azért elrontania, mert túl sok ponyvát olvasott.

– Nos, szerintem mindketten ehetnénk az összesből, és ha íz alapján nem megy, legfeljebb lefizetek valakit a vezetőségből, hogy árulják el, honnan szerzik be a húst.

– Jó ötlet – mondta Edina, és bár nem tudta, hogy Balázs viccel-e a lefizetéssel kapcsolatban, de nem is érdekelte, csak kinyúlt az egyik sajtburgerért.

Edina ekkor valóban azért pillantott a férfira, hogy kellemes megjelenésében egy kis megnyugvást találjon, és hogy valamennyire fel is mérje őt: vajon el tudna-e képzelni vele adott esetben egy kapcsolatszerűséget. Ha valamit, nyomokat ezúttal biztosan nem keresett. Sőt amennyire ez lehetséges, kikapcsolta a nyomolvasó radarját. Ám bármennyire is erőlködött, mégiscsak észrevett valamit a férfi ingén:

– Leszakadtak a gombjaid – mondta Edina komoran, és a sajtburger érintetlen maradt.

– Tessék? – hökkent meg a férfi.

– Az ingedről. Kettő is.

Balázs lenézett az ingére, zavartnak tűnt. A rendszerető énjét nyilván nagyon bánthatta az eset, no pláne, hogy Edina észrevette ezt, és még szóvá is tette. Tehát az arcán halványan felfedezhető bosszankodást okozhatta ez is. Ahogy más is.

– Nyilván a mosógép művelte. Eléggé siettem délután, meg sem néztem, mit veszek fel.

Edinával ekkor kezdett csak igazán forogni a világ.

Biztosan tudta ugyanis, hogy az a két gomb még megvolt, mielőtt Balázs elment volna a vécére. Valamint épp ilyen biztosan tudta azt is, hogy egy ilyen férfi sosem venne fel olyan inget, amelyen nincs meg az összes gomb. Akkor sem, ha öltözködés közben megszólalna a légó sziréna. A legfélelmetesebb mégis az a kérdés volt az egészben, hogy miféle szörnyű titkot rejtegethet, amiért még azt is vállalja, hogy szétszórtnak tűnjön egy nő előtt.

– Nem a mosógép volt – csúszott ki Edina száján.

– Nem? Honnan tudod?

– Mert még megvolt. Mind a kettő ott díszelgett a helyén, mielőtt elmentél volna a kajáért.

– Tévedsz – mosolygott Balázs nem teljesen magabiztosan.

– Nem tévedek.

Edina ekkor már tudta, hogy kár további terveket szőni, ez a férfi úgy menekül majd előle, mint tigris a bozóttűztől. Még ha nem is gyilkolt meg senkit, már tud valamit Edináról: jó megfigyelő. Mármost az emberek úgy általában is rosszul érzik magukat attól, ha valaki ennyire odafigyel rájuk. Hiszen a többség másra sem vágyik, mint hogy belesimulhasson a tömegbe, és ha elvesztik a hangyaboly biztonságát, magányos példányokká válnak, és haragszanak arra, aki ezt az érzést okozta.

Férfiak esetén mindez kiegészül azzal, hogy egy férfi előbb vágyna magánál okosabb nőre, mint olyanra, aki könnyedén átlát a hazugságain, és ezt még nem átallja meg is mondani neki. Edinának volt alkalma ezt a saját bőrén kitapasztalnia.

– Nem tévedek – ismételte meg Edina. Kínos csend telepedett rájuk. A hamburgerek sorfala úgy festett kettejük közt az asztalon, mint marcona testőrség, akik még nem döntötték el, a király vagy a királyné oldalára állnak a készülődő családi perpatvar idején.

– Rendben, akkor nem tévedsz. Nyilván a vécében vesztettem el. Olyan fontos ez? Inkább együnk!

– És még gyűrött is – folytatta Edina.

– Mi gyűrött?

– Hát az inged. A mellkasod tájékán. Mintha nekidőltél volna valaminek, vagy neked dőlt volna valaki más. Mondjuk a hátával.

