Emlékek a kezdetekről | A Pécsi Balett 55 éves

Hárságyi Margit |

Az idén 55 éves Pécsi Balett jubileumi évadát helyi ősbemutatóval, a Kis herceggel nyitotta meg. Február 29-én a Müpában Bozsik Yvette koreografálásában a Hattyúk tavával, majd ugyancsak ott, április 21-én a Budapesti Tavaszi Fesztivál felkérésére Dubrovay László Faust, az elkárhozott című balettjének ősbemutatójával ünnepli tavasszal. Ősszel A csodálatos mandarin pécsi és budapesti előadással debütál majd a Bartók-esten – együtt a Kékszakállú herceg vára operaelőadásával. Ez utóbbi produkció képviseli Magyarországot Sanghajban is, a Magyar Kultúra Hetén.

Elég csak a legfényesebb pontokat végigtekinteni, és örömmel látjuk, hogy a hagyomány folytatódik. Ritka alkalom a mai fésületlen, ezerszínű kulturális kínálatból tetten érni mindazt, amit egy zseniális művész felépített több mint fél évszázada. Sok alkotó együttes eredménye ez, de Pécsett kiváltképpen az utód táncosok, az őket vezető igazgató-koreográfusok nyíltan vállalt szlogenjének köszönhető: „folytatjuk, amit Eck Imre elkezdett”. Így tesz Vincze Balázs is, aki 2005 óta vezeti az együttest.

Nem volt teljesen előzmények nélkül az Eck-balett korszakos megszületése, hiszen már 1959-ben is tartottak balett-előadásokat a Pécsi Nemzeti Színházban. Téri Tibor leszerződtette az Állami Balettintézet végzőseit, Csifó Ferencet, Fodor Antalt, Medveczky Ilonát, Rónai Mártát, Stimácz Gabriellát.

Az alapító tag, később balettigazgató Tóth Sándor még a „hol kezdjük?” korszakban együtt gondolkodott Eck Imrével, aki akkor az Állami Operaház neves táncos-koreográfusa volt, kiváltképpen az intrikus szerepei tették híressé. Maurice Béjart hatása átjárta a világot, a tánc formanyelvét átváltoztató művész eszközei társultak Eck Imre gondolatiságával, csatlakoztak még az alkotókhoz a táncosokon kívül a kortárs magyar zeneszerzők is, legtöbbjük egyenesen a pécsi társulatnak írt balettzenét.

Tóth Sándor ösztöndíjasként került az Operába, rendhagyó módon 17 évesen, s így 5 év alatt végzett el 9 évet, szüntelen munkával. Eközben ismerkedtek meg Eck Imrével, aki 1960-ban elhozta Pécsre a végzős évfolyamot a Balettintézetből. A romantikus baletthez szokott táncosok kreativitására épülő előadások szenzációként hatottak Magyarországon. Külön buszokkal jöttek Budapestről, de több vidéki városból is. Volt olyan bemutatójuk, melyet még aznap késő este meg kellett ismételniük, annyian maradtak le az egyetlen, tervezett előadásról.

Szerették a pécsiek is a balettet. Elsőként az egyetemisták álltak melléjük. Ez annak volt köszönhető, hogy Eck Imre és Tóth Sándor gyakran beszélgetett a közönségtalálkozóra érkezőkkel. Az volt a szándékuk, hogy a közönséggel megértessék a táncba rejtett üzeneteket, s magát a tánc nyelvét. Mondanivalójuk egyszerű volt, a kor emberét jelenítették meg a színpadon, annak kapcsolatait, s a társadalmi hátteret. A táncos tág teret kapott Eck Imre koreográfiáiban. Elmondta, mit hogyan képzel, miről szól az előadás, a többi az ő dolguk volt, hogyan építik fel a jellemeket.

Ez a munkamódszer azóta is megőrződött Pécsett, még a vendégkoreográfusok is szívesen nyúlnak a korábbi eszközökhöz. Tóth Sándort számtalan koreográfiája, eltáncolt szerepe után igazgatónak kérte fel a társulat, és még hosszú évekig együtt dolgoztak Eck Imrével. Múltat idéző beszélgetésünkben felidézi a Mahler zenéjére koreografált, Sikoltások című darabját. A művet kifejezetten Uhrik Dórára írta, s egy nő kapcsolatairól, viszontagságairól szól. „Itt a háttérben megjelenik egy őt követő férfi. Olyan dekoratív, jó alakú jelenség volt Lovas Pali, hogy mindenki számára világossá vált, itt valami történni fog. A darab végén összeroppan a nő, s akkor ő odamegy hozzá, letérdel, megsimogatja a fejét. Ők ketten a magánéletben is egymásra találtak, összeházasodtak, közös lányuktól a közelmúltban születtek ikerunokáik.”