– Remélem, nem arra célzol, hogy a slozin befizettem némi férfi-férfi akcióra. Kezdjük ott, hogy nem is lett volna elég rá az idő.

– Mutasd a tenyered! – követelte Edina, miközben tisztában volt vele, hogyan festhet kívülről. Illetve remélte, nem úgy fest, ahogy elképzeli: teljesen őrülten.

– Minek?

– Csak mutasd!

Balázs oldalra sandított, majd mély levegőt vett, és egy pillanatra mindkét tenyerét felvillantotta:

– Elégedett vagy? Nem szőrős, mint azt láthatod.

– Nem is arra vagyok kíváncsi. Megmutatnád még egyszer?

– Miért? Ki akarod olvasni a sorsom? „Ma este együtt fog vacsorázni egy fura gomb-fetisiszta tenyérjóssal.” Ezt már tudom, köszönöm szépen.

Edinának leírhatatlanul rosszul estek a férfi szavai.

– Tudod mit, igazad van – mondta. – Felejtsük el! Beszélgessünk inkább a hamburgerekről!

– Hálisten! – így Balázs, és ezúttal ő nyúlt a tálca felé.

Edina közben látványosan vívódott magában:

– Így van, csak ülünk és hamburgerezünk, és elfelejtjük az egészet.

A férfi megtorpant, tenyere alig két centiméterre volt a hamburgerektől.

– Mondd, neked tulajdonképpen mi a bajod?

– Semmi, semmi – mondta Edina, megvonta a vállát, és ő is nyúlt a hamburgerek felé, de félúton, ahogy Balázs, ő is megtorpant a mozdulatban. Most úgy festettek ketten, mint valami szobor pár, allegóriája a férfi és nő párkapcsolati tipródásának, melyben, amit akarnak, jelen esetben a burgert, egyik sem képes megszerezni, csak befagynak két cselekvés között a végtelen űrbe. Ám akármilyen tanulságos látványt is nyújtottak így együtt, Edina megtörte a kényes egyensúlyt, beletúrt a hajába, és elmosolyodott:

– Lehet egy pusztítóan őszinte kérdésem?

Ekkor Balázs is összefonta karjait mellkasa előtt, és hátradőlt a székben. Szemmel láthatóan készen állt mindenre:

– Csak tessék! – mondta.

– Meggyilkoltál valakit?

Balázs egy ideig csak nézett, aztán felnevetett:

– Úgy érted, mostanában?

– Igen. A budiban. Kinyírtad azt a szerencsétlent?

– Milyen szerencsétlent?

– Akinek nekiütköztél, és aki utánad ment a vécére.

– Nem is emlékszem, hogy bejött valaki a vécébe. És miért „nyírtam volna ki”? Szerinted összemértük, én jöttem ki vesztesként, és ezt nem bírtam feldolgozni?

– Nem tudom, mit gondoljak – így Edina. – De a jelek egyértelműek. Meglátsz valakit, bejövünk ide, te nekimész, bedobod az italába azt a kapszulát, majd megvárod, és végzel vele. A leszakadt gombok, a gyűrött ing mind-mind arra utalnak, hogy dulakodtál valakivel, a tenyered két szélén a benyomódást pedig valami vékony, de erős és hajlékony dolog hagyta. Kötélnél vékonyabb, szóval én fojtóhurokra gondolnék. Szerintem megfojtottad azt a férfit, miközben éppen a dolgát intézte, hátulról támadtad le, és ahogy a nyomorult küszködött, és a háta a mellkasodhoz dörzsölődött, leszakadtak a gombjaid, és összegyűrődött az inged.

Edina miután ezt végigmondta, aggodalmasan pillantott Balázsra.

A férfi arcán mosolykezdemény játszott.

– És szerinted honnan tudtam, hogy ez a valaki, az áldozatom, itt lesz? – kérdezte.

– Talán nem tudtad, csak megláttad véletlenül, és úgy határoztál, miért ne, akkor már végzel is vele, ha úgyis erre jársz.