Lovas Pál 1971-ben az Állami Balettintézet után azonnal Pécsre szerződött. „Ismeretlen közegbe kerültem, itt más volt minden” – emlékszik vissza a táncos, aki azóta is színpadon van. Az Operaházban főként orosz romantikus baletteken nevelkedtünk, itt pedig a mesékre, történetekre épülő hagyományos balettel szemben az ember hétköznapi életével foglalkozó darabokat fogalmaztunk meg. Nem annyira a formanyelv volt újítás, mint a tematika.

Amikor idejöttem, a Pécsi Balett volt az élő szamizdat. Most más a közönségigény, nem üzeneteket közvetítünk. Egymást követik a populárisabb darabok bemutatói, de azért ez nem minőségi visszalépés. A ’60-’70-es években azzal az igénnyel ült be a közönség, hogy látok valamit és megkeresem mögötte az üzenetet. Emlékszem, mikor Tóth Sándor színpadra állította a Tótágas című balettjét, abban fel lehetett ismerni a színházakat, a karaktereket. (Részletesebben itt.)  Éles volt a kritika, amit az előadás ha csak rejtve is, de kimondott. A saját eszközeinkkel mondtuk el a véleményünket az akkori rendszerről. Nem dugtuk véka alá, de azért úgy tálaltuk, hogy ne derüljön ki azonnal. Akkor ellenőrizték a színházakat bemutatók előtt. Oda kellett figyelni, hogy átmenjen a rostán, és ne tiltsák le.”

Azonnal befogadta a társulat, erős, kiforrott művészekkel találkozott – Bretus Mária, Hetényi János, Tóth Sándor, Uhrik Dóra –, akiktől sokat tanulhatott. Gondoljuk csak el, hogy kik voltak akkor az Operaháznak a szólistái, akikkel színpadra lépett: Dózsa Imre, Fülöp Viktor, Havas Ferenc, Kun Zsuzsa, Orosz Adél, Róna Viktor. „Csak néztem őket, talán megragadt bennem valami a nagyok tudásából.”

Pécsett nem azonnal kapott főszerepet. Pályaívét nagyon okosan építették fel, a második generáció tagjaként nem főszerepekkel kezdett, hanem a színpadi biztonság megteremtésével gazdagodó saját eszközökkel. „Ha egy mozdulat dinamikájában, tartalmában nincs meg a gondolat, akkor az csak tornamutatvány – gondolkodik el Lovas Pál. – Csodálom a nagy technikájú táncosokat, de sokkal jobban izgat a nézőtéren az, ha valaki feszülten ül a színpadon, mert tudom, ott valami történni fog. Úgy kell csak ülni, hogy odavonzza szememet. Őt szeretem. Ha belép egy táncos a színpadra, azonnal látni rajta, milyen kultúra, intelligencia veszi körül.”

Az összes balettigazgató alatt végig dolgozott, őket így sorolja: Tóth Sándor és Eck Imre az akkori emberek sorsáról készített darabokat, őket Herczog István váltotta, aki a maga nagyon magas színvonalú előadásaival kicsit visszatért témáiban a romantikus darabokhoz. Majd Keveházi Gábor után Vincze Balázs vette át a stafétát. Lovas Pál mindenütt fellépett már vendégként, egyedül Győr maradt ki eddigi életéből.

S végül így összegzi a számára legfontosabbat: „Minden új bemutató, minden előadás kihívás. Nem szeretem, ha már huszonötödször játszunk egy darabot, és mindig csak rekonstruálom magam. Három évig játszottuk a Carmina Buranát, és még az utolsó előadás előtt is az foglalkoztatott, mi újat tudnék még kitalálni. Ez tart fenn, ez motivál, a szerepet nekünk kell megformálnunk, választhatok: vagy eltornászom vagy előadást csinálok.”

A most 55 éves Pécsi Balettnek megtermékenyítő szerepe volt a gazdag kínálattal jelentkező Pécsi Nyári Színházak estéin, majd a pár éve létrejött Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón.

Fotók: Körtvélyesi László (körtefoto.hu), Tóth László (TL), Pécsi Nemzeti Színház archívuma