– És a kis gyilkos neszesszerem mindig magamnál hordom, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő…

Hát igen, ez volt a bökkenő. Edinának be kellett látnia: nem túl valószínű, hogy valaki pisiltető kapszulákkal és fojtóhurokkal járja a várost, hátha úgy alakul, hogy valakit sürgősen el kell tennie láb alól.

– Talán sorozatgyilkos vagy – kockáztatta meg Edina.

– Talán sok Bret Easton Ellist olvastál. Nem minden sikeres, jóképű, harmincas egy elmebeteg gyilkos.

Edina érezte, ahogy elpirul. Totálisan hülyét csinált magából, legjobb lenne, ha soha többet nem venne a kezébe olyan regényt, amelyben akár egyetlen gyilkosságot is elkövetnek. Sőt, a biztonság kedvéért talán egyáltalán nem kellene többé semmit sem olvasnia. Úgy tűnik, nem neki való.

– Rendben, elismerem, találok benned valami Patrick Batemanre emlékeztetőt, de hidd el, akárhogy töröm a fejem a nyomokkal kapcsolatban, nem jut eszembe más magyarázat.

A férfi ekkor kinézett az ablakon a gyér, körúti forgalomra.

– Akkor sem értem – fordult vissza a nő felé. – Ha azt hiszed, hogy megöltem valakit, miért nem hívod a rendőrséget?

– Tessék?

– Ez lenne a logikus. Én a helyedben, ha arra gyanakodnék, hogy a vacsoratársam épp most mészárolt le valakit, akkor elmennék bepúderezni az orrom, és közben tárcsáznám a 112-t.

– És ha mégsem, akkor csak még nagyobb hülyét csinálnék magamból…

– Így meg határozatlanak tűnsz. Egy nő, aki nem bízik magában. Igazi ritkaság!

– Mit akarsz elérni?

– Hogy döntsél: megöltem valakit vagy sem?

– Egyre jobban hajlok arra, hogy igen.

– Remek, akkor hívd a rendőrséget!

– Ez valami tréfa?

– Mi ebben a tréfa? Ez az állampolgári kötelességed.

– És te csak úgy hagyni fogod?

– Hát igen, ez valóban probléma. Hiszen, ha valakit hidegvérrel és profin megöltem pár perce, az logikusan azt jelenti, hogy nem ma kezdtem a szakmát. Ezek után nem biztos, hogy te megúszod.

– Miről beszélsz? – komorodott el Edina. Eddig is félt és rémeket látott mindenhol, de… De most érezte először úgy, hogy igazi rémet lát. Kicsit arra hasonlított, mint amikor elvesztette a szüzességét. Azt is ezerszer elképzelte, és valóság, hát mondjuk így, jóval valóságosabb volt.

– Edina, az élet döntések sorozata. Döntened kell, ha nem döntesz, akkor is döntesz. Azt hittem, aki így főz, érti ezt.

– Mi köze mindennek ahhoz, hogyan főzök?

– Mert a recepteket mindig menetközben módosítod, sosem radikálisan, csak apróságokban. Kockáztatsz. Az elején persze ez kevesebb, mint több sikert jelentett, mostanra viszont az egészben lett valami dzsessz-szerű, apró rögtönzések végtelen és magabiztos sorozata. És minden rögtönzés döntés. A konyhában magabiztos vagy, az életben miért nem?

Edina a férfi szemébe nézett. Kezdett megvilágosodni számára ez a rejtélyes Balázs. Féltékeny rá, féltékeny a főztjére. Balázs az egész dologhoz egyfajta merev precizitással állt. Edina kísérletezőbb volt, játékosabb, a férfi viszont nagyobb tudású és konzervatív. Zenei hasonlattal élve Edina főztje underground dzsessz, Balázsé pedig egy teljes Wagner-darab. Lehengerlő, nagyszabású, ám megalázóan rideg. Kis híján elnevette magát.

Hiszen ahogy főzött, az annyira nem volt jellemző arra, ahogy máskülönben élt. Szerette az állatokat, és érdekelte a gyógyítás. A legszívesebben állatorvos lett volna, de józanul végiggondolta, és rájött, hogy kész rizikó a felvételi, aztán az egyetem is húzós, ki tudja, az ő képességeinek való-e, szóval inkább egészségügyi főiskolára ment, mivel az emberek mindig meg fognak betegedni, és erre külföldön is van kereslet.

Szerelmi élete is hideg kalkulációk mentén zajlott. Előbb-utóbb mindenkitől megszabadult, aminek részben valóban a krimi volt az oka, ám inkább csak a felszíni oka. Az ürügy. Mert ha jobban belegondolt, mindegyik férfiban akadt valami, ami miatt képtelen lett volna az illetővel hosszú távra tervezni. Az egyik túl makacs volt, a másik meg a „mama kicsi fia”, ám a leginkább mégis az taszította bennük, hogy nem voltak álmaik. Nem mintha neki, Edinának lettek volna, de épp ezért szeretett volna maga mellé valakit, akinek vannak.

A krimi pedig… A krimi szabályos, kiszámítható szerkezete mindig megnyugtatta őt. Mint egy kicsit unalmas, de megbízható társ, aki hazavárja.

Ebben a világban pedig a főzés volt az ő tüzes szeretője.

Erre itt ül egy férfival, aki kicsit olyan, mint amilyennek Edina saját magát elképzeli, és ez a férfi féltékeny az ő rögtönzéseire. Még az is lehet, hogy meg is fogja ölni őt emiatt.

– Nem, nem vagyok magabiztos – ismerte be Edina.

– Érdekes… – tűnődött Balázs. Ekkor hirtelen megszólalt a telefonja.

Benyúlt a zakója alá, és előhalászta a készüléket.

– Tessék – emelte a füléhez.

Most Edina fordult el, és nézett ki az ablakon.

Talán el kellene futnom. Talán menekülnöm kéne.

Mégsem moccant. Valahogy annyira a felismerés hatása alá került – hogy saját magát és az egész életét egy teljesen új, szokatlan szemszögből látja –, hogy még a közvetlen életveszélyről is megfeledkezett.

Esetleges életveszélyről.

Így van. Esetleges. Hiszen ahogy a hétköznapi gondolatok az életéről és kudarcairól felbukkantak, úgy vált az egész eszmefuttatása a gyilkosságról egyre valószerűtlenebbé. Az élet nem ilyen. Az életben csak unalmas nők és még unalmasabb, féltékeny férfiak vannak. A valóságos sorozatgyilkosok is mind csalódásnak bizonyulnának, ha találkozna velük. Rögtön szertefoszlana a pátosz, amelyet az amerikai filmipar Hitchcock óta oly buzgón építget.

Miközben Edina földet ért a valóság-bolygó kietlen talaján, Balázs még mindig telefonált. Nem válaszolt, meg sem szólalt, csak szokatlan figyelemmel hallgatta, amit a készülékben beszélt valaki.

Felkai Ádám

Felkai Ádám

Edina szavakat nem tudott kivenni, csak a beszéd ideges és valahogy felfokozott áramlását. Akárki is hívta a férfit, feszültnek hallatszott, sőt inkább üldözöttnek.

– Rendben, indulok – mondta Balázs, és kinyomta a telefont.

– Ne haragudj, de… – szólt Edinához, ám az ekkor még a kezében fogott készülék ismét megszólalt. Ezúttal máshogy, mint az előbb. Edina ebből rájött, hogy a férfinak most sms-e érkezett.

A férfi gyorsan megnyitotta az üzenetet, gondterhelt képet vágott, majd zsebre vágta a telefont.

– Ne haragudj, de… – kezdett bele újból.

– Menned kell, megértem – mondta Edina, és kicsit örült, hogy a kínos este legalább véget ért.

– Igen, de nem csak ezt akartam mondani. Igazság szerint velem kellene jönnöd – nézett Balázs Edina szemébe.

Felkai Ádám: Para körút
Könyvmolyképző Kiadó, 2